Januárban a blog nagyrészt Patagóniáról fog szólni. Pár bejegyzéssel ezelőtt azt írtam, hogy a Húsvét-sziget a legkülönlegesebb hely, ahol valaha jártam, és akkor is benne lesz az első háromban, ha mindenhová eljutok, ahová szeretnék – nos, holtversenyben megérkezett mellé Patagónia. Majdnem olyan távoli és majdnem olyan titokzatos, mint a Húsvét-sziget, és bár nincsenek rejtélyes történelmi relikviái, a természeti környezetet itt nemhogy nem tudta tönkretenni az ember, hanem még mindig annak alárendelve él, mint a történelem előtti időkben. Az óriási távolságok és a kegyetlen klíma miatt Patagónia lakói nem akkor kelnek útra, amikor kedvük tartja, hanem amikor nincs hóvihar, szakadó eső, vagy akkora szél, ami lefújná őket az útról.

Punta Arenas plüsspingvinekkel, háttérben a Magellán-szoros 

Rengeteg mondanivalóm van Patagóniáról, úgyhogy a blog történetében először három bejegyzést szentelek egy utazásnak (ami különben az eddigi leghosszabb volt, két hétig tartott). Először a déli részen töltött egy hétről írok, utána a maratoni egyhetes buszútról, amíg visszaértem Santiagóba, végül lesz egy bejegyzés néhány gyakorlati jótanáccsal azoknak, akik esetleg kedvet kaptak, hogy elutazzanak a világ végére. Bár ez nem egy „hogyan utazzunk?”-blog, Patagóniára nem árt alaposan felkészülni. A másik opció az, hogy az ember csak úgy felül egy Punta Arenasba tartó repülőre, mint én, hogy aztán majd lesz valahogy – ehhez viszont nagyon nagy szerencse kell, mint amilyen valamilyen csoda folytán nekem volt mindvégig. Ha nem lett volna ekkora mázlim, valószínűleg sokkal több pénzemet és/vagy időmet emésztette fel az utazás, márpedig egyikből sem volt túl sok.

Igazi Magellán-pingvin az odúja előtt 

Patagónia Dél-Amerika legdélebbi csücskében, a 39. szélességi kör és a Magellán-szoros között terül el mintegy 2000 kilométer hosszan. Mivel a nyugati szélén, a Csendes-óceán partján végig ott húzódik az Andok, a hegycsúcsokon pedig fennakadnak a felhők, a keskeny nyugati oldal esős és méregzöld, a széles keleti viszont száraz és szürkésbarna. Mindkét oldalon állandóan fúj a hideg, erős szél, ami miatt még nyáron, napsütésben is szinte állandóan kabátra van szükség.

Patagónia unalmasabbik oldala - és ez még messze nem a legunalmasabb  

Patagónia területe nagyobbrészt Argentínához, kisebb részben Chiléhez tartozik. A határ az Andok gerincén húzódik, leszámítva a Magellán-szoros környékét, ami teljes egészében Chile fennhatósága alatt áll. A szép részek Chilében vannak, néhány kivétellel, ahol az esőfelhők átjutnak a hegyeken az argentin oldalra, mint Calafate és Bariloche környékén. Ezt a néhány helyet leszámítva az argentin Patagónia a világ legunalmasabb és legbarátságtalanabb pusztasága, ahol a gazon és a birkákon kívül nem sok minden él meg.  

Ez viszont már a szép rész, a chilei Torres del Paine nemzeti park. A tónak a víz réztartalma miatt van ilyen színe. 

Apropó, birkák. A XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiben Patagónia hirtelen fontos lett a világgazdaság számára, amire se azelőtt, se azóta nem volt precedens. Az európai textilipar megnövekedett kereslete felverte a gyapjú árát, Patagóniában pedig hely volt bőven, akármennyi birka elfért, a gyorsan meggazdagodott földtulajdonosok pénzéből így a környék egyetlen valamirevaló városa, a chilei Punta Arenas gyors fejlődésnek indult. Az 1920-as években a konjunktúrának vége szakadt, az egykori kozmopolita pezsgésre már csak a belváros neoklasszikus palotái emlékeztetnek, valamint a sokféle idegen hangzású – német, horvát, francia, angol, portugál – vezetéknév a postaládákon és a temetőben. Azóta Punta Arenas újra álmos kisváros, ahol az egyetlen érdekesség a város körül található néhány pingvinkolónia. A Magellán-pingvinek gödröket ásnak maguknak – hogy melyik testrészükkel, arra nem sikerült rájönnöm – úgyhogy a pingvinkolónia olyan, mint egy rét a Tisza-parton, csak épp nem ürgék vagy nyulak bújnak ki a lyukakból, hanem pingvinek.

Innentől kezdődnek a hihetetlen fotók 

A XX. század végéig nem sok érdemi dolog történt Patagóniában, akkor viszont megérkezett a régióba a turizmus. Tengerparti üdülőhelyekről persze szó sincs, különleges természeti csodákról annál inkább: itt található a gyönyörű Torres del Paine nemzeti park és a Perito Moreno gleccser, előbbi a chilei, utóbbi az argentin oldalon. Ezen felül Patagóniában (pontosabban az attól délre fekvő Tűzföldön) található a világ legdélebbi városa. Az örök argentin-chilei rivalizálásra jellemző, hogy nem egyértelmű, melyik is az: az argentinok szerint az argentínai Ushuaia, míg a chileiek szerint a chilei Puerto Williams. Utóbbi kétségtelenül délebbre van, viszont nem város, hanem maximum falu, de leginkább csak egy pár színes fabódé, míg Ushuaia a maga 60.000 lakosával minden kétséget kizáróan város, így a promóanyagokban az argentinok a „város”, míg a chileiek a „legdélebbi” kifejezést domborítják ki inkább. Három napra lett volna szükségem, hogy odajussak, megnézzem valamelyiket (vagy mindkettőt), aztán visszabuszozzak Punta Arenasba, úgyhogy be kellett érnem a világ második (vagy harmadik) legdélebbi városával.

Patagóniába egyedül mentem, miután minden lehetséges útitársam lemondta az utat, pénzhiányra, Faith No More-koncertre vagy egyéb tervekre hivatkozva. Utólag úgy látom, hogy ennek így kellett lennie: egyrészt nem biztos, hogy zokszó nélkül bírták volna a gyűrődést, másrészt Patagónia tele van egyedül utazó gringókkal – a világ vége vonzza a fura, kicsit maguknak való embereket. Könnyű volt beilleszkednem közéjük, mondanám, ha nem pont az ellenkezőjéről lenne szó. Inkább csak érdekvezérelt, rövid beszélgetéseket folytattam fűvel-fával, Patagóniában ugyanis mindenki el van veszve egy kicsit, senki sem tudja pontosan, hogy hogyan jut majd el a következő úticéljáig, így vadidegen emberek minden felvezetés nélkül kezdenek hosszas információcserébe a buszállomáson vagy a menedékházban. Rendszerint csak ezt követi a bemutatkozás, meg hogy ki mivel foglalkozik, utóbbi egy igazi aranybánya, ha sikerül eljutni odáig.

Bár odahaza egész normálisnak tűnnek, külföldön minden náció közül a franciák a legfurábbak (illetve a távol-keletiek, de ők sajnos túl zárkózottak ahhoz, hogy csak úgy megosszák az élettörténetüket egy ismeretlennel). Találkoztam például egy francia sráccal, aki kutyaszán-hajtóként tevékenykedett Finnországban, aztán beleunt, de a hidegről és a magányról nem tudott lemondani, úgyhogy Patagóniába jött túrát vezetni. Egy másik francia pékként szeretett volna elhelyezkedni a környéken, míg egy harmadik korábban Nyugat-Afrikát járta dzsippel, aztán kitalálta, hogy ezentúl Patagóniában fog buszozni és túrázni. Aztán volt pár nagyszájú és imádnivalóan tahó argentin zsidó lány, akik a 2002-es argentin összeomláskor, amikor mindenki oda emigrált, ahova tudott, Izraelbe alijáztak, és most visszajöttek vakációzni. Voltak továbbá amerikaiak (a gap year, úgy tűnik, kötelező gyakorlat az Egyesült Államokban), azzal a lazasággal, amiért annyira lehet egyszerre szeretni és utálni az amerikaiakat: „Májusban diplomáztam a Stanfordon, aztán elmentem Mongóliába a haverokkal, meg voltam pár hónapot Kínában, aztán valaki azt mondta, hogy Chilében jókat lehet túrázni, úgyhogy idejöttem, aztán majd meglátjuk”. Végül volt jó sok európai diák, akik Santiagóban tanultak fél évet – pont mint én – és a tanítás végeztével Patagóniát nézték ki maguknak – pont mint én – mert „ide aztán különben a büdös életben el nem jutok soha, ha most nem”. Pont mint én.

A legtöbb hasznom egy helyes, szőke, de teljesen elveszett német lányból származott, akivel második este ugyanabban a hostelben szálltunk meg Punta Arenasban. Velem ugyan nem beszélt pár szónál többet, de vacsora közben elkezdett siránkozni, hogy a Torres del Painébe készül, de nem tudja, hogy hogy lehet odajutni, meg hogy nincs sátra, meg hogy biztos nagyon hideg van ott, meg hogy nem tudja, merre túrázzon, ésatöbbi. Engem pont ugyanezek a problémák nyomasztottak, úgyhogy nem tudtam a segítségére lenni, de szerencsére azonnal megjelent négy hegymászó alfahím – két chilei és két amerikai – akik elkezdtek egymásra licitálni, hogy ki tudja a legtöbbet a Torres del Painéről. Az egyik a térképen mutogatta a túrautakat, a másik sátorbérlő boltot ajánlott címmel, telefonszámmal, a harmadik egy meteorológiai honlapról írta le a várható időjárást kétórás bontásban, a negyedik meg már nem tudott mivel felvágni, úgyhogy főzött egy lábas forró csokit, beleöntött egy üveg rumot és körbekínálta. Mintegy másfél órán át harcoltak a német lány csodálatáért, ezalatt én csendben jegyzeteltem a sarokban, megittam jó sok rumos csokit, és összeírtam egy részletes útitervet a következő négy napra, ami aztán tökéletesen funkcionált: remek sátrat béreltem olcsón, minden buszt elértem, és pont akkor esett az eső, amikorra a meteorológiai honlap megmondta. Nem tudom, mi lett az este vége, sikerrel járt-e valamelyik hegymászó – amikor elfogyott a rumos csoki és készen volt az útiterv, elmentem aludni.

Egy dologra nem voltam felkészülve: arra, hogy a Torres del Paine ennyire gyönyörű. Egy fél Budapest méretű területen összezsúfolva egymást érik a szürreális formájú hegyek, türkizkék tavak, piros virágokkal borított lejtők, sugárzóan világoskék gleccserek és kristálytiszta hegyi patakok. Három napot túráztam, napi átlag 25 kilométert, és mindhárom nap, minden kanyarban meg kellett álnom fényképezni (menet közben nem tudtam fotózni, mert féltem, hogy hasra esem a göröngyös ösvényen, vagy kifújja a kezemből a gépet a szél). Dél-Amerikában egyébként is eljapánturistásodtam, de eddig még egyetlen alkalommal sem készítettem egy nap alatt annyi fényképet, mint itt. Ahogy a mellékelt képeken látszik, volt miről.

Sajnos nem tudtam mindenhol megállni, hogy gyönyörködjek a tájban. Volt, ahol szinte vízszintesen esett az eső, egyszer pedig fotózás közben úgy odavágott a szél egy sziklához, hogy lerepült a fejemről a sapka. Az időjárás percről percre változott, volt, amikor öt réteg ruha volt rajtam, míg néha egyetlen póló is elég volt. A legrosszabb pillanat első este volt a sátorban, amikor annyira fáztam, hogy felvettem magamra minden ruhát, amim csak volt, de még úgy sem bírtam elaludni. Szerencsére az egyik hegymászó a hostelben azt tanácsolta, hogy legyen nálam egy üveg tömény szesz ilyen esetekre, úgyhogy kibontottam a piscót (borpárlat, 33%), és egy óra alatt megittam a felét. Közben arra gondoltam, hogy talán mégsem volt annyira jó ötlet Patagóniába jönni (az út során még egyszer volt ilyen, amikor Chile Chicóban vártam a kikötőben a havas esőben a kapitányt, hogy kisírjam, hogy engedjen fel a hajóra, ami naponta egyszer közlekedett és már elkelt rá minden jegy, de erről majd a következő bejegyzésben). Aztán hatott a pisco, elmúlt a fázás, virágos jókedvem lett és elaludtam. Azt az egyet felejtette el közölni a hegymászó, hogy jó minőségű tömény szeszt kell venni – másnap egész délelőtt rettenetesen fájt a fejem.

A Torres del Paine, akármilyen gyönyörű is volt, három nap alatt annyira lestrapált, hogy úgy éreztem, épp elég volt belőle ennyi. A negyedik este visszabuszoztam a legközelebbi (150 kilométerre eső) településre, Puerto Natalesbe, ahol végre megint ágyban aludtam, másnap pedig továbbmentem az argentínai Calafatéba, megnézni a Perito Moreno gleccsert. Itt sem ment minden zökkenőmentesen: a határon annyit szarakodtak a vámosok (két hét alatt négyszer léptem át az argentin-chilei határt, átlagban 2 órát töltve minden átlépéssel), hogy mire Calafatéba értem, elmentek a gleccsernéző buszok. Kicsit kétségbeestem, hogy mit fogok csinálni a nap hátralevő részében ebben a kicsi és rettenetesen drága turistafaluban. Szerencsére találtam egy ingyen térképet a buszállomáson, amin fel volt tüntetve egy flamingó-rezervátum, ami nem szerepelt a Lonely Planetben, úgyhogy elmentem megnézni azt. A lagúna tele volt flamingóval, teljesen szürreálisan néztek ki a rózsaszín tollazatukkal a sötétkék tóban (korábban azt hittem, hogy a flamingó trópusi állat, de nem, Patagóniában is van egy csomó), így erre a napra is jutott annyi fotóznivaló, amitől helyreállt a lelki békém.

Flamingók az argentínai Calafate mellett egy lagúnában 

Másnap végül sikerült eljutni a Perito Moreno gleccserhez, és – akárcsak a Torres del Paine – ez is felülmúlta minden várakozásomat. Hatalmas volt, világoskék, és időnként hatalmas darabok szakadtak le róla, amik óriási csattanással csapódtak be a gleccser előtti tóba. A rusztikus Torres del Painéhez képest a Perito Moreno nagyon látogatóbarát: a tavon fűtött kishajó közlekedik, a hegyoldalban lábakon álló fémjárdákról lehet minden létező szögből és oldalról gleccsert fotózni, cserébe nagyon drága a belépő a nemzeti parkba, és turistából is sokkal több van – a menedékház kávézója akkora volt, mint egy pláza étkezőrésze, és iszonyatos pénzeket kértek egy kávéért vagy teáért. A gleccser viszont kárpótolt minden lehúzásért: ez az óriási, ropogó kék izé teljesen hipnotikus volt, órákon át nem tudtam mást csinálni, mint állni előtte és bámulni. A végére teljesen összefagytam, szerencsére pont indult vissza Calafatéba a kisbusz. Este megvettem a buszjegyet másnapra – ekkor még nem tudtam, hogy az eddig látott legunalmasabb tájon, rázós, kavicsos úton fogok eltölteni 14 órát – és töröltem vagy 500 képet, mert már kezdett betelni a memóriakártya.

A Perito Moreno gleccser Argentínában  

Az lett volna jó, ha tudtam volna csinálni egy akkora fotót, amin az egész Torres del Paine és az egész Perito Moreno látszik, az összes hegycsúccsal, piros virággal, türkizkék tóval és gleccserrel. Ez persze nem jött össze, úgyhogy készítettem egy videót a legjobb képekből (nagy felbontásban elérhetőek itt), olyan aláfestő zenével, ami a legjobban passzol egy ilyen világvégi, szélfútta és sírnivalóan gyönyörű helyhez. Patagóniához a Sigur Rós a legjobb háttérzene.