Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Mexikó Top 20 (+1)

2011. július 22. - Soltész Béla

Mexikó sokkal nagyobb ország, mint Chile, és ennek megfelelően a mexikói zenei színtér is sokkal tágasabb, mint a chilei. Akárcsak Chilében, Mexikóban sem a „legjobb” zenekarokat kerestem, hanem inkább szerettem volna feltérképezni, hogy mit hallgatnak Mexikóban az emberek, a legnagyobb királyságtól a legrémisztőbb szemétig. Ennek tudható be, hogy a Mexikó Top 20 (+1) listát sokkal több időbe telt elkészítenem, mint a Chile Top 20 (+1)-et, valamint annak, hogy az első nekifutásom, a Vive Latino fesztivál meglátogatása inkább szólt a mulatásról, mint a módszeres kutatómunkáról. A hosszú várakozás azonban megérte: reprezentatív könnyűzenei válogatás következik Mexikóból. Mivel alapvetően rendes ember vagyok, nem akartam rosszat a blog olvasóinak, úgyhogy sok szánalmas számot kiszűrtem, csak mutatóban hagytam meg pár rémületes gagyit. Hogy melyek azok, azt döntse el mindenki maga, hiszen popzenéről van szó, ahol sokszor az a jó, ami rossz – és fordítva.

Vicente Fernández: El rey

Szentségtörés lenne máshonnan indítani bármilyen mexikói könnyűzenei körképet, mint a Királytól. Vicente Fernández, becenevén Don Chente több évtizedes pályafutás és körülbelül ötven kiadott lemez után is a fiatalok kedvence, és nem valamilyen Korda György-i értelemben vett retróhullámnak köszönhetően. Sokkal inkább arról van szó, hogy a mariachi-ruhás vén kujon számait olyan élvezettel lehet óbégatni a kocsmákban és a diszkókban, hogy Don Chentéért egy emberként rajong hipszter, rapper és metálos. „Nincs se trónom, se királynőm, se senki aki megértene, mégis én vagyok a király” – az üzenettel nem nehéz azonosulni.

Ramón Ayala: Tragos amargos

Ha a jóképű Vicente Fernández a kocsmai óbégatás napos oldala, akkor a köpcös Ramón Ayala ugyanaz, árnyékosban. Az igazi sírva vigadunk-szám, a magyar-mexikói lelki rokonság ékes bizonyítéka a „keserű tömény szeszt iszom, hogy elfelejtselek, de nem megy” tartalmú klasszikus, amit az alább méltatott Carla Morrison is feldolgozott. Érdemes meghallgatni mindkét verziót, mert parádésan bemutatja, hogy hogyan iszik bánatában egy ötven körüli, csúnya férfi, és hogyan egy huszonéves, tündibündi kislány.

Joaquín Lira: Qué buena peda

Nem csak a nagy öregek, de a fiatal szerzők szövegvilágában is központi elem az alkoholfogyasztás. A tradicionális zenéből építkező popzenei stílus neve banda (jellemzően 6/8-ban, sok fúvóssal), a zenészek nagyon macsóan öltöznek, és egyszerre rengetegen vannak a színpadon. A klipek a szappanoperák látványvilágát idézik (mert annyira ócskák és giccsesek), így ebben a „fú de berúgtunk tegnap” tematikájú videóban még az egész éjszakát végigmulató szereplőnek is, aki a padlón, felmosóvödörrel a fején ébred, makulátlanul tiszta a pólója és hibátlan a frizurája. Autentikusságban meg sem közelítik a kelet-európai versenyzőket. A fehér öltönyben ringatózó fúvósok látványa ellenben mindenért kárpótol.

Hechizeros Band: El sonidito

Szintén tradicionális alapú, de gyorsabb (és primitívebb) popzene a duranguense és a quebradita, az utóbbi stílus egy végtelenül lebutított gyöngyszeme az Hechizeros Band slágere. A klipet minimum tízszer ajánlom megnézni egymás után, mert különben sem a zene, sem a látvány nem éri el a katartikus hatást. Ha pedig ez megvan, aranylövésnek jöhet ugyanez a szám, egy Rammstein-videó alá keverve.

Nortec Collective: Tijuana sound machine

Szerencsére a mexikói zenei hagyomány újraértelmezésével nem csak retardáltak foglalkoznak. A kilenc dj-ből álló tijuanai Nortec Collective néhány éve azzal lett világsztár, hogy vállalható kortárs elektróval rakta össze a tangóharmonikát és a trombitát. A Nortec (akárcsak Fernando Pessoa a portugál avantgárdot) egyedül találta ki és hozta létre az addig nem létező mexikói elektrót, amiből legalább annyira markáns dolog sült ki, mint például a brazilból. Pessoával ellentétben azonban a Nortec Collective valóban több különböző emberből állt, ennek minden hátrányával együtt, lásd alább.

Nortec Collective: Don Loope

A Nortec-től azért raktam be két számot, mert egyrészt egészen máshogy szólnak igazi hangszerekkel, másrészt ma már a Nortec nem egy zenekar, hanem legalább négy-öt. Az egész elburjánzás azzal kezdődött, hogy a kilenc dj egyike, Panóptica kilépett, és a többiek tudta nélkül levédette a Nortec nevet a mexikói szerzői jogi hivatalnál. Válaszul két másik dj, Bostich és Fussible pedig a Nortec Collective nevet védették le a szabadalmi hivatalnál, míg megint mások, így Clorofilia vagy Hiperboreal egyre inkább a saját nevük alatt kezdtek koncertezni. Idén februárban durvult el végképp a dolog, amikor Panóptica véletlenül összefutott Bostich-csal a tijuanai repülőtéren: természetesen azonnal összeverekedtek, csomókat téptek ki egymás hajából, és a rendőrségnek kellett szétválasztania őket.

Celso Piña: Cumbia poder

Nem csak a tradicionális mexikói elemekből lett popzene: Mexikót is elérte a Kolumbiából induló cumbia-hullám. Bár nem vált olyan mindent elsöprő őrületté, mint Chilében, azért Mexikó is kitermelt néhány jó cumbiazenészt. Érdekes az is, hogy míg Chilében a cumbia határozottan balos, forradalmi színezetet öltött, addig erre Mexikóban nem került sor: Celso Piña megmaradt annál az üzenetnél, hogy wewewe-wewe-wea-la-cumbia, wewewe-wewe-wea.

Panteón Rococó: La carencia

Ami Chilének a cumbia, az Mexikónak a ska: az összes kormány-, politikus- és rendszerellenes indulat csatornája. Az egyes zenekarok vérmérsékletétől és intellektusától függően kapják meg a magukét a felsorolt felelősök. A Panteón Rococó ebben a számban egészen cizellált: „ebben a globalizált világban a szegény embereknek nem jut hely”, más szövegekben viszont sokkal lényegretörőbb: „balra, balra, a politikusok meg menjenek a szarba”.

Los de Abajo: War 4 Peace

Hasonló zenei és ideológiai koordináták között mozog a Los de Abajo, amely külföldön népszerűbb, Mexikóban viszont kevésbé ismert, mint a testvérzenekara, a Panteón Rococó. A háború rossz, a béke jó, továbbá az lenne a legjobb, ha minden latin-amerikai szeretné egymást és együtt harcolnának a zsarnokság ellen, hiszen a zsarnokság rossz, a szabadság pedig jó.

Café Tacuba: Ingrata

Szintén a skától indult, de mára talán a tuvai torokéneklésen kívül minden stílusban kipróbálta magát a legsokoldalúbb mexikói zenekar, a Café Tacuba. Ide a kedvencemet tettem be a számaik közül, de érdemes belehallgatni még négy-öt másikba is: a Café Tacubának ugyanis vagy nincs stílusa, vagy bármi belefér a koncepcióba, bármit megengedhetnek maguknak. Hasonló az énekes attitűdje is, aki pályafutása során már a következő művészneveken szerepelt: Pinche Juan, Cosme, Masiosare, Anónimo, Nrü, Amparo Tonto Medardo In Lak’ech, At Medardo ILK, G3, Gallo Gasss, Élfego Buendía, Rita Cantalagua, Sizu Yantra, Ixaya Mazatzin Tleyótl, Ixxi Xoo, Cone Cahuitl, jelenleg pedig éppen K'kame. 

