Chilébe megérkezett a tavasz (most már tényleg), ráadásul hosszú hétvége volt annak tiszteletére, hogy Kolumbusz felfedezte Amerikát, úgyhogy a lakótársaimmal, Floriannal, Joãóval és Paavóval, illetve egy francia lánnyal, Carole-lal elindultunk északra. Az úticélunk az Atacama-sivatag volt, ahol minden év szeptember-októberében, a tavaszi esők után néhány hétre előbújnak a kavicsok alól a lila, sárga, fehér és piros virágok. Chileiekkel akartunk menni, de a chileiek, bár sokáig mondogatták, hogy jönnek, persze, a végén mégis épp nem értek rá. Ez egy ilyen ország, a nehezen összeszervezhető kirándulások ugyanolyan alapvető részei a helyi viszonyoknak, mint az avokádós hot-dog.
A busz La Serenában tett le minket. La Serena egy kellemes, a gyarmati időkből itt ragadt kisváros – lenne, ha a lakói nem a tursitákból szeretnének megélni. Öt hátizsákos, Lonely Planetes gringó számára a legnagyobb fejtörést nem a látnivalók megtalálása okozza – egy kupacban van az összes templom – hanem a külföldiekre szakosodott hiénák, akik lámaszőr-pulóvert, konfitált papayát, féldrágaköveket és más, hasonlóan hasznos szuveníreket árulnak mindenütt. Az éttermek annyira túlárazottak voltak, hogy úgy döntöttünk, átmegyünk a szomszédos Coquimbóba ebédelni.
Coquimbo úgy viszonyul La Serenához, mint Lepsény Siófokhoz. Noha alig tíz kilométer választja el a két várost légvonalban, az utóbbiban lépni sem lehet a turistáktól és turistacsapdáktól, az előbbiben viszont eseményszámba megy a gringó. Coquimbóban két látnivaló van (tehát pontosan kettővel több, mint Lepsényben), az egyik egy óriási betonkereszt egy hegy tetején, amit II. János Pál pápa látogatása tiszteletére emeltek, a másik egy fantasztikus – és teljesen elhagyatott - tengerpart. Felmentünk a kereszt tetejére (lifttel!), onnan szúrtuk ki a tengerpartot. Elindultunk le a hegyről, jött egy biciklis postás, kérdezte, hogy a kereszthez megyünk-e, mert akkor el vagyunk tévedve. Mondtuk, hogy nem, hanem a tengerhez akarunk lemenni. Sok szerencsét, mondta vészjóslóan. Két sarok múlva kiderült, mire gondolt – a part felé menet át kellett vágni egy nyomornegyeden. A chilei nyomornegyedek nem olyanok, mint a brazil favelák, napközben nincs semmi gond, este viszont megéri inkább nem ott lenni. Volt még két óránk naplementéig, felmásztunk egy sziklára uzsonnázni – fantasztikus volt a kilátás – de aztán megjelentek a helyi vagányok. Szerencsére Coquimbo nem turista-célpont, így a srácok annyira megilletődtek a látványtól, amit egy lila kabátos, loncsos rasztahajú francia lány nyújtott, hogy a füttyögés és a beszólás is csak az egyiknek jutott eszébe.
Másnap reggel béreltünk egy autót, és elindultunk a sivatagba. Az Atacama-sivatag hatalmas, a közepén semmiféle növény nem él meg, a déli peremén viszont sok olyan pozsgás növény van, ami egy éven át békésen lapul a kavicsok között, csak szeptember-októberben virágzik ki néhány hétre. Minden évben változik, hogy pontosan hol borul virágba a sivatag – attól függ, hogy épp hol esett az eső – de a legtöbb általában Copiapó és Vallenar között, a Pánamerikai Autóút két oldalán szokott nyílni, tehát pontosan ott, ahol a beomlott San José bánya is van. Körülbelül 50 kilométerre haladhattunk el a bányától (ekkor még nem tudtuk, hogy pár napon belül megkezdődik a mentés), gyakorlatilag minden ház ablakában kinn volt a Fuerza mineros (Hajrá, bányászok!)-felirat.
A virágok úgy bukkantak elő a semmiből, hogy alig tudtunk lefékezni. Hosszú kilométereken át semmi, aztán hirtelen egy lila vagy sárga domboldal, aztán megint semmi. A környéken akartak építeni egy széntüzelésű erőművet, ami nagy valószínűséggel pont annyit változtatott volna a mikroklímán, hogy a virágok kipusztuljanak, szerencsére a tömegtüntetések hatására a kormány elállt a tervtől. A legszebb virágokat (ha valaki esetleg majd egyszer arra jár) a Llanos de Challe nemzeti parkban találtuk, a Pánamerikai Autóút és az óceán között félúton.
A tengerpartra érve egy Huasco nevű kisvárosban szálltunk meg, ahol még nagyobb feltűnést keltettünk, mint Coquimbóban. Ha nem a turistákból élnek, a chileiek nagyon barátságosak a külföldiekkel, főleg vidéken. Külön köszönettel tartozunk azoknak a tinédzsereknek, akik elirányítottak minket egy kikötői halsütőhöz, ahol elképesztően finom empanada de jaivát (tésztában sült tarisznyarák-húst) lehetett kapni 800 pesóért (320 ft).
