Ez a lakcímem Santiagóban, Rosas utca 2019, hamarosan ideiglenes lakcímkártyám is lesz. A 2019 nem azt jelenti, hogy 1010 darab házzal arrébb kezdődik az utca, hanem hogy 2019 méterrel. A spanyol gyarmatokon, ahol a terepviszonyok lehetővé tették, a hódítók az egykori római légiós táborok mintájára teljesen szabályos, négyzethálós alaprajzú városokat alapítottak. Santiago belvárosa két kisebb hegyet leszámítva teljesen lapos, emiatt a főtértől induló utcák több kilométeren át folytatódnak, nyílegyenesen. A tájékozódást megkönnyíti, hogy az utcák vagy párhuzamosak az Andokkal, vagy merőlegesek rá, így csak fel kell nézni a sarkon, ha épp nincs szmog, és azonnal kiderül, merre van kelet. A házszámok is elvben a tájékozódást segítik, bár európai hozzáállással azért elég nehéz megszokni. Még mindig rendszeresen túlmegyek a keresett épületeken, mert sokkal gyorsabban növekszik vagy csökken a szám, mint ahogy azt érzésből feltételezném.

A környék, ahová költöztem, Santiago egyik buliközpontja, a Barrio Brasil. Hat vagy hét lakást néztem meg, a második volt ez, és nagyjából azonnal eldöntöttem, hogy itt akarok lakni. Két régi, egyemeletes házat nyitott össze egy chilei építész testvérpár, Miguel és Néstor, a földszinten van az ő lakásuk (meg egy kisbolt), az emeleten pedig egy nyikorgó hajópadlós, színes falú folyosólabirintusból nyílik összesen 14 szoba, 3 fürdőszoba, 2 konyha és 2 nappali. Ezt most már viszonylag magabiztosan le merem írni, de az első egy-két hétben komoly erőfeszítésembe telt felfogni, hogy mi hol van, hányan laknak a lakásban, és ki melyik szobában. Egyrészt tataroztak (ami miatt a lakás egyes részei nejlonnal és cementeszsákokkal voltak elbarikádozva), másrészt épp véget ért az őszi félév, a külföldi diákok hazamentek, és kezdtek szállingózni az újak. Korábban csupa francia lakott itt, amiről a tulajdonosok nem szívesen beszélnek – biztos hajnalig tartó csigazabálás, sanzonéneklés és biszexualitás ment minden nap – emiatt júliusban Miguel azt a döntést hozta, hogy minden külföldi nációból csak egyvalakit enged beköltözni, és ügyel a chileiek egészséges arányára is.

Az etnikai viszonyok tehát a következőképpen alakultak ki:

- és én, ugye, vagyis összesen 10 bérlő, és mindegyiknek kettessel kezdődik az életkora (még az enyém is, haha). Továbbá itt lakik még Miguelék anyukája, María Alicia, aki olyan kicsit, mit Gloria néni a Pinochet-házban, szerencsére tízfelé oszlik a figyelme, így csak másfél óránként érdeklődik, hogy minden rendben van-e, nem fázom-e például (aztán amikor közlöm, hogy de igen, akkor biztosít róla, hogy a kis mobil fűtőtest pillanatok alatt meleget csinál majd). Az egyik konyhából nyíló kisszobában pedig Nora, a félelmetesen csúnya takarítónő lakik, aki nagyon kedves, de valószínűleg a fejében beszélő hangokra figyel elsősorban, mert néha minden ok nélkül felnevet, máskor meg dühösen ismétel szavakat, amiket csak a chileiek értenek, de nem akarják lefordítani. Amúgy sem érteni nagyon, mit mond, mert a felső fogsora szinte teljesen hiányzik. Nora további sajátossága, hogy amikor buli van a nappaliban, akkor néha megjelenik az ajtóban, és egy darabig csendben néz, aztán visszamegy a konyhába. És itt van még Max is, a házőrző kutya (fogalmam sincs, milyen fajta), aki akkora, mint egy borjú, és mindig a folyosó legszűkebb részén fekszik le keresztbe. Állítólag csak a rossz embereket bántja, ami nem nyugtat meg teljesen, amikor átlépek fölötte. Eddig a jó oldalon állók közé sorolt, mindenesetre.

A beköltözés hetében mindenki elveszetten bolyongott a folyosókon, szerencsétlenül kerülgettük egymást a konyhában, és próbáltunk rájönni, hogy hol vannak az edények (egy műanyag hordóban), a mosógép (az amúgy nem működő harmadik fürdőszobában) és a hűtő (a két házat összekötő folyosó egyik mélyedésében). Meg összekevertük a neveket, meg hogy ki honnan jött, szóval béna volt az egész. Aztán, ahogy az lenni szokott, valaki felvetette, hogy menjünk le a kisboltba alkoholért, aztán ki a laptopot a nappaliba, meg a hangfalat, és onnantól kezdve nem volt megállás, hajnalig ment a páppápámerikánó – ami hogy jobb-e, vagy sem, mint egy francia buli, ízlés kérdése, de a jeget egyszer és mindenkorra megtörte.

Beindultak a szokásos transznacionális praktikák, mint a főzzél valami tipikusat (jövő szerdán lesz gulyás), másolj nekem zenét, illetve hogy mondják a te nyelveden, hogy egészségedre – ege-sege-drá, hahahaha. Volt már szerencsém ilyenhez, ettől külföld a külföld, gondoltam. Aztán eszkalálódott a helyzet, volt huszonöt-harminc fős házibuli szerdán, Chorizos Salvajes (Vad Kolbászok)-koncertre menés szombaton, meg az olyan gyöngyszemek, mint amikor a német fizikus és a portugál matematikus azon vitatkozott éjjel egykor, cseppet sem szomjasan, hogy az Euler-féle szám (e) vagy a pi felfedezése volt-e fontosabb lépés a tudománytörténet számára (ki lehet találni, hogy ki melyik mellett érvelt). Most már nincs feszengés, csak széles mosolyok a folyosón. A következő projekt az „El culo del internet” buli lesz, amikor 8 ország webszemetét fogjuk felvonultatni egymásnak – természetesen itt is közzéteszem majd a legjobbakat.

Úgy néz ki, hogy heti két-három mozgalmas este várható a továbbiakban, a többi napon mindenki antiszociális és/vagy tanul. Lesz majd egy poszt az egyetem(ek)ről is – a chilei felsőoktatás kifejezetten színvonalas, a PhD-képzés meg végképp, úgyhogy nekem például mostantól novemberig heti kb. 5-600 oldal olvasnivalóm lesz (csak a felvett tárgyakhoz, plusz a disszertációhoz még külön, amit sikerül). Ezeken a napokon a társas kapcsolatok kimerülnek annyiban, hogy éjféltájban megtelik a konyha, amikor lefekvés előtt a lakók felrakják forrni a vizet a guateróba. A guatero egy életmentő találmány - tulajdonképpen egy polárszövet-borítású gumitömlő, amibe kb. másfél liter forró víz fér bele. Ez pont elég ahhoz, hogy pár perc alatt felmelegítse az ágyat, és melegen is tartsa elalvásig, így a kezdeti idegenkedés ellenére minden külföldi vett magának egyet, egy héten belül. A guatero nem plüssállat, nem átölelni kell, hanem csak be kell rakni az ágyba deréktájt, és hagyni, hogy meleget csináljon a takaró alatt. Persze bizarr érzés félálomban hozzáérni a guateróhoz, olyan, mintha egy lázas, alvó nyúl lenne az ágyban, de az a jónéhány extra celsius fok megfizethetetlen a hideg augusztusi éjszakában.