Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Mexikó Top 20 (+1)

2011. július 22. - Soltész Béla

Mexikó sokkal nagyobb ország, mint Chile, és ennek megfelelően a mexikói zenei színtér is sokkal tágasabb, mint a chilei. Akárcsak Chilében, Mexikóban sem a „legjobb” zenekarokat kerestem, hanem inkább szerettem volna feltérképezni, hogy mit hallgatnak Mexikóban az emberek, a legnagyobb királyságtól a legrémisztőbb szemétig. Ennek tudható be, hogy a Mexikó Top 20 (+1) listát sokkal több időbe telt elkészítenem, mint a Chile Top 20 (+1)-et, valamint annak, hogy az első nekifutásom, a Vive Latino fesztivál meglátogatása inkább szólt a mulatásról, mint a módszeres kutatómunkáról. A hosszú várakozás azonban megérte: reprezentatív könnyűzenei válogatás következik Mexikóból. Mivel alapvetően rendes ember vagyok, nem akartam rosszat a blog olvasóinak, úgyhogy sok szánalmas számot kiszűrtem, csak mutatóban hagytam meg pár rémületes gagyit. Hogy melyek azok, azt döntse el mindenki maga, hiszen popzenéről van szó, ahol sokszor az a jó, ami rossz – és fordítva.

Tovább

Populáris politika

Mexikóban beindult a választási kampány. Az elnökválasztásra ugyan még egy évet várni kell, de Mexikóban, föderatív állam lévén, 32 tagállami kormány is létezik, élükön kormányzóval, akiket – akárcsak az elnököt – hatévente választanak, majdnem ugyanakkora felhajtással. Külön szépsége a dolognak, hogy minden szövetségi államban máskor jön el a választás időpontja, nagyjából egyenletes eloszlásban, így egy évre általában öt-hat kormányzóválasztás esik. Országos szinten közepesen fontos események ezek, a győztes pártok természetesen fordulatról, földcsuszamlásról, korszakváltásról beszélnek, de ettől még az, hogy melyik párt nyert mondjuk Michoacánban, csak mérsékelten határozza meg a mexikói belpolitika általános irányát.

A PRI, a PAN és a nép viszonya az El Chamuco humormagazin címlapján

Tovább

A hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe

Chilében a társadalmi életem jelentős része egy jól körülhatárolható helyen, a santiagói Rosas utca 2019-ben zajlott. Ebben a hihetetlen, óriási, recsegő padlójú szellemkastélyban tizenketten laktunk együtt, nyolc különböző országból, és a legjellemzőbb társas tevékenységünk abból állt, hogy lementünk a sarki kisboltba sörért, aztán megittuk a nappaliban. A mindennapok tehát nagyon szórakoztatóak voltak, a gravitáció viszont folyton-folyvást visszahúzott minket, ha el akartuk hagyni a nappalit. Iszonyú nehéz volt kirándulásokat, pláne hosszabb utazásokat megszervezni (azért persze sikerült néhányszor), mert mindig ott volt a vonzó opció: maradjunk otthon, főzzünk valamit közösen, nézzünk meg egy filmet laptopról, és közben igyunk sört.

A Rosas 2019 a rajzon, amit – búcsúajándékként – a lakótársaimnak készítettem. 

Tovább

Transzvesztita parasztok

A bejegyzés címe olyan, mint egy homofób sértés, pedig egyáltalán nem az. Mexikó egyes részein az azték időkből eredő szokás, hogy a földművesek a jó termés érdekében nőnek öltöznek, és úgy vonulnak fel a falu főutcáján. A Toluca melletti Metepecben tehát valóban transzvesztita parasztok csinálták a fesztivált tegnapelőtt, a pünkösd utáni kedden, ráadásul mindezt a katolikus egyház jóváhagyásával. Hogy Szent Izidor, a földművesek védőszentje miért találja kedvére valónak, hogy a hozzá könyörgők női ruhát öltenek, az egy fogós kérdés: természetesen itt is egy ősi rituáléról van szó, amit, mint annyi helyen Latin-Amerikában, az inkvizíció rosszallásától tartva a katolikus naptárhoz igazítottak az indiánok. A mai leszármazottaik számára pedig kiváló alkalom ez a felvonulás, hogy egy egész délutánon és estén keresztül táncoljanak, óbégassanak, és addig igyanak, amíg a fülükön nem jön ki.

Tovább

A vulkán és ami mögötte van

Az amerikai kontinens nyugati partja Alaszkától Patagóniáig egyetlen hatalmas tűzhányó-lánc, amiből itt-ott időnként kitör a láva. Néhány napja épp Chile került az újságok címoldalára világszerte a Puyehue vulkán kitörésével (ami különben épp fél évvel azután történt, mint hogy arra jártam), de Mexikó sem maradt ki az izgalmakból: itt található a világ második legfiatalabb tűzhányója, ami úgy keletkezett, hogy 1943-ban egy februári napon egész egyszerűen megnyílt a föld, és elkezdett belőle ömleni a láva. Kilenc éven át folyamatosan jött ki a láva a föld gyomrából, maga alá temetett két falut (szerencsére elég lassan ahhoz, hogy a lakók elmenekülhessenek), aztán egyszer csak elállt, és ott maradt egy 424 méter magas kúp, ami az egyik eltemetett falu után a Paricutín nevet kapta. Bár a legfiatalabb vulkán a világon az izlandi Eldfell, ami még csak 38 éves, a képek alapján nem tűnik olyan impozánsnak, mint a kétszer olyan magas, és jóval meredekebb Paricutín, amit több felsorolás is a világ hét természeti csodájának egyikeként említ. A Paricutín valóban elég nagy, és elég vulkánszerű ahhoz, hogy az ember beleborzongjon, ha belegondol: ez az izé csak úgy kinőtt a földből, geológiai időszámítással mérve egy fél pillanattal ezelőtt.

A Paricutín és az eltemetett falu templomtornya

Tovább

Hippik az erdőben

A mexikói erdők nem csupán a zapatista indiánoknak nyújtanak menedéket a kapitalizmus és a modernitás ellen: figyelemreméltó erdei népcsoportot alkotnak az ökohippik is, akiket a szárazvécé, a vegetáriánus konyha és a napelemek romantikája csalogatott ki a városból. Ha ez így talán túlzás is, annyi biztos, hogy Mexikó-szerte jónéhány közösség kísérletezik környezeti fenntarthatósággal és ökológiai lábnyom-csökkentéssel. Az eredmény persze általában felemás, de a cél nemes, a társaság kiváló, és úgy általában, néhány nap egy ökofarmon akkor is nagyon szórakoztató, ha amúgy nem igazán tudnám elképzelni, hogy igazi biohippivé váljak. Más kérdés, hogy akik életvitelszerűen próbálkoznak ezzel, azoknál is kilóg néha a lóláb.

Tovább

A béka és a krokodil

Subcomandante Marcos amellett, hogy rendíthetetlenül szervezi a zapatista forradalmat, állatmeséket is ír. Több mesekönyve is megjelent, olyan címekkel, mint „Mesék kislányoknak egytől száz éves korig”. Lefordítottam egy mesét a magyar közönség okulására, illusztrációként pedig azokat a szövetállatokat használtam fel, amiket Chiapasban, a San Cristóbal-i piacon vettem. Bár a tervem az volt, hogy egy egész állatkertet állítok össze chiapasi szövetállatokból, a józan eszem szerencsére közbeszólt, és csak ötöt gyűjtöttem be – mondván, hogy ennyi is bőven elég lesz. Emiatt viszont sajnos nem rendelkezem minden állatfajtával, ami a szövegben szerepel – a baglyot tehát egy tukán alakítja a képeken, az oroszlánt pedig egy szarvas. Remélem, az üzenet így is átmegy.

