Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Escobaron túl: a mai Medellín

2017. március 09. - Soltész Béla

Szerencse, hogy még azelőtt jártam Medellínben, mint hogy a Narcos című sorozat rajongója vált volna belőlem. Akkor ugyanis szilveszter éjszakáján, néhány feles után valószínűleg elkezdtem volna deklamálni a híres Escobar-idézeteket, például hogy plata o plomo (pénzt vagy töltényt), ami körülbelül annyira lett volna ízléstelen dolog a világ legvérszomjasabb drogbárójának egykori vadászterületén, mint mondjuk Hitler hanghordozását és gesztusait imitálni egy berlini sörözőben. Biztos vagyok benne, hogy előbbire és utóbbira is bőven akadt példa a hülye turisták világtörténelmében, mint ahogy abban is, hogy míg a civilizált németek legfeljebb egy megsemmisítő pillantással válaszolnak a spicces külföldiek bohóckodására, addig Kolumbiában ennél jóval nagyobb bajba keveredhet a turista Pablo Escobar felemlegetésével. Főleg, ha jelenlévők közül valakinek a rokona vagy ismerőse vesztette életét a kilencvenes évek parttalan öldöklésében. Amire azért Medellínben van némi esély.

img_4434.JPG

Medellín a Narcosban három, egymástól nagyon eltérő arcát mutatja. Az egyik a felülnézeti kép: az óriási város, háttérben a hatalmas hegyekkel. A másik valami nyomornegyed, ahol teljesen biztos, hogy egy percen belül valakit szitává fognak lőni. A harmadik pedig egy kastélyszerű udvarház, ahol az Escobar család tagjai élnek át idillinek tűnő, de belső feszültséggel terhes pillanatokat, és mindenki tudja, hogy előbb vagy utóbb, de a hírhedt drogbárót utol fogja érni a végzete.

img_4427.JPG

Nos, amit én Medellínből láttam, az valami egészen más volt. Mint Kolumbiában általában, a patrón egykori felségterületén is egyik kellemes meglepetésből a másikba estem az ott töltött pár nap alatt. Bár drogbáróknál értelemszerűen nem jártam vendégségben, és sétarepülésre sem mentem, hogy felülről nézhessem meg a tényleg óriási hegyek közé ékelődő várost, nyomornegyedet viszont láttam. De hogy milyet és hogyan, az nagyon sokat elmond arról, hogy mennyire más hely lett a városból azóta, hogy 1993-ban Pablo Escobart menekülés közben levadászták egy medellíni háztetőn.

img_4438_1.JPG

A nyomornegyedbe úgy jutottunk el Césarral, hogy felültünk egy hipermodern metróra, ami magasvasútként szelte át Medellín belvárosát. Az északi külvárosban leszálltunk, és egy olyan kabinos kötélpályára szálltunk át, amilyet addig csak turisztikai célokra láttam használni - síparadicsomokban, vagy olyan helyeken, mint Quito, ahol egy kilátóhoz lehetett vele felmenni. Itt viszont a lanovka, aminek egy kabinjába nyolc ember fért el, egy hatalmas nyomornegyed tetejére vitt fel, és a metrójeggyel fel lehetett rá szállni, vagyis rendes, tömegközlekedési szereppel bírt. Volt két köztes megálló is, a hegy tetején pedig egy elegáns, koromfekete épületkomplexum állt, a Biblioteca España nevű könyvtár és kulturális központ.

img_4461.JPG

Igazából a "nyomornegyed" sem a legmegfelelőbb kifejezés: azon túl, hogy a terület az átlagosnál zsúfoltabban volt beépítve, és a kis téglaházak közül szinte egyik sem volt bevakolva, a helyről nem a reménytelen nyomor, hanem valamiféle fejlődési folyamat köztes állomása jutott az eszembe. Egy olyan helynek tűnt ez a (némi eufémizmussal Barrio Popular, vagyis Népi Városrész nevű) környék, ahol van remény: arra is, hogy helyben javulnak meg a dolgok, és arra is, hogy ki lehet jutni innen. Mind a kabinos kötélpálya, mind pedig a spanyol állam által társfinanszírozott kulturális központ azt az érzést keltette, hogy a szegények sincsenek teljesen magukra hagyva.  

img_4497_1.JPG

Miután visszalanovkáztunk a metróhoz, a belvárosba mentünk, ami szintén valamiféle bizarr dinamizmust sugárzott. Medellín főterét három építészeti abszurdum uralja, amitől ha szépnek nem is, de mindenképpen nagyon különleges hangulatú helynek találtam, pláne estefelé. Az egyik a metró magas oszlopokon haladó pályája, ami monstrumszerűen zárja le a tér egyik oldalát. A másik az Escher-képekhez hasonló fekete-fehér geometriai mintákkal megbolondított neoklasszikus épület, a vicces nevű Rafael Uribe Uribe Kultúrpalota. A harmadik pedig Fernando Botero huszonhárom óriási szobra, aminek köszönhetően a főtérnek ezt a részét Plaza Boterónak is hívják.