Másnap visszaautóztunk La Serenába, onnan pedig fel a hegyekbe, az Elqui folyó völgyébe. A környező kopár hegyek közt teljesen valószínűtlenül néz ki a néhány kilométer széles zöld csík, ahol tehenek és lovak legelnek a fák és szőlőtövek között. Az Elqui völgyében készül a pisco, a chileiek nemzeti tömény szesze (borpárlat), így az első utunk magától értetődően egy pisco-lepárlóba vezetett. Találtunk egy családi borászatot, ahol a fiatal tulajdonos szimultán spanyol-angol-francia nyelvű idegenvezetést tartott nekünk, illetve kb. 20 biológusnak, akik egy konferenciára érkeztek a völgybe.
A piscóval jelenleg Chilében ugyanaz történik, mint ami pár éve a pálinkával Magyarországon: menő lett. A pisco eredete alapján igazi népi ital, a fiatalok kólával öntik fel (piscola), az idősebbek citromlével és cukorral (pisco sour), aminek nem valamiféle gourmet-ság az oka, hanem az, hogy máskülönben nem lehet meginni. Újabban viszont megindult a minőségi (tisztán is megiható) pisco gyártása, ráadásul a figyelemreméltó chilei borászati hagyomány mostanra talált magának fizetőképes keresletet odahaza is, úgyhogy viszonylag jól megy a kis mennyiségben, de magas minőséget előállító családi borászatoknak és lepárlóknak. Főleg, ha idegenvezetést szerveznek a gringóknak, akik aztán felvásárolják a készleteket.
Az Elqui-völgy másik nevezetessége a tiszta égbolt. Évi 350 felhőmentes nappal nem csak szőlőt lehet termelni, de a csillagokat is nagyon jól meg lehet figyelni, ezért a környék tele van obszervatóriumokkal. A nagy részük nem chilei, hanem európai tulajdonban van (ilyen a fantáziadús nevű VLT – Very Large Telescope, és a most épülő ELT – Extremely Large Telescope, ami a világ legnagyobb távcsöve lesz, ha elkészül 2012-ben, és ha nem lesz addig világvége, vagy nem dől össze az Európai Unió). A chileiek csak kisebb csillagvizsgálókkal rendelkeznek, ezek egy része viszont idegenvezetővel látogatható éjszakánként. Vasárnap éjjel egy és három között tehát a Mamalluca Obszervatóriumban figyelük meg az Oriont, a Magellán-felhőt és egy másik csillagködöt, aminek elfelejtettem a nevét, de ami már több tízezer éve nem létezik, csak olyan messze van, hogy még mindig jön a fénye (a Magellán-ködtől jobbra, hátha valaki ért hozzá, és ki tud segíteni). Nem létező csillagokat nézni távcsővel olyan dolog, amitől egy hozzám hasonló laikus hirtelen végtelenül jelentéktelennek és esetlegesnek érzi magát – de talán nincsenek ezzel másként maguk a csillagászok sem.
Hétfőn még arra maradt időnk, hogy felmásszunk az egyik hegyre, és megnézzük a kaktuszokat. Ezek nem a híres tequila-kaktuszok, a szúráson kívül szerintem nem sokat tudnak, de nagyon szép, fehér virágaik vannak. A kaktuszosból egy szőlősbe tévedtünk, ahol a tulajdonos épp húst sütött a családjával. Megpróbálom inkább nem elképzelni, hogy mit gondolhatott a szőlősgazda, amikor a nap ellen a fejemre tekert pulóverrel, a kezemben egy nejlonszatyorral megkérdeztem tőle, hogy „elnézést, merre van a főtér?”. Mindenesetre nagyon kedvesek voltak, útbaigazítottak, és még az acsargó kutyákat is visszazavarták az ólba.
Az Elqui völgyében a szőlőn és a kaktuszokon kívül más növények is nőnek, például a papaya, a füge és a pekándió. A völgyből visszafelé jövet stoppoltunk, egy bányamérnök vitt el minket La Serenáig, és amikor megkérdeztem, hogy a papaya, amit úton-útfélen árulnak, fán nől-e, vagy bokron, satufékkel megállt, és jobbra mutatott, hogy ott, azok a papayafák. Nem volt kéznél a fényképező, de itt egy kép, így néz ki egy papayafa. Azt is megtudtuk a bányamérnöktől, hogy nagyon bízik a szerdai bányászmentő-akcióban, szerinte technikailag rendben van a dolog. Most, amikor ezeket a sorokat írom, már 14 bányász a felszínen van, és holnapig remélhetően mind a 33 sikerrel a felszínre kerül. Figyelembe véve, hogy mekkora hype övezi őket, érdekes lesz nyomon követni a sorsukat a következő egy-két évben. Addig is nagyon drukkolok, és küldöm nekik ezt a videót (a képek a sivatagról és a virágokról nagy felbontásban elérhetőek itt). Az élet nem adja meg magát olyan könnyen.
