Az utazási irodák prospektusaiban jellemzően vakítóan fehér strandok, türkizkék tenger, azúrkék ég és zöld pálmafák fotói hirdetik: menj nyaralni valami egzotikus helyre! Magyarországon a vasárnapi ebédhez asztalt terítő anyukák általában ezeket a prospektusokat – sokatmondó sóhaj kíséretében – lerakják az asztalról a székre, aztán a székről a kanapéra, a kanapéról a szekrény mélyére, onnan meg előbb-utóbb a kukába, az összes többi nagyszabású álommal együtt.

Holbox-sziget

Ha azt írom, hogy összehaverkodtam egy fiatal indiánnal, aki elvitt engem a törzse szent helyére, az mennyire jól hangzik, nem? Az olvasó szeme előtt egy bőrökbe és tollakba öltözött Winnetou jelenhet meg, amint maga mögé ültet engem a nyeregbe, és belovaglunk a vadonba, ahol aztán egy bölcs, öreg sámán füstölővel kiűzi belőlem a gonoszt, utána pedig megitat velem valami főzetet, amitől sasokat és medvéket hallucinálok, és hirtelen megértem az univerzum összes titkát… Nos, erről sajnos szó sem volt. Pedig valóban összehaverkodtam egy fiatal indiánnal, aki valóban elvitt engem a törzse szent helyére. Csakhogy ez már a XXI. század.

A mexikói kultúra egyik alapvető vonása a halálhoz fűződő sajátos viszony. Ahelyett, hogy szépítgetnék, elsumákolnák, esztetizálnák azt a sajnálatos tényt, hogy előbb-utóbb mindannyiunknak meg kell halni, a mexikóiak rengeteget foglalkoznak az elmúlással, különös tekintettel annak naturális oldalára. Ez az obszesszió a prekolumbián időkből ered: a maja és azték piramisok is tele voltak koponyákat és csontokat ábrázoló domborművekkel, az emberáldozatokról nem is beszélve. Aztán erre a szubsztrátumra rátelepedett a sötét, gyászos spanyol katolicizmus, amely szintén elég kiemelt helyen kezelte a halál tematikáját. Végül jött a mexikói forradalom, amikor az emberek úgy hullottak, mint a legyek, illetve jelenleg a drogháború. Ritka, hogy egy mexikói bulvárlapnak ne legyen legalább egy lefejezett hulla a címlapján, mindenféle kikockázás nélkül, általában egy bikinis topmodell fényképétől pár centire.

Catrina, a kalapos csontváz egy fagyizó cégtábláján

„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – kérdezte Vörösmarty Mihály a könyvtárban. „Ennek meg mi értelme van?” – kérdeztem én magamtól a világ leggazdagabb emberének magánmúzeumában, a mexikóvárosi Soumaya múzeumban, amit idén tavasszal adtak át. Az épület 70 millió dollárba került, a benne kiállított gyűjtemény értékét 700 millió dollárra becsülik.

Kép innen.

Mexikóváros iszonyatos méreteihez iszonyatos metróhálózat is társul – csak ennek köszönhető, hogy az egymástól távol eső városrészek között többé-kevésbé emberi sebességgel lehet közlekedni. A 11 metróvonal összesen 175 állomását naponta átlagosan négymillió ember veszi igénybe, a jegy 3 pesóba (45 forint) kerül, és ezért az árért akár másfél órát is eltölthetünk a föld alatt, akárhányszor átszállhatunk, és napközben szinte biztos, hogy gyorsabban jutunk el az úticélunking, mint a felszínen busszal, vagy akár taxival.

A mexikóvárosi metróhálózat. Kép innen.

Az előző posztban bemutatott turistalátványosságok után jöjjön az, ami Mexikóvárost igazán egyedivé teszi: bizarr piacok, spontán Szűzmária-jelenések, kocsmák, cowboyok és mókusok… Mexikóváros alulnézetből, az elmúlt fél év során felfedezett legviccesebb és legérdekesebb helyek.

Ha valakit a szerencse Mexikóvárosba vet, a legjobb, amit tehet, hogy azonnal felliftezik a belvárosban álló, 180 méter magas Torre Latinoamericana tetejére. Onnan látszik csak igazán, hogy milyen gigantikus a város, amely a harmadik legnagyobb a világon (Tokió és Szöul után), és a legnagyobb az amerikai kontinensen (New Yorkot is megelőzve). Az agglomerációval együtt 20 és fél millióan élnek Mexikóvárosban, ami a Torre Latinoamericana tetejéről nézelődve azt jelenti, hogy egyik irányba nézve sem látszik a vége.

A legnagyobb szerencse Mexikóban akkor ért, amikor a CouchSurfingnek köszönhetően megismertem Césart és a többi besózott hétvégi utazót, ám szintén dobogós az az ismeretség, ami a Colegio Mexiquense könyvtárában kezdődött. Itt találkoztam ugyanis a lelkes, fiatal közgazdász-házaspárral, Normával és Franciscóval – igaz, nem hús-vér valójukban, hanem könyv formájában. Egy frissen megjelent tanulmánykötet borítóján virított a nevük, én pedig rágugliztam, és kiderült, hogy Tolucában élnek, és fő kutatási területük a migráció és a gazdasági fejlődés kapcsolata – akárcsak nekem. Írtam nekik e-mailt, találkoztunk, dumáltunk, és felmerült, hogy lenne-e kedvem elkísérni őket terepmunkára.

A tonaticói templom

Ahogy az előző bejegyzésben írtam, a mexikói konyha legtöbb fogása a hús-kukoricalepény-szósz háromszögre épül, amiből a hús a legkevésbé fontos. A tortilla-alapú tacók, quesadillák és egyéb antojitók fűszerezésére még a leginkább fapados taqueríában is ki van téve az asztalra három-négy különböző ízű, színű és csípősségű chiliszósz. A főtt húsok mellé pedig rizst és (külön kis kosárban) tortillát tálalnak, az étel igazi karakterét azonban a sűrű, komplex szósz, a mole adja. A mexikói szószoknak tehát két nagy csoportja van: az egyik a salsa, ami átlagosan 5-10 összetevőből készül, többnyire boltban, üvegben árulják, a célja pedig az, hogy az ételt csípősebbé tegye. A másik a mole, ami körülbelül 20, de akár 30 különféle összetevőt is tartalmazhat, különleges alkalmakkor, házilag készítik, és a hús mellé kerül a tányérra, voltaképpen azonban a mole maga az étel, a hús pedig a köret.

A mexikói konyháról írni nagyon nehéz, mert ebben a hatalmas országban ahány régió, annyi alapanyag, specialitás és ételkészítési forma létezik. Ami külföldön „mexikói konyha” néven fut, az csak a jéghegy csúcsa, ráadásul sok olyan „tipikus mexikói” étel, amit mi annak gondolunk, valójában nem létezik. A chili con carne és a fajitas például nem Mexikóban, hanem mexikói hatásra, Texasban alakult ki, vagyis a tex-mex konyha része. És azt talán mondani sem kell, hogy „mexikói pizza” vagy „mexikói zöldségkeverék” nem létezik egyáltalán: a kukorica-borsó-zöldbab-pritamin kombót talán az Egyesült Államokban, talán Európában találták ki, de hogy Mexikón kívül, az egészen biztos.

Fekete kukorica-tortillából készült quesadilla marhahússal és nopal-salátával