A többezer kilométeres szárazföldi utazásoknak különös vonzerejük van azóta, hogy létezik alternatívájuk. Öt nap alatt megtenni egy olyan utat, amire a repülő három és fél óra alatt képes, csak azokat hozza lázba, akiknek az út önmagáért is fontos valami miatt. Végigbuszozni Patagóniát egyértelműen sokkal jobb ötletnek tűnt, mint visszarepülni Santiagóba, pedig az utóbbi nemcsak sokkal gyorsabb, de jóval olcsóbb is lett volna.

Az utolsó benzinkút a Ruta 40-n, a következő majd 700 kilométer múlva lesz

Patagóniát két legendás és egy hétköznapi országút köti össze Dél-Amerika többi részével. A chilei oldalon a Carretera Austral (Déli Országút) húzódik egy darabon, de nem ér el Punta Arenasig, mert a Torres del Painétől északra fekvő, mintegy 500 kilométer hosszú rész teljesen lakatlan, fjordok és gleccserek tagolják, emiatt az utazónak vagy hajóra kell szállnia, hogy ezt a szakaszt megtegye, vagy át kell mennie az argentin oldalra, ahol az Andok vonulatát követve halad a Ruta 40 (40-es út), a hatalmas ország teljes hosszában, Calafatétől egészen a bolíviai határig. A patagóniai rész itt is szinte teljesen lakatlan, viszont nincsenek se gleccserek, se fjordok, sőt, egyáltalán semmi nincsen 700 kilométeren keresztül, csak a nagy, üres puszta. A Ruta 40 patagóniai szakaszának nagy része nincs leaszfaltozva, csak le van döngölve és zúzott kővel van felszórva.

A Ruta 40. Mondtam, hogy nincs a környéken semmi.

Az Atlanti-óceán partján húzódik a 3-as út, ami a Ruta 40-val ellentétben igazi, aszfaltos országút, Buenos Airesbe vezet, és ezen jár mindenki, akinek az argentin Patagóniában van dolga, leszámítva a hibbant gringókat, akik hajlandóak napokon át rázatni magukat a Ruta 40-n, mert az olyan „kalandos”. Természetesen én is a Ruta 40-t választottam, de nem csak a kaland miatt: Calafatéből elmenni az Atlanti-óceánig, aztán 700 kilométerrel északabbra vissza Chilébe óriási kerülő lett volna. Ennek ellenére, amikor már tizedik órája rázkódtam a buszon a világ egyértelműen legunalmasabb táján – annyira, de annyira nem volt sehol semmi, hogy fényképezni sem tudtam, mert egyszerűen nem volt mit – az jutott az eszembe, hogy milyen jó lenne, ha legalább néha lenne egy-egy falu, mint az óceánparton. 700 kilométer alatt egyetlen falu volt az úton, a tíz házból álló, elmondhatatlanul nyomorult Bajo Caracoles (a név jelentése kb. Alsócsigás). Fogalmam sincs, mivel foglalkoznak az ott élők, azon kívül, hogy megpróbálnak a napi egy-két buszról leszédülő gringóktól pénzt lejmolni.

Pihenőhely a Ruta 40 mellett

Estére megérkeztem Los Antiguosba, ami olyan volt, mint a megváltás: legalább 1000 ember lakott ott, és volt növényzet is. Másnap egy kisbusz átvitt a határ chilei oldalára, a Chile Chico nevű faluba. Mindkét település egy hatalmas tó déli oldalán fekszik – az argentin-chilei kapcsolatokra jellemző, hogy a tónak más-más neve van a határ két oldalán, a chilei oldalon Lago General Carrerának, az argentin oldalon Lago Buenos Airesnek hívják. A tó kelet-nyugati irányban majdnem 200 kilométer hosszú, én pedig délről haladtam észak felé, úgyhogy két lehetőségem volt: vagy az egész tavat megkerülhettem volna nyugatról (ez állítólag két nap, mivel csak földút van, és napi egy busz jár arra), vagy áthajózhattam a tavon egy utas- és autószállító kompon, ami szintén naponta egyszer teszi meg az utat. Az utóbbit választottam, arra számítva, hogy estére megérkezem Coyhaiquébe, a chilei Patagónia északi részének egyetlen városába. Kiderült azonban, hogy az aznapi hajóra már minden jegy elfogyott.

Chile Chico

Valószínűleg úgy néztem a nőre a jegypénztárban, mint akit bolti lopás miatt halálra ítélnek, mert szánakozóan azt javasolta, hogy menjek le a kikötőbe, és próbáljam meggyőzni a kapitányt, hogy engedjen fel a hajóra. Volt még három óra az indulásig, hideg volt, álltam a kikötőben, néztem a tavat, és elkezdtem érveket keresni. Hogy másnap reggel indul a repülőm. Hogy elfogyott a pénzem, és nem tudnék még egy éjszakát kifizetni a hostelben. Hogy tüdőgyulladást kaptam és minél előbb kórházba kéne jutnom. Sajnos egyik érv sem tűnt túl meggyőzőnek, igazából nem volt semmi bajom, csak egy elkényezetetett gringó voltam, aki személyes sértésnek vette, hogy olyasmit mondtak neki, ami mindennapos dolog Patagóniában: „ma már nem jutsz ki ebből a faluból, várjál holnapig”.

Kilátás a chile chicói kikötőből

Közben megérkezett még egy ember a kikötőbe, egy chilei srác, akinek szintén nem jutott már jegy. Bányamérnök volt, 14 napot dolgozott egyhuzamban egy környékbeli aranybányában, és minél előbb haza akart jutni Coyhaiquébe, mert nem szívesen töltötte volna az első szabadnapját egy hostelben. – Majd meglátjuk, hogy sikerül-e felszállnunk a hajóra – mondta – most ezen kár aggódni. – Aztán elővette a gitárját, bluest játszott, és közben elkezdett esni a hó. Ismétlem: egy ismeretlen chilei sráccal álltam a kikötőben a hóesésben, aki bluest gitározott, amíg azt vártuk, hogy kiderüljön, hány nap alatt jutunk el a legközelebbi városba. Only in Patagonia.

A hajó

A kapitány végre megérkezett, azonnal felmérte a helyzetet, legombolt rólunk fejenként 2000 pesót, és felengedett minket a kompra. A hajó három óra alatt tette meg a 30 kilométert a szél és a sziklák miatt, a fedélzeten gyerekek rohangáltak visítozva, és a korláton csimpaszkodtak – nézni sem bírtam, mert biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül beleesnek a jeges vízbe, de a szülők nem törődtek velük. Aki erre lakik, az havonta legalább egyszer megteszi ezt az utat a komppal, valószínűleg a gyerekek is pontosan tudták, hogy meddig lehet felmászni a korlátra. Aki először lát az állomásra érkező metrót, ahogy elhúz a peronon álló gyerekektől fél méterre, valószínűleg ugyanúgy szívbajt kap, mint én a hajón, aztán persze senkinek nem lesz semmi baja.

Völgy Coyhaiquétől északra, a Carretera Austral mentén

Estére sikerült megérkezni Coyhaiquébe, ami az elmúlt egy hét után olyan volt, mint egy igazi metropolisz. Ötvenezer lakossal, repülőtérrel és plázával rendelkezett, és ami a legfontosabb, innen indultak a buszok észak felé a Carretera Australon. Sajnos, amikor megérkeztem a városba, már be volt zárva a buszállomás, de az egyik kertben (!) megláttam néhány kisbuszt, a kertkapun meg egy kiragasztott papírt, hogy másnap reggel megy egy busz északra. Volt telefonszám is, felhívtam, és tíz perc múlva már ott is volt a busz tulajdonosa és sofőrje, Becker úr, hogy megvehessem tőle a buszjegyet az 500 kilométerre északabbra fekvő, vicces nevű Futaleufú faluba. Futaleufú a raftingolók Mekkája, de engem nem ez érdekelt, hanem az, hogy másnap ment tovább onnan egy busz az argentínai Barilochén keresztül a chilei Osornóba, ahonnan már gond nélkül el lehetett jutni Santiagóba. Ez volt az a pillanat, amikor az út maga már mindennél fontosabb volt, és az öröm afelett, hogy sikerül a tervem, vagyis busszal jutok vissza Santiagóba, és nem kell repülőre szállnom Coyhaiquében, felülírta a rossz érzést, hogy az út legszebb részét egyetlen nap alatt kell megtennem, nem pedig két-három nap alatt, ahogy eredetileg terveztem.

A Carretera Austral, ez itt épp egy lebetonozott szakasz

A rossz érzést szerencsére elmulasztotta a sofőr diplomáciai érzéke. A busz húsz utasa közül tíz helyi volt, tíz pedig gringó, így Becker úr igyekezett mindenkinek a kedvére tenni: a megállókat úgy alakította, hogy a helyieknek a legkényelmesebb legyen (kis mellékutakra is bekanyarodott, hogy a házához a lehető legközelebb tegye le az utast), a gringók kedvéért pedig háromperces pihenőket iktatott be a turisztikai nevezetességeknél (mint például a híres Ventisquero Colgante, a Függő Gleccser), hogy tudjunk fotózni. A másnapi busz vezetője sajnos nem volt ilyen empatikus: fél órát álltunk egy szupermarket parkolójában, hogy az utasok nyugodtan bevásárolhassanak, a Nahuel Huapi-tónál viszont egy percre sem volt hajlandó megállni. Így jártam, maradt az ablakon át való fotózás.

Száz kilométerenként egy falu

A Carretera Austral olyan, mintha az ember 1000 kilométer hosszan próbálna meg átkelni a Kárpátokon, de az csak nem akarna véget érni. A hegyek, a fenyőerdők, a kis tavak és a faházak lehetnének Erdélyben vagy a Magas-Tátrában is, az út pedig hol le van betonozva, hol nincs, és végig olyan érzésem volt, hogy mindjárt átérünk a hegygerincen, és a túloldalon visszaérkezünk a civilizációba. Ez nem történt meg, a Carretera Austral egyik irányban sem vezet sehova: délen Villa O’Higginsnél egyszerűen útját állja a jégmező és nincs tovább, míg északon egy fjord miatt megszakad, és csak hajóval lehet továbbmenni. Észak felé a másik opció, amit választottam, a Futaleufú-Osorno busz, ami reggel Chiléből indul, átmegy Argentínába, aztán este visszaér Chilébe, mert az argentin oldalon, a Ruta 40-n teszi meg azt a távot, amin Chilében hiányzik az út. Ez olcsóbb, mint a hajó, a hátránya viszont, hogy egy nap két határátkelésen és poggyászellenőrzésen kell átesni (darabja átlagosan másfél óra). Dél-Amerikának Schengen kell, az egész egyszerűen nem állapot, hogy a chilei vámosok még az ember szendvicsébe is beletúrnak gumikesztyűvel.      

Queulat, a hideg esőerdő, itt még a havas eső előtt

A Carretera Austral nem a tengerparton halad, hanem jóval beljebb. Hogy miért, ez azon az ötven kilométeres szakaszon derült ki, ahol mégis megközelítette az óceánt: itt – a Queulat Nemzeti Park területén – már nem a Kárpátokra hasonlított a táj, hanem a dzsungelre, azzal a különbséggel, hogy havas eső esett. A különleges, hideg esőerdő fantasztikusan néz ki a hatalmas örökzöld fákkal, páfrányokkal és lapulevelekkel, de hogy lakni nem jó benne, az is biztos. Ha lett volna időm, Queulat megért volna egy nap túrázást, még akkor is, ha a Torres del Painéhez hasonlóan itt is hozzávágott volna a sziklákhoz a szél, és csak tömény szesszel lehetett volna elaludni. A széltől és esőtől védett belső völgyekben is szívesen gyalogoltam volna egy-két napot, meg raftingoltam volna Futaleufúban, meg az argentin oldalon, Barilochében is biztos lett volna mit csinálni. Valahogy mégis úgy voltam vele, hogy amit Patagóniából meg kellett ismernem, azt megismertem, és innentől kezdve csak a többi látnivalótól veszem el az időt, ha tovább maradok. Egy hónapom volt még Dél-Amerikában, amit Peruban és Bolíviában akartam eltölteni, úgyhogy tizenhárom nap után búcsút mondtam Patagóniának, és Osornóban felszálltam a Santiagóba tartó buszra.

Virágos mező Futaleufú és Esquel között, már a határ argentin oldalán

A buszon végig azon gondolkodtam (amíg el nem aludtam, persze), hogy mit kellett volna máshogyan csinálni. Két hét nem elég Patagóniára, ez teljesen biztos. Ha északról délre utaztam volna, akkor a Torres del Painére nem jutott volna idő. Ha az argentin szakaszt hagytam volna ki, és Puerto Natalesből repülővel mentem volna Coyhaiquébe, akkor nem láttam volna a fantasztikus Perito Moreno-gleccsert, és a kevésbé fantasztikus, töküres argentin pampát, ami viszont ahhoz kellett, hogy felfogjam Patagónia méreteit és végtelen elhagyatottságát. Végül arra jutottam, hogy amit két hétből ki lehetett hozni, azt kihoztam, egyszer pedig majd visszamegyek a Carretera Australra, és egy hónap alatt végigbiciklizek rajta.

A Nahuel Huapi-tó Bariloche mellett

A legendás országutakban az a jó, hogy ha még nem mentél rajtuk végig, akkor azért vonzanak, ha pedig már végigmentél rajtuk, akkor meg azért.