Zoé: Nada

A mexikói lányok lehet, hogy a Panteón Rococó tagjaira szavaznának, ha indulnának a választásokon, és a Café Tacuba tagjainak emelnének szobrot a zsenik szoborcsarnokában, de a Zoé tagjaival randiznának legszívesebben. Az érzékeny, de mégis férfias rockerek a költői dalszövegeikkel minden depresszív tinédzser rockerlány lelkébe örökre beleégtek az elmúlt tizenöt évben – ilyen élmények hiányában viszont a Zoé zenéje, csak úgy önmagában, nem valami nagy durranás.

Jesús Baez – Ana Karla: Cucurucucú paloma

Bár a Zoé zenéjével kapcsolatban vannak fenntartásaim, a billentyűsük, Jesús Báez és Ana Karla énekesnő közös száma, a Cucurucucú paloma című klasszikus újraértelmezése egyértelműen telitalálat. A gazdája halálába belebetegedő galambról szóló örökzöldről sikerült leszedni a giccset – a szám különben egy válogatáslemezen jelent meg, amely a BiMexicano címet viselte. Ez a cím nem az előadók nemi identitására utal, hanem Mexikó bicentenáriumára, vagyis a függetlenség 200. évfordulójára, amelynek tiszteletére mai zenészek dolgoztak fel klasszikus mexikói dalokat. Az albumon az El rey is megtalálható, szintén egészen más köntösben, mint eredetileg.

Lhasa de Sela: La frontera

Ha pedig a melankolikus énekesnőkhöz érkeztünk, itt is maradunk egy darabig: Mexikóban nagyon erős a felhozatal különleges hangú, különleges tehetségű énekesnőkből. A legeslegjobb, Lhasa de Sela mexikói apától és libanoni zsidó anyától született az Egyesült Államokban, aztán Québecbe költözött, ennek megfelelően rengeteg nyelven és stílusban énekelt. Lhasa sajnos már nem él – tavaly januárban, 37 évesen halt meg rákban.

Lila Downs: La tequilera

Szintén vegyes házasságból, amerikai apától és oaxacai indián anyától született a gyönyörű Lila Downs, aki tradicionális dalok feldolgozásával futott be, de saját számai is vannak bőven. A La Tequilera egy nagy piálós klasszikus, a következő, aranyat érő sorokkal: „Ó, ezzel a szerelemmel/ mit lehet kezdeni?/ Ha a sors arra ítélt/ hogy örökké szenvedjek,/ mint rendes mexikói nő/ nyugodtan viselem a fájdalmat/ hiszen holnap úgyis/ megint jól betequilázok”.

Carla Morrison: Yo sigo aquí

Mexikó legújabb kedvence a bájosan szerencsétlen kis cukorfalat, Carla Morrison, aki az egész országgal megkedveltette a hálószobában barkácsolós zenét, miután minden létező tehetségkutatót megnyert. A Ramón Ayala-feldolgozásáról már korábban volt szó, de a Paloma negrát is elénekelte Lola Beltrántól, szintén zseniálisan. Hosszú távon kicsit idegesítő, ahogy jajgat, de attól még, vagy éppen azért, annyi kraft van a számaiban, amennyi csak nagyon ritkán szorul az ilyen egy szál gitáros dalokba.

María Daniela y su Sonido Lasser: Pobre estúpida

A sok zseniális, gyönyörű vagy cuki énekesnő után pedig íme egy, aki sem ez, sem az, viszont annál szórakoztatóbb: María Daniela giccspopja elsőre teljesen értelmezhetetlen, sőt, másodikra és harmadikra is. Talán a lemez címe (Nuevos ricos – Újgazdagok) ad némi támpontot, de hogy pontosan minek a paródiája, kritikája vagy parafrázisa ez az egész rózsaszín rágógumi-prüntyögés, arra nehéz rájönni. A lényeg, hogy elég menő ahhoz, hogy ne kelljen szégyenkezni, hogy milyen gagyi.

Plastilina Mosh: My party

Szintén a cool és a primitív határán egyensúlyoz a Plastilina Mosh, akik kiafaszagyerek-típusú latin raptől indulva a szupermenő funky-latin-elektropopig jutottak. Utóbbi annyira jól sikerült, hogy még Paris Hilton, George W. Bush, Kenny G és Vanilla Ice is nyakát töri, hogy bejuthassanak a Plastilina Mosh partijára, a rendőrségről nem is beszélve. Legalábbis a My Party szövege szerint.

Dj Silverio: Yepa yepa yepa

Másnak még meg sem kell indokolnia, hogy mitől ő a legnagyobb király: aki ránéz, azonnal megérti. Ő Dj Silverio, aki a koncertjein (vagy fellépésein, vagy mije van egy dj-nek) rendszerint egy szál piros bőrtangában és csatakos ősember-parókában jelenik meg, a közönséget pedig állandó inzultálással próbálja rávenni arra, hogy táncoljon. Nagyjából a „mozgassátok a seggeteket, falábú senkik” vonalon: nem csoda, ha a közönség időnként megdobálja papírpohárral, amit Silverio kifejezetten élvez, és viszontdobálja őket. Ezt meg a közönség élvezi, Silverio koncertjein (fellépésein) tehát mindenki boldog.

Molotov: Puto

A legeslegnagyobb királyok azonban (közvetlenül Vicente Fernández után) a mexikóvárosi rapper-rockerek, a Molotov zenekar tagjai, akik 1995 óta szidják a rendszert, de nem ám holmi átvitt, elméleti síkon, hanem úgy rendesen, hogyaszongya chinga tu madre. A Molotov több ízben szeretett volna gigantikus ingyenkoncertet tartani Mexikóváros főterén, de ezt a polgármesteri hivatal mindannyiszor megakadályozta. Egyetlenegyszer tettek kivételt: az új arizonai bevándorlási és deportálási törvény ellen szervezett mega-demonstráción felléphettek a Zócalón. Bizonyára azt gondolták a hivatalban, hogy hadd szóljon a gringóknak az örök klasszikus: Puto! Puto! Puto! 

Brujería: La migra

Az illegális határátlépés kérdése megihlette a zseniális Macarena-feldolgozással világhírűvé vált Brujeríát is, amely különben az egyetlen tisztességes mexikói metál/ hard rock zenekar, amivel találkoztam (ezért is hiányzik annyira a torzított gitár a Top 20-ból). A La migra klipje egy és háromnegyed percben jobban összefoglalja, hogy mi zajlik a Mexikó-USA határon, mint egy könyvtárnyi szakirodalom vagy dokumentumfilm.

Sonido San Francisco: El género romántico

És ez már a ráadás, a 20+1-ik szám. A húszas listából rengeteg minden kimaradt, a Sr. Bikini szörfpunkjától a Maldita Vecindad és a Tijuana No latin skáján és a La Cuca klasszikus „rockzenekar vagyunk”-rockján át a Contol Machete gengszterrepjéig – az olyan szennypopot pedig, mint Luis Miguel, vagy Paulina Rubio, már eleve sem akartam bevenni a felsorolásba. Ami viszont nem maradhat ki, az a legjobb tolucai zenekar, az elektro-cumbiában utazó Sonido San Francisco. Míg a Top 20-ban szereplő előadók nagy többségét minden mexikói fiatal ismeri, addig a Sonido San Francisco abszolút tolucai jelenség (talán még Mexikóvárosban és környékén is ismerik néhányan), hetente lépnek fel a városban, voltam is egy csomó koncertjükön. A mexikói vidéki lagzik hangzás- és látványvilágát hipszteresítő elektrocumbia-zenekar klipjét a szépséges Toluca egyik külvárosában forgatták: ilyen félkész kockaházak és kukoricatáblák között töltöm az időmet mostanában. De legalább a buli hibátlan.

Kép innen.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr112969237

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása