A recept univerzális. Végy egy esős, zöld, félreeső földdarabot az óceán partján, népesítsd be katolikus, írástudatlan parasztokkal, aztán hagyd őket magukra néhány évszázadra. Szinte biztos, hogy a reggeli ködben, az esős erdőkben és a tengeri viharokban előbb-utóbb szörnyeket, tündéreket és mindenféle egyéb meselényeket fognak látni, aztán a hosszú téli éjszakákon szájról szájra egész mitológiát körítenek melléjük. Három olyan helyen jártam eddig, ami megfelel ezeknek a feltételeknek: Írországban, a spanyolországi Galíciában és a chilei Chiloé-szigeten – és mindhárom hely arról híres, hogy boszorkányok laknak az erdeiben.
A XVI. században, amikor az első spanyol telepesek megérkeztek Chiloére, a sziget elképzelhetetlenül távol esett mindentől. Chile központi részétől kétheti hajóút választotta el, hogy az alkirály székhelyéül szolgáló Limáról, vagy a királyi udvarnak helyet adó Madridról ne is beszéljünk. Védve a kontinens harcias mapuche indiánjaitól, Chiloé lakossága századokon keresztül teljes elzártságban termesztette a krumplit, tenyésztette a disznót és halászta a kagylót, a fontosabb szentek ünnepein pedig, miután meghallgatta a misét valamelyik fatemplomban, megfőzte a híres chiloéi curantót. A curanto annyira rurális, amennyire csak egy étel az lehet: úgy készül, hogy a férfiak ásnak egy gödröt, az asszonyok beleraknak mindent, ami a szigeten ehető – krumplit, kolbászt és kagylót, egész pontosan – és lefedik egy nagy lapulevéllel, aztán a férfiak betemetik a gödröt egy kis földdel, és tüzet raknak fölötte. Semmi sallang.
A chilote tengerészeknek sem volt könnyű a dolga, ugyanis a nyílt tengeren bármikor összefuthattak egy fénylő kalózhajóval, amely a Caleuche nevet viselte, és boszorkányok irányították. Ha tehát a chilote tengerészek hajója elsüllyedt, az szinte biztosan nem emberi mulasztás miatt történt, hanem a Caleuche csalta őket csapdába.
Chiloén még ma is élnek boszorkányok, mégha néha hétköznapi nőnek tűnnek is. Chilote haverom, Felipe például tizenegynéhány évesen szerelmes lett az egy egyik lányba az osztályból, és adott neki egy szív alakú követ, amit a tengerparton talált. A lány csak nevetett, aztán úgy hozzávágta Felipéhez a követ, hogy felrepedt a homloka. Akár ettől, akár a sok megevett kagylótól – a tengeri herkentyűk híres afrodiziákumok – Felipe azóta is ellenállhatatlan vágyat érez, hogy minden, a közelébe kerülő nőt meghódítson. Ha végez az egyetemen, hotelt szeretne majd nyitni Chiloén – remélem, hogy jó sok gringa fog majd megszállni nála. Felipe nagyon szereti a külföldi csajokat, és általában a külföldi csajok is őt, úgyhogy a dolog vélhetően mindkét fél számára elégedettséget fog eredményezni.
Mesékre a XXI. századi embernek legalább akkora szüksége van, mint a régebbi korokban élőknek, és nem csak akkor, ha – mint Felipe – a chiloéi tengerpart félreeső zugaiban sörözve, cigizve és szüzességét elvesztve nőtt fel. Elég a Harry Potter vagy a Gyűrűk ura sikerére gondolni. Apropó, Gyűrűk ura – egy félreeső kis chiloéi falu neve utal arra, hogy minden mindennel összefügg.
A kép 2010. november 2-án délután 15:23-kor készült Achaotól 6 kilométerre nyugatra, Chiloén, ahol a mesehősök igenis léteznek.