img_4503.JPG

A paisák (Medellín szülöttei) közül ugyanis lehet, hogy Pablo Escobar a leghírhedtebb, de Fernando Botero a legkedveltebb. A nyolcvanas éveiben járó szobrász és festő, akinek minden szobra és képe kövér embereket, állatokat és tárgyakat ábrázol (nem viccelek, van kövérmacska-szobra és kövérgitár-festménye is), valamit nagyon eltalálhatott a kolumbiai, és azon belül a medellíni néplélekben. Kritikusai azt szokták a szemére vetni, hogy monomániás, és egy rögeszmét fest vagy formáz meg újra és újra. Rajongói pedig azt tartják zseniálisnak az alkotásaiban, hogy a lufiszerűen felfújt alakjait lehetetlen komolyan venni, és akárkit mintáz meg - elnököt, tábornokot, püspököt - az teljesen nevetséges lesz attól, hogy Botero úgy formázza meg, ahogy.

img_4512.JPG

Botero mindenesetre a valaha élt legsikeresebb kolumbiai képzőművész, és a szülővárosának adott nagyvonalú ajándékot a paisák igazán boldogan fogadták. A kövér nők, kövér férfiak és kövér állatok óriási, öt-hat méteres magasságban tornyosulnak a rohangáló kisgyerekek és a vattacukorárusok fölé, a háttérben pedig a pepita kultúrközpontot festi esténként színesre megannyi reflektor. És ez csak a dolgok normális menete: karácsony és újév között Medellín még tovább színesíti magát lámpák és égők ezreivel. Ez alumbrado, a karácsonyi díszkivilágítás, amit - jó időben, jó helyen lévén - mi is végig tudtunk járni.

img_4528.JPG

Igen, végigjárni, mert az alumbrado egy jó hosszú úton, az amúgy nem túl látványos Medellín folyócska melletti parkban húzódott. Fényalagutak, fényszobrok, fénysátrak és fénybetlehemek követték egymást kilométereken keresztül, köztük szabadtéri hússütőkkel, gyümölcsárusokkal, koktéloskocsikkal és rengeteg, kikent-kifent tizenévessel. Elképesztő volt a kavalkád, nem utolsósorban azért, mert a pénznek ez a szintű eszetlen szórása, ha kontextusában egészen más is volt, attitűdjében már-már azt a híres jelenetet idézte, amikor Pablo Escobar dollárkötegekkel gyújtott be a kandallóba.

img_4544.JPG

A paisa kultúra alapja a pénzközpontúság, a munkamánia és a gyors meggazdagodás vágya, ami miatt Kolumbia többi részén nem igazán szeretik, de elismerik őket. A medellíniekről az a hír járja, hogy nagyon kompetitívek, és mindig mindenből az övék kell legyen a legnagyobb, a legmodernebb, a legdrágább és a leglátványosabb. Aminek a kivilágított sétautak az ártalmatlan oldalát mutatják, de ennek a mentalitásnak van, vagy hát inkább már csak volt, egy erőszakos, puskával lövöldözős vetülete is.

img_4553.JPG

Kolumbián belül amúgy a Medellín-Bogotá ellentét a gazdagságra és a hatalomra van kiélezve, ami nem meglepő egy ország két legnagyobb városa között, de van egy másik, sokkal szórakoztatóbb ellentét is: a már említett Medellín-Cali, ami manapság szinte kizárólag arról szól, hogy hol szebbek a nők. (Korábban a két drogkartell rivalizálása is bekavart, de szerencsére már ennek is vége.) Nos, amíg a medellíni éjszakában kóvályogtunk, valóban nehezen felejthető látványban volt részünk, én viszont ha óvatosan is, de Calira voksolnék. Ott sokkal természetesebbnek tűntek a csajok, míg Medellín arról híres, hogy ebben a városban van a legtöbb plasztikai sebészet Kolumbiában, és sok lány kér a tizenötödik szülinapjára számottevően nagyobb és lufiszerűbb melleket annál, mint amit a Jóisten eredetileg szánt neki. 

img_4568_1.JPG

Azt viszont, hogy hol jobb a buli, nem tudnám eldönteni. A Feria de Cali nyilván elég magasra tette a lécet, de a medellíni újév sem maradt el mögötte semmiben. Szállásunk a Poblado városrészben volt, a város "rózsaszín negyedében" (zona rosa), vagyis azon a helyen, ahol a szépek, a gazdagok és a sikkesek koncentrálódni szoktak. Bár sem Césart, sem engem nem lehet azzal gyanúsítani, hogy ezen három jelző bármelyike passzolna ránk, nagyon jól éreztük magunkat, és hirtelen nagyon sok barátunk lett. Ezt a személyes sármunkon kívül annak is köszönhetjük, hogy Césarnál volt egy üveg garañona - az az élénkzöld tömény szesz, amit kizárólag a mexikói Metepecben készítenek, és ami annak idején a Mexikóban töltött ösztöndíjas félévem számos hétvégéjének adott egészen szürreális csavart. César kifejezetten azért hozott magával egy üveg garañonát, hogy a szilveszteri buliban megigyuk. Úgyhogy amikor megérkeztünk a Lleras parkba, az utcai ivászat epicentrumába, egyszerűen leültünk egy járdaszegélyre, kinyitottuk az üveget és elkezdtünk piálni. Mire elfogyott, már kolumbiai csajok, két német srác és még egy latin-amerikai, talán perui pár vett minket körbe, természetesen guaróval és sörrel viszonozva az egzotikus mexikói likőrt. Aztán éjfélt ütött az óra, petárdázás volt, én meg annak rendje és módja szerint elénekeltem a Himnuszt, ami akkor és ott senkinek nem tűnt fel, mivel mindenki üvöltött, mint a sakál - fogalmam sincs, mit, hiszen az én fejemben csak az visszhangzott, hogy: baaaaaaaaaaaalsors.

img_4577.JPG

Szerencsére ezen túlmenően nem tépett meg a balsors az újév első óráiban, pedig igazán rászolgáltam. Elmentünk egy diszkóba, ahol techno ment. Techno! El nem tudom mondani, mennyire hihetetlenül jól esett a sok reggaeton, bachata, cumbia és salsa után, amit a megelőző hetekben hallgattam. Még további guarók és sörök csúsztak le, aztán elkezdtem fáradni, César viszont még maradni akart, úgyhogy papírkalappal a fejemen, sörösüveggel a kezemben hazasétáltam a hostelbe. Ez az, amitől minden útikönyv, utazó, helybéli, és úgy egyáltalán minden normális ember óva inti a hülye turistákat. Hálisten mégse lett semmi bajom, mint ahogy Césarnak sem, aki olyan emberekkel, akikkel az én távozásom után ismerkedett meg, ment át valami afterpartis helyre, és bőven napfelkelte után támolygott haza.

img_4571.JPG

Dél körül másztam ki az ágyból. Indulnom kellett, hogy még aznap Bogotába érjek – ez egyúttal a Césarral folytatott rövid, de annál intenzívebb közös utazás végét is jelentette. Szerettem volna meggyőzni őt, hogy jöjjön velem Bogotába, ugyanis elsején este érkezett oda régi barátom Budapestről, Attila, akivel annak idején Kubában is együtt hátizsákoztam. És nagyon jó lett volna összehozni egy hármas bulit, de sajnos nem jött össze: César feltétlenül el akart menni a Karib-tengerhez is (nem hibáztatom érte, még három napja volt a rövid szabadságából), úgyhogy ment tovább Cartagenába. Attila pedig csak az újév reggelén szállt fel a repülőre. Viszont az időeltolódás miatt a Frankfurt-Bogotá táv tíz órája alatt csak négy órát ment előre a "helyi" idő, így bár január elsején indult el Budapestről, még akkor is január elseje volt, amikor Bogotába érkezett. Vagyis mindhárman utaztunk az év első napján, csak más-más irányba: César aznap éjjel a cartagenai buszon regenerálódott a szilveszteri buli után, Attila a repülőn, én pedig a Medellín-Bogotá buszon relaxáltam...

img_4580.JPG

... volna.  A szilveszter ugyanis nem csak nekem sikerült jól: az a buszsofőr is elég jól mulathatott, aki miatt délután háromkor nem tudott elindulni a buszom Bogotába, mert még mindig részeg volt. Ezt pironkodva közölte a busztársaság alkalmazottja, fél négykor. Pénzt nem adtak vissza, viszont átfoglalták a jegyemet az öt órakor induló, következő buszra. Nevettem egy jót (mi mást tehettem volna), és mivel már nagyon éhes voltam, a buszpályaudvar büféjében kirendeltem Medellín legendás ételét: a bandeja paisát, amit valahogy sikerült elkerülnöm egészen idáig.

little-city-el-pueblito.jpg

Kép innen.

A szabad fordításban "medellíni tál" nevű rémületes koleszterinbomba a következőkből áll: sertéshússal összefőzött vörös bab, darált hús, véres hurka, tepertő, sült kolbász, tükörtojás, sült banán, rizs, kukoricafánkocska (arepa), paradicsomszósz, avokádó és citrom. Szerencsére ezt a sok mindent nem keverték össze egy gusztustalan katyvasszá, hanem takarosan egymás mellé helyezve érkeztek az összetevők egy nagy, ovális fémtálon, és amíg magamba tömtem mindent, el is szaladt a várakozás másfél órája. Nem enném minden nap (valószínűleg nem is tudnám, mert rövid úton szívinfarktust kapnék), de a hosszúra nyúlt szilveszter éjszaka után alaposan visszarángatott az életbe, annyi bizonyos.

Egy merő túlzás ez a kaja, mint ahogy az egész város is az, gondoltam, miután végre felszállhattam a buszra. És mielőtt végre elnyomott az álom.

img_4831.JPG

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr8812143847

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása