Első hosszabb mexikói utazásomra az eddigiektől eltérően nem helyben találtam útitársakat, hanem otthonról érkezett az erősítés. Tavaly, amikor épp hogy megérkeztem Chilébe – augusztus elején – levél érkezett két egykori spanyoltanítványomtól, Andrástól és Dávidtól, hogy kedvük lenne Mexikóba menni, amikor majd már én is ott leszek, és hogy akarok-e velük utazgatni. Beszéltünk ugyan erről korábban, még Pesten, de augusztusban én még a chilei beilleszkedéssel voltam elfoglalva, függőben volt a mexikói ösztöndíjam, nem volt még repülőjegyem, és úgy általában, nagyjából annyira vettem komolyan a felvetést, mintha azt írták volna, hogy 2049-ben, fiatalos nyugdíjasként látogassunk majd el a Szaturnuszra. Nyilván rábólintottam, hogy miért is ne, aztán néztem egy nagyot, amikor pár nap múlva jött a válasz, hogy megvették a jegyet, 2011. áprilisában találkozunk Mexikóvárosban.

Szállásadóm, Teresa néni azt mondta egyszer, hogy amikor elutazik valahová, és kíváncsi, hogy milyenek az ott élő emberek, két helyet biztosan megnéz: a piacot és a temetőt. Az elsőt azért, mert amit az ember megeszik, maga is azzá válik. A másikat meg azért, mert aki jól bánik a halottaival, az az élőkkel is jól bánik.

A mexikóvárosi Mercado de Sonora felülnézetből 

Április második hétvégéjén tartják Mexikóvárosban Latin-Amerika legnagyobb zenei fesztiválját, a Vive Latinót. Három napon át, négy színpadon lépnek fel a – kb. 90%-ban – latin-amerikai zenekarok, a közönség százezres nagyságrendű, tökéletes terepnek tűnt tehát, hogy új zenekarokat ismerjek meg, és a mexikói zenei szcénáról is írjak egy olyan bejegyzést, mint annak idején a chileiről. Csak az maradt ki a számításomból, hogy fesztiválra nem koncerteket nézni jár az ember, pontosabban el kell döntenie, hogy tartja-e magát az előre bekarikázott menetrendhez, vagy inkább jól érzi magát. Már az első nap délutánján eldőlt, hogy itt alapvetően az utóbbiról lesz szó.

Kép innen.

A karnevál és a napéjegyenlőség után itt a harmadik része a tavaszi mexikói népszokásokat bemutató sorozatnak. A mexikói populáris kultúra annyira elmondhatatlanul és felfoghatatlanul gazdag, hogy amióta itt vagyok, csak ilyen témákról bírtam írni, pedig elvben nem ezzel kéne foglalkoznom. Ez az ország egy kulturális kincsesbánya, ahol a legnyomorultabb falu legeldugottabb viskójában is elképzelhető, hogy valaki épp színes szövetállatokat, pálmalevélből font betlehemeket vagy agyagból gyúrt minioltárokat gyárt a saját zsinórján lógó egy szál villanykörte fényében. A húsvétnak is megvan a maga mexikói különlegessége: a hatalmas papírmasé-szobrok, vagy ahogy itt nevezik, a júdások.

Szörny Rt.

A kereszténység és az ősi indián és afrikai hitvilágok kereszteződéséről és összekavarodásáról már írtam, azt azonban nem gondoltam, hogy a dolog ennyire komplikált. Mexikó a világ második legnépesebb katolikus országa – Brazília után – de akárcsak Brazíliában, itt sem pontosan úgy megy minden, ahogy Rómában elképzelik. A tavaszi napéjegyenlőség napja, március 21. például, ha jól tudom, csak annyiban fontos a keresztény liturgiában, hogy az ez utáni telihold utáni első vasárnapon van húsvét. Mexikóban ezzel szemben munkaszüneti nap, ráadásul vallásos töltetű ünnep, annak ellenére, hogy a hivatalos indoklás szerint Benito Juárez születésnapját ünnepli az ország.

A karneválról a magyar közönségnek Karel Gott, a csehszlovák csalogány ugrik be elsőre, esetleg Velence, ahol olyan buszos túrán járt, hogy odafelé alvás a buszon, aztán tolongás hullafáradtan a szűk utcákon, és aztán visszafelé is alvás a buszon. Meg Rió, ahová szívesen elmenne a csajokat nézni, illetve a parton a sörözőben tekézni, ahol mindig kék a tenger, és soha nem éhesek a cápák. Ezek a képzettársítások jönnek elő a magyar embernek a karnevál szó hallatán. Ha hozzátesszük, hogy a karnevál ugyanaz, mint a farsang, akkor se bővül sokkal a spektrum: halvány emlékek az általános iskolából, ahogy a bordásfalak előtt végigvonult a sok tündér, bohóc, boszorkány, cica, kalóz, katica és nyúl. Egy felnőtt magyar embernek ez a beöltözős, eszeveszett dolog egész egyszerűen nincs meg.

Egy hete voltam Mexikóban, amikor fejest ugrottam a populáris kultúra legközepébe. A frissen megismert helyi couchsurferek elhívtak egy lucha libre-meccsre, én pedig – bár csak annyit tudtam erről a dologról, hogy maszkos bokszolók, vagy inkább birkózók ütik egymást látszólag minden rendszer nélkül órákon át – igent mondtam. Az esemény a tolucai sportcsarnokban volt, ami csordultig megtelt, és nem csak vérszomjas férfiakkal: nők, sőt gyerekek is szép számban jöttek, a széksorok között chips-, hotdog- és üdítőárusok grasszáltak, a hangszóróból pedig, a hangulatot fokozandó, egymás után lement az Eye of the Tiger.

15 hónappal (!!!) azután, hogy leadtam az ösztöndíj-pályázatomat, megérkezett a döntés a mexikói külügyminisztériumból, hogy az ösztöndíj elnyerésére érdemesnek találtak, úgyhogy két héttel később, február 9-én megérkeztem Mexikóba. Egy napot töltöttem Mexikóvárosban, de turistáskodni nem sok időm maradt, mivel a külügyminisztériumban kellett mindenféle papírokat kitöltenem és aláírnom. Valószínűleg jóvá akarták tenni, hogy olyan sok papírt kértek be tőlem (körülbelül 150-200 oldalt, több részletben, amelyeken a cipőméretemen kívül szinte mindenről nyilatkoznom kellett, amit rólam egyáltalán tudni lehet), mert majdnem ugyanennyi papírt kaptam, a felét azért, hogy írjam alá, a másik felét pedig azért, hogy további mexikói hivatalos szerveknek mutassam be két héten belül. Mindegy, nem lenne szép dolog beleharapni a kézbe, amely enni ad, így csak annyit mondok, hogy még a sok hercehurca ellenére is nagyon magas órabér jönne ki, ha elosztanám a kapott ösztöndíjat a megszerzésére fordított munkaórák számával.

Szűkebb hazám a következő fél évben: Toluca, Estado de México, a Moctezuma és a Xochitl utca sarka 

Az utolsó esténk Limában volt a perui utazás csúcspontja. Megnéztük a naplementét az óceánparton, együtt lélegeztünk a sós levegővel, aztán beleolvadtunk a mirafloresi éjszakába. Innentől kezdve a hátralevő négy és fél nap csak epilógus volt, amibe, mint egy rossz író, még további szereplőket és színhelyeket dobáltunk, ahelyett, hogy hagytuk volna az egészet méltósággal véget érni. Mondjuk egy tengerparton, valami koktéllal a kezünkben – de annyi izgalmas dolog volt még útközben, hogy nem bírtunk ellenállni. Tengerpartból végül egyetlen délután jutott, koktél helyett egy üveg sörrel és az elmaradhatatlan Inca Kolával.