 
 
Subcomandante Marcos: A béka és a krokodil
 
Volt egyszer egy kisbéka, aki nem volt elégedett azzal, hogy békának született, és krokodil szeretett volna lenni. Így hát elment a mocsárba, megkereste a krokodilt, és azt mondta neki: - Krokodil akarok lenni. - A krokodil így válaszolt: - Nem lehetsz krokodil, mert te egy kisbéka vagy. – Valóban – mondta a kisbéka – de én krokodil akarok lenni. Mit kell csinálnom, hogy krokodil legyek? – A krokodil erre azt felelte: - Nem kell csinálnod semmit, aki krokodilnak születik, az a krokodil, és kész.- A kisbéka nem nyugodott: - De én nem akarok béka lenni, én krokodil akarok lenni. Ön esetleg tudja, hogy kinél tehetek panaszt, amiért béka vagyok, és aki esetleg megengedi, hogy krokodil lehessek? – Nem tudom, de talán a bagoly tudja – válaszolt a krokodil.
 

 
Így aztán a kisbéka elment az erdőbe, hogy megkeresse a baglyot. Az erdőben találkozott egy másik kisbékával, akitől a bagoly után kérdezősködött. – A bagoly csak éjjel van ébren – mondta a másik kisbéka – de vigyázz, amikor beszélsz vele, mert a bagoly kisbékákat eszik. A kisbéka tehát megvárta az estét, és amíg várt, rejtekhelyet épített, hogy védve legyen a bagoly támadásától. Köveket rakott egymásra, amíg egy kis barlangot nem emelt, és amikor kész lett a munkával, bebújt a barlangba. Amikor leszállt az este, leszállt a bagoly is, és a kisbéka a barlangjából megszólította. – Bagoly úr, Ön esetleg tudja, hogy kinél tehetek panaszt, amiért béka vagyok, és aki esetleg megengedi, hogy krokodil lehessek?  
 

 
- Ki beszél és honnan? – kérdezte a bagoly. – Én én vagyok és itt vagyok – válaszolt a kisbéka, a bagoly pedig lecsapott, hogy a karmai közé kaparintsa, de a kisbékát megvédték a kövek, úgyhogy a bagoly csak egy követ markolt fel és azt nyelte le, mert azt hitte, hogy a kisbékát kapta el. A kő súlyától a bagoly a földre zuhant, és belenyilallt a fájdalom a gyomrába. - Jaj, jaj – kiáltozott a bagoly – segíts kiszedni ezt a követ a hasamból, mert így nem tudok repülni. – A kisbéka erre azt felelte, hogy csak akkor segít neki, ha válaszol a kérdésére. – Segíts először te, és aztán válaszolok – mondta a bagoly. – Egy nagy túrót – mondta a kisbéka – először válaszolj, mert ha először én segítek neked kiszedni a követ, akkor meg fogsz enni, és válaszolni sem fogsz.
 

 
- Rendben – mondta a bagoly – válaszolok a kérdésedre. Az oroszlánt keresd, ő az állatok királya, ő tudja, hogy ki miért született annak, ami. Most pedig segíts kiszedni a követ. – Sohanapján kiskedden – monta a kisbéka – mert ha kiszedem a követ, akkor te majd tovább eszed a kisbékákat. – Nézzenek oda – mondta a bagoly – panaszt akarsz tenni, és nem akarsz többet kisbéka lenni, és mégis az izgat, hogy mi lesz a kisbékákkal. – De a kisbéka nem törődött vele, otthagyta a baglyot a földön, és elindult megkeresni az oroszlánt.
 

 
Az oroszlán egy barlangban élt, és a kisbéka nem tudta, hogy vajon eszik-e békákat, úgyhogy meghempergett egy tócsában, aztán pedig a porban, hogy úgy nézzen ki, mint egy kavics. Amikor az oroszlán kijött a barlangjából, a kisbéka azt mondta neki: - Fenséges Oroszlán Úr, panaszt szeretnék tenni, amiért béka vagyok, merthogy én krokodil szeretnék lenni! – Ki beszél? – kérdezte az oroszlán. A kisbéka pedig így felelt: - Én. – De hát te egy kavics vagy, mi ez az egész história kisbékákról és krokodilokról? – mondta az oroszlán. – Épp ez az, panaszt szeretnék tenni, amiért mindenki az, ami, nem pedig az, ami lenni szeretne – mondta a kisbéka.
 

 
- Hát, ez van – mondta az oroszlán. – Mindenki az, ami, és nem lehet más. Mindenki egyvalami lehet, mégpedig az, ami, és nem más – tette hozzá, és ásított egy filozofikusat. Ekkor eleredt az eső, és lemosta a port a kisbékáról, akiről így már világosan látszott, hogy kisbéka, nem pedig kavics. A kisbéka nem tudta, hogy az oroszlán vajon eszik-e békákat, úgyhogy gyorsan odébb ugrált, és meg sem állt a tócsáig, ahol lakott.
 

 
Nagyon szomorúan ugrált a kisbéka, mert mindenki az, ami, és nem lehet más, és mert mindenki egyvalami lehet, mégpedig az, ami, és nem más. Miközben ezen búslakodott, hazaért a tócsába, de egyből tovább is ugrált a mocsárig, hogy újra megkeresse a krokodilt. Kereste mindenfelé, de nem találta sehol. Megkérdezte a többi állatot, és ők így feleltek: - Nem tudtad? A krokodilt elkapta egy vadász, és egy pár cipő és egy krokodilbőr táska lett belőle.
 

 
A kisbéka elgondolkodott, és mindenki azt hitte, hogy majd azt fogja mondani, hogy milyen jó, hogy kisbékának született, nem pedig krokodilnak. Ehelyett a kisbéka így kiáltott fel: - Ez már valami! Kevés állat viszi ilyen sokra! – és nekiállt gyakorolni, hogy krokodil legyen belőle is. Úgy tűnik, hogy nagyon jól csinálta, mert sikerült megtévesztenie a következő vadászt.
 

 
Azt mondják, hogy a kisbékából egy méregdrága pénztárca lett. – Ez egy nagyon különleges krokodil bőre – mondta az öreg hölgy, aki megvette. Tanulság: addig jár a béka a krokodil után, amíg le nem lövik.
 
(Saját fordítás, az eredeti itt olvasható)

¡Viva Zapata!

1994. január elsején, azon a napon, amikor életbe lépett a NAFTA – a Mexikó, az Egyesült Államok és Kanada közti szabadkereskedelmi szerződés – fekete símaszkos, terepszínű ruhás indián harcosok bukkantak elő Chiapas erdeiből, több települést elfoglaltak, megostromoltak egy katonai laktanyát és kiszabadították a San Cristóbal-i börtön foglyait. A mexikói hadsereg gyorsan reagált, hatalmas erősítés érkezett Chiapasba, és két hét alatt visszaszorították az indiánokat az erdőbe. A két hét harcot két év bújócska követte a felkelők és az állami hadsereg között, ami alatt az egész világ megismerte az EZLN  (Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg) és vezetője, Subcomandante Marcos (Marcos alvezér) nevét.

Zapatista falfestmény, jobbra Emiliano Zapata. Oventic, Chiapas

Tovább

A dzsungel szélén

Tizedik hónapja vagyok Latin-Amerikában, és igazán nem panaszkodhatom, majdnem minden éghajlathoz volt már szerencsém. A csontszáraz Atacama-sivatagtól az esős Chiloéig, a jéghideg Patagóniától a langyos Mazuntéig terjedt a skála, ráadásul Chilében júliusban volt tél és októberben tavasz, aztán a chilei nyárból januárban hazaugrottam a magyarországi télbe, onnan meg a mexikói tavaszba, ami teljesen összezavarta a bioritmusomat. A klímák közti kóválygásból egyvalami hiányzott mindeddig, a trópusi esőerdő és a párás dögmeleg. Most végre eljutottam a dzsungelbe is – igaz, csak a legszélére, de már az is kellően lenyűgöző volt.

Tovább

Mazunte, a vizes meseország

Az út Oaxacából a Csendes-óceán partjára nem volt egyszerű: eredetileg is hat óra lett volna egy mikrobuszban (az út annyira kacskaringós, hogy rendes buszok nem is járnak rajta), egy helyen azonban építkezés miatt lezárták, úgyhogy további másfél órát töltöttünk földutakon kanyarogva, hogy aztán ki tudja, hány kilométerrel odébb visszataláljunk rá. Az óceánt Pochutlánál értük el, ahonnan egy kisteherautó platóján rázkódva jutottunk el oda, ahol Bob Marley még mindig él és virul: Mazuntéba.

Tovább
süti beállítások módosítása