Az elmúlt hetekben kevés érdemi dolog történt velem, ami a blogon az okoskodó bejegyzések elburjánzásában nyilvánult meg. Múlt héten azonban megérkezett a tavasz, aminek következtében kibújtam a könyvtárból, vasárnap pedig Florian, João, Paavo és én felmentünk az Andokba kirándulni. Furcsa, hogy milyen könnyen beleszoktam az itteni életbe, néha napok telnek el anélkül, hogy úgy igazából tudatosulna bennem, hogy CHILÉBEN VAGYOK B%+!=MEG! Vasárnap ellenben, amikor kiszálltunk a buszból, az egyértelműen egy olyan pillanat volt, amikor nagyon keményen tudatosult.

A busz Santiagótól kb. 50 kilométerre, San José de Maipóban tett le. Itt kezdődik a Maipo-völgy (Cajón del Maipo), és a legtöbb santiagói megelégszik azzal, hogy eljön idáig, tisztes távolból megnézi a hegyeket, vesz valamit a bolhapiacon, aztán eszik valami nagy húst egy étteremben, majd mint aki jól végezte dolgát, visszamegy a szmogba. Ezzel szemben mi elhatároztuk, hogy tovább megyünk. Jön majd egy busz, mondták a turistainfó-irodában, csak kicsit várni kell. A megállóban három helyi részeg ordenárézott (délután fél kettőkor), úgyhogy átmentünk az út túloldalára, ahol ki volt rakva pár csocsóasztal.  

Balról jobbra Florian Németországból, Paavo Finnországból és João Portugáliából. Nem hallgathatom el a szomorú igazságot, szégyent hoztam szeretett hazámra, akárkivel voltam egy csapatban, mindig ronggyá lettünk verve.

Végre megjött a busz, elindultunk fölfelé a Maipo völgyében, a szuggesztív nevű El Volcán felé.

A névadó Maipo folyó. Itt még volt beton az úton, a sofőr tolta neki, mintha muszáj lett volna, szükség volt némi lélekjelenlétre, hogy kihajoljak az ablakon ezért a fotóért.

Egy idő után elfogyott a beton az útról, meg a növényzet is az út mellől. 

Egy óra tíz perc alatt sikerült megtennünk kb. 30 kilométert, és a busz megérkezett El Volcán főterére. Az előbb nem mondtam igazat, nem San José de Maipoban tudatosult, aminek tudatosulnia kellett, hanem itt, ezen a helyen.

Estamos en el culo del mundo, mondta Florian a maga összetéveszthetetlen német akcentusával.

Mivel El Volcán az utolsó falu a völgyben, azt találtuk ki, hogy visszafelé indulunk el. Két lehetőség volt, vagy az úton mehettünk volna, amin jöttünk, vagy a folyó medrében. Nem kellett sokáig gondolkodni. 

A völgy annyira banálisan jól nézett ki, mintha egy tájképtapéta lett volna egy nyolcvanas évekbeli magyar nappali falán.

Sajnos egy idő után kénytelenek voltunk abbahagyni a canyoningot, mert nem volt vízálló a cipőnk, úgyhogy átkommandóztunk a bokrokon és egy szeméttelepen, vissza az útra.

Joder, kommentálta Paavo a látványt.

Nincsenek szavak, amelyek visszaadnák, hogy mennyire tájidegenül néztünk ki.

El Volcán felülről, virágzó mandulafákkal. Nem jöttünk rá, miért épp így hívják ezt a falut, nem láttunk vulkánt sehol.

Az úton szokatlanul nagy volt a forgalom, fogalmam sincs, miért. Mintha El Volcán mind a húsz lakója ezt a napot választotta volna ki arra, hogy lemenjen San Joséba.

A Maipo-völgy ennek ellenére sem egy kifejezetten stresszes hely.

Inkább egy kifogyhatatlan tájképtapéta-, vagy Windowsháttér-alapanyag.

Egy idő után tele lett a tüdőnk az autók által felvert porral...  

...úgyhogy lestoppoltunk egy pick-upot. A kocsiban már nem volt hely, csak a platón.

A fotólázban égő gringóknak persze ez volt a lehető legjobb megoldás. 

Aztán az autóban ülő család hazaért, és leraktak minket az út mellett, ahol kicsivel később elcsíptünk egy Santiagóba menő buszt. Megyünk még a Maipo-völgybe, van egy gleccser is benne, de csak októbertől lehet látogatni. Ja, és legközelebb feltétlenül viszünk gumicsizmát, hogy ne az autóúton kelljen menni, hanem a folyóban gyalogolhassunk fel a gleccserig.