A gépem Martinique-ról a Párizs déli részén fekvő Orly repülőtérre érkezett, a csatlakozásom Budapest felé pedig a várostól északra található Charles de Gaulle repülőtérről indult. A két reptér között gyors és kényelmes elővárosi vasút közlekedik, így vettem egy jegyet, és felszálltam a munkába igyekvő párizsiak közé. Hétköznap reggel volt, az utasok néma csendben nyomkodták a telefonjukat. A vonat tiszta volt és pontos, az emberek nem néztek egymásra, én pedig végtelenül szomorú voltam. Latin-Amerikában és a Karib-térségben tett utazásom véget ért, és ezzel együtt eltűntek a hangok, a szagok, a színek és az ízek. Visszatértem az unalmas Európába, amit akkor, azon a reggeli vonaton rendkívül lehangolónak találtam.

200 fotó Ecuadorról: kattints ide!

Az utolsó karibi napjaimon végre egy olyan perspektívából szemlélhettem meg a Kis-Antillákat, amilyenből alighanem a legkellemesebben lehet szemlélni őket: egy hajó fedélzetéről. Sajnos a Cabotze nevű vitorlás nem mozgott, hanem Martinique déli részén, a Pointe Marin nevű üdülőhely mellett horgonyzott egy mangrove-fákkal körbevett öbölben. Mégsem bánkódtam, mert ingyen tölthettem ott három napot, és a társaság is kiváló volt: a hajó tulajdonosa egy lengyel tengerész volt, Karol, aki fenn volt Couchsurfingen, és amikor szállást kerestem a szigeten, végül ő volt az, aki elfogadta a kérésemet.

Két író segített nekem, hogy valamit megértsek Martinique összetett kultúrájából és zaklatott történelméből. Az egyikük Aimé Césaire, a sziget világhírű szülötte, aki 2008-as haláláig alighanem a legfontosabb francia-karib értelmiségi volt. A másikuk pedig Emmanuel Nossin, aki egyáltalán nem híres, és az írás számára inkább csak a hobbi az eredeti szakmája, a gyógyszerészet mellett. Viszont él, kiváló egészségnek örvend, és amikor Saint-Pierre-ben stoppoltam a városból kivezető út mellett, akkor ő volt az, aki végül megállt és felvett.

Ha arra gondolok, hogy egy „idilli” vagy „paradicsomi” szigetnek hogy kell kinéznie, akkor Saint Lucia jut az eszembe, ez a húsz kilométer széles, negyven kilométer hosszú mini-csodaország. Azon belül is a Soufrière nevű kisváros, ami alighanem az egyik legvarázslatosabb hely, ahol az utazásom során megfordultam – márpedig Quilotoától Port Antonióig, Tayronától a Roraimáig igazán nem szűkölködik varázslatos helyekben a világnak ez a része.

A hely nagyjából úgy nézett ki, mint egy elhanyagolt parkoló, ahol az aszfalt felgyűrődött, és egy kiadós esőzés után a nagyobb mélyedésekben megállt a víz. Sőt, növények is megtelepedtek a feketén csillogó burkolat repedéseiben. Kifejezetten lehangoló volt a látvány, ami még egy ipartelepnek is a szégyenére válna, ehhez képest ez volt Trinidad és Tobago egyik leghíresebb látnivalója.

Azt a hatszáz méter átmérőjű aszfaltos placcot ugyanis a természet hozta létre.

Házigazdám Trinidad és Tobagóban mindenképpen dobogós helyet érdemelne az „utazásom legemlékezetesebb vendéglátói” kategóriában, ha a Couchsurfing verseny lenne, nem pedig a hátizsákos utazók életét megkönnyítő, nagyszerű eszköz. Az indiai származású Angelo egyszerre volt szakács, történész és slammer, aki egyrészt remekül főzött mindenféle fűszeres chutney-kat, másrészt pedig extra intenzív kulturális és történelmi bevezetőt kaptam tőle a három nap alatt, amíg a kisszobájában laktam. Kellett is, mert a trinik (ahogy a trinidadiakat becézni szokás) amúgy nem különösebben érzik ezt a turizmus nevű dolgot: az olajkitermelésből élő, gazdag szigetország nem szorul rá a látogatók pénzére, így az igényeiket sem sietnek kielégíteni. Ugyanakkor viszont ez a sajátos kultúrájú ország tele van meglepő látnivalókkal. Angelo tanácsát követve például eljutottam a Karib-térség egyik legkülönösebb pontjára: egy huszonhat méteres, vöröses színű majomszoborhoz, ami Hanumánt, az odaadás, fegyelmezettség és bátorság hindu megtestesítőjét ábrázolta. Ehhez viszont kétszer másfél órát kellett gyalogolnom egy bekötőút mellett, mert nemhogy turistabusz, de normális tömegközlekedés sem volt a környéken, ahol szemlátomást mindenki a saját autójával közlekedett.

Az utazásom tervezésének még egy nagyon korai szakaszában elhatároztam, hogy az utolsó két-három hetet a Kis-Antillákra szánom. A térkép fölött ábrándozva azt képzeltem, hogy majd szigetről szigetre hajózom, és az időm nagy részét azzal fogom tölteni, hogy gyönyörű, homokos tengerpartokon heverészek, és koktélokat szürcsölgetve pihenem ki az út fáradalmait.

Hát egy nagy túrót töltöttem azzal.

Az ott a napágyban természetesen nem én vagyok: ezen a Saint Lucia-i strandon csak a hotel vendégeinek járt a kényelem. Én egy félreeső részen tettem le a szerény törölközőmet. 

Ha van ital, ami maga a megtestesült Karib-térség, akkor az a rum. A kalózok és a mixerek kedvenc itala innen, az Antillák cukornád-termelő szigeteiről származik, és mind a mai napig itt készül a világ rumtermelésének háromnegyede. A rum előállítását sokáig valami kézműves, ódivatú tevékenységnek gondoltam, mert először Havannában láttam egy muzeális – ma már használaton kívül álló – rum-lepárlót, ami nagyon steampunk hatást keltett a veretes sárgaréz csöveivel és üstjeivel. Jamaicában viszont láttam egy igazi, működő rumgyárat. Igen, gyárat, mert a sziget belsejében húzódó Nassau-völgy zöldellő cukornád-ültetvényei közül eléggé illúzióromboló módon emelkedtek ki a szürkés-rozsdás tartályok, és csak a kellemes illat jelezte, hogy nem valami kemikáliát állít elő hektószámra ez az üzem, hanem finom, minőségi tömény szeszt.

A történet első részét itt olvashatod!

Amikor a Kingston Dub Clubban jártam, a DJ-pult fölött ezