Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Élet és halál Eldorádóban

2017. március 16. - Soltész Béla

Amikor később az első bogotái benyomásainkról beszélgettünk Attilával, nem értettünk egyet semmiben. Attila szerint kellemes, tavaszias idő volt, szerintem meg kellemetlen, csípős hideg. Mondjuk ő a január eleji Budapestről érkezett Bogotába, én meg az örök tavasz városából, Medellínből. És - akárcsak négy évvel korábban, Havannában - ezúttal is a szálláson találkoztunk, hogy aztán két hétig együtt rendetlenkedjünk, utána pedig ő visszament Pestre, én meg folytattam az utamat Venezuela felé.

img_4854.JPG

Attila szerint ritkás volt a levegő, és emiatt volt rosszul. Szerintem nem, bár én is éreztem a különbséget - Medellín ezerötszáz méteres tengerszint feletti magasságon fekszik, Bogotá pedig kétezer-hatszázon. Ráadásul egy meredek hegylánc aljában tömörül a belvárosa, ami további ötszáz méterrel tornyosul a város fölé. Szóval talán az oxigénhiány, de inkább a hűvös, szeles, hegyvidéki éghajlat rontott Attila arcüreg-gyulladásán, amit a jeges pesti szilveszter éjszakában szedett össze, és a Frankfurt-Bogotá repülőúton a túlzásba vitt légkondi durrantott be igazán. Akárhogy is, első bogotái napunkat az orvosnál kezdtük.

img_4835.JPG

Először is elmentünk egy közkórházba, ami nem volt se rosszabb, se jobb, mint egy magyar kórház, viszont körülbelül kétszázan ültek a váróban. Úgyhogy rövid tanakodás után megkérdeztük a recepción, hogy van-e valahol magánrendelés. Kaptunk egy címet, és elbuszoztunk egy csillogó-villogó, nyugat-európai színvonalú magánkórházba, ahol negyed órán belül már egy szívélyes, angolul kiválóan beszélő orvos vizsgálta Attilát. Semmi komoly, mondta, miközben felírt egy antibiotikumot, de egy pár napos kúra nem árthat, a jetlag és a magaslati betegség pedig majd elmúlik magától. Körülbelül tizenötezer forint volt a rendelés ára, amit aztán persze a biztosító megtérített, a gyógyszerek árával együtt.

img_4874.JPG

Miután mindketten megnyugodtunk, hogy Attila túléli Bogotát, elmentünk az Avianca légitársaság irodájába. Az orvoshajkurászás közben ugyanis gyorsan összeraktuk a két hetes útitervet, és arra jutottunk, hogy a Karib-tenger partján fekvő Santa Martáig utazunk együtt, és onnan kell majd neki egy repülőjegy vissza Bogotába. A visszabuszozás szóba sem jöhetett: a térképre nézve ez nem annyira egyértelmű, de Bogotá egy, Kolumbia többi része felől eléggé nehezen megközelíthető helyen fekszik.

img_4899.JPG

"Nekem még senki sem tudta meggyőzően megmagyarázni, a banális történelmi okok emlegetésén túl, miért választja egy ország a legtávolabbi és legeldugottabb városát fővárosnak. Mi bogotáiak nem tehetünk róla, hogy a világtól elzárva, hidegben és mindentől távol élünk, a mi városunk egyszerűen ilyen" - írta Juan Gabriel Vásquez, a leghíresebb kortárs kolumbiai író. A légvonalban viszonylag közeli Medellínből is kilenc óra volt az utam, ami abból állt, hogy a Cauca folyó völgyéből felkanyargott a busz a hegyekbe, aztán lekanyargott a Magdalena folyó völgyébe, majd megint fel, a Bogotái-fennsíkra, úgyhogy én meg attól lettem eléggé rosszul. Santa Martából kétszer ennyi lett volna az út, így ezt inkább Attila kiváltotta egy másfél órás, és nem sokkal drágább repüléssel.

img_4860.JPG

Szóval Bogotával nem csak az a baj, hogy hideg és szeles, hanem hogy eléggé hülye helyen is van. De mire gondolt Vásquez, amikor azt írta, hogy a "banális történelmi okok" tették fővárossá? A válasz Eldorádó legendájához kapcsolódik, ami - azon kívül, hogy rengeteg mániákus spanyol és még annál is sokkal több szerencsétlen indián halálát okozta - valós történelmi alapokkal bír. Eldorádó ugyanis itt volt, Bogotában, amire - a repülőtér nevén kívül - az Aranymúzeum, a város legnépszerűbb látnivalója is emlékeztet. Miután problémamegoldásból végre átválthattunk turistáskodásba, az első utunk ebbe a hihetetlen múzeumba vezetett, és mint olvasztótégelyben a karikagyűrű, pillanatok alatt felolvadtunk a Bogotá környékén előkerült aranytárgyak bámulásában. Az Aranymúzeumban ugyanis semmi más nincs kiállítva, csak - arany.

img_5120.JPG

A várost körülvevő fennsíkon egykor a muiscák éltek, egy indián népcsoport, akik ugyan soha nem érték el azt a civilizációs szintet, mint az inkák, de egy kifejezetten gazdag és erős államuk volt a spanyolok ideérkezésekor. Ennek központja volt Bacatá, a mai Bogotá őse és névadója. A legenda szerint a zipákat, vagyis a muisca uralkodókat a beavatásukkor befújták aranyporral. Emiatt terjedt el a hódító spanyolok körében, hogy a musicák fölött egy állandó jelleggel "Bearanyozott" (spanyolul: El Dorado) király uralkodik. A valóságban a zipákat csak egyetlenegyszer aranyozták be, és a városhoz közeli Guatavita-lagúna közepére eveztek velük egy tutajon, ahol a zipa áldozati aranytárgyakat dobált a vízbe a sikeres uralkodás érdekében. A lagúnát a spanyolok több alkalommal megpróbálták lecsapolni, hogy a - feltehetőleg iszonyatos mennyiségű - aranyat megkaparinthassák, de ez soha nem jött össze nekik. Ami mégis előkerült, a földből vagy máshonnan, az is elképesztő: az Aranymúzeumban tényleg szinte minden kiállítási tárgy aranyból van, több emeleten keresztül.

img_5142.JPG

Az aranyon kívül smaragdot is bányásztak a környéken, úgyhogy a muisca birodalom leigázása után pénzéhes spanyolok lepték el a mesés kincseket ígérő Eldorádót, vagyis a Bacatá nevű indián várost - ami Bogotá néven később az Új-Granada néven létrejövő alkirályság székhelye lett. Ezek voltak tehát a banális történelmi okok, amelyek miatt épp itt, és nem valami kellemesebb klímájú és központibb fekvésű helyen gyűlt össze a kialakuló kolumbiai nemzet színe-java, a tehetős kreol polgárság, akik leszármazottai mind a mai napig uralják az országot.

img_5135.JPG

Besötétedett. Antibiotikum ide vagy oda, Attila szédelgett kicsit, elment a hostelbe, és olvasni kezdte a Vásquez-könyvet, amiből az imént idéztem, és amit pont ekkorra olvastam ki. A Becsapódás című regény elég jól passzolt a környezethez: arról szól, hogy az aranytól csillogó régi nagyság elmúltával Bogotá történelme mennyi vérben tocsogott a XX. század nagyobbik részében. Mindeközben én még sétáltam egy kicsit az esti utcákon, amik meglepően kihaltak és egy kicsit ijesztőek voltak. Aztán találtam egy kiskocsit, amiből puncsot árultak, dumáltam egy kicsit az árussal, az ital pedig jólesően felmelegített. Mire visszaértem a szállásra, Attila már kiolvasta a könyv egyharmadát.

img_4938.JPG

A Becsapódásban Bogotát merényletek, gyilkosságok és az általános rettegés borítja vérgőzös ködbe. Őszintén szólva nehéz volt mindezt elképzelni: a könyvben leírt helyeken teljesen békés mederben zajlik manapság az élet. A mai Bogotában sok a zöldfelület, sok a sétáló ember, és a biciklisek vasárnap az egész belvárost megkapják, hála két nagyszerű várospolitikusnak, Antanas Mockusnak és Enrique Peñalosának, akik az elmúlt évtizedekben ebből az autóközpontú, rideg városból a gyalogosok és a biciklisták által is élvezhető, élhető helyet csináltak. Ahol Vásquez regényében mindenki mindig rohan, aztán valakit lelőnek, ott ma napközben biciklisek, este pedig utcazenészek, festők, tengerimalac-futtatók lepik el az utcákat.

img_5069.JPG

Tengerimalac-futtatók? Bogotá főutcáján, a 9. sugárúton (Carrera 9) egy egészen falusias jelenet szemtanúi voltunk az egyik este. Hét tengerimalac gubbasztott a lezárt úttest aszfaltján, egy baseball-sapkás kikiáltó pedig fogadásra ösztönözte a járókelőket. - Hölgyeim és uraim - kiabálta, - az egyik tengerimalac mindjárt végig fog szaladni önök között, a túloldalon levő színes házikókig! - A pálya túloldalán felállított műanyagkuckókra mutatott. - Húsz darab házikó van ott, és az egyikbe be fog menni, önök pedig, hölgyeim és uraim, fogadhatnak, hogy melyikbe!. A minimum tét kétszáz peso, és ha eltalálják: ezer peso a nyeremény! Ötszáz pesóra kétezer-ötszáz, ezer pesóra ötezer peso a nyeremény! Tengerimalac úr (señor cuy), készen áll? Előre nézzen, arra, ott vannak a házikók! Senki többet, harmadszor? Akkor rajta, tengerimalac úr, indulás!

img_5063.JPG

Amíg hallgattam a kikiáltó óbégatását, arra gondoltam, hogy azok a kiskamaszok, akik most - velem együtt - épp elvernek pár száz pesót tengerimalac-futtatásra, már csak a történelemkönyvekből tudják meg, hogy mi minden zajlott itt a XX. század során. A sugárút északi végén áll az Hotel Tequendama, ahol Pablo Escobar családját tartották házi őrizetben a drogbáró végnapjaiban, nem sokkal azután, hogy az ugyanezen a sugárúton bevásárló tömeget egy Escobar kihelyezte bomba gyilkolta halomra. Egy kicsivel arrébb, az Aranymúzeummal átellenben emléktáblák és virágok jelzik a helyet, ahol megölték Jorge Eliécer Gaitánt, a népszerű liberális elnökjelöltet, akinek 1948-as halála az egyik (de nem az első, és nem is az utolsó) hosszú erőszakhullámot indította el, aminek a neve is az volt hogy La Violencia, vagyis: Az Erőszak.

img_4855.JPG

A sugárút végén pedig ott a főtér, a Plaza Bolívar, amit a nehézkes, barokk katedrális ural, jobb és bal oldalán pedig a Parlament és a Legfelsőbb Bíróság épülete magasodik. Az utóbbi egészen modern: 1985-ben ugyanis az M-19 nevű terrorszervezet megostromolta és elfoglalta, majd a katonaság a visszafoglalása során gyakorlatilag teljesen lerombolta az épületet. Valamivel kijjebb pedig egy tágas park, a Tercer Milenio (Harmadik évezred) húzódik egy lerombolt szegénynegyed helyén, ahonnan az elnöki palotát lőtték: 2002-ben, a jobboldali Álvaro Uribe elnök beiktatásának napján egy házilag készült rakétával találták el az elnök hivatalának helyet adó Nariño-palotát, csaknem egy kilométer távolságból.

img_5140.JPG

Bogotá tehát a leges-legközepében őrzi az erőszak nyomait. Az, hogy ma már ez egy épp hogy élhető város, ahol turistának is jó lenni, viszonylag új fejlemény: Kolumbia fővárosa az utóbbi tíz évben került (vissza) a turistaútvonalakra, olyannyira, hogy a Caliból a kávétermesztő vidéken és Medellínen át Cartagenába tartó hátizsákos turistaútvonalat, a Gringo Trail kolumbiai szakaszát is sokan elhagyják Bogotá kedvéért, vállalva a kilenc órás szerpentinezést, ahogy én is tettem. És egyre-másra nyílnak a hostelek La Candelariában, a város legkedélyesebb, történelmi negyedében, ahol nemrég még nem volt életbiztosítás egyedül sétálni. Vásquez hősét, Ricardo Laverdét legalábbis itt tették el láb alól.

img_4895.JPG

Míg a falusias La Candelarián túl a Monserrate falként zárta le a teret, a másik irányba végeláthatatlanul ömlött szét a város. Ahogy egy másik kortárs kolumbiai író, William Ospina írta: "Bogotá nem áll meg a növekedésben, elönti a termékeny síkságot, mintha megállás nélkül menekülne önmagától".

img_4887.JPG

Zord hegyvidéki klíma ide, vérben tocsogó múlt oda, a legendás Eldorádó helyén épült Bogotá ma egy kifejezetten érdekes, és (már) egészen élhető hely. Amiért még a sok órás szerpentinezéseket is megéri bevállalni.

img_5176.JPG

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr9912144113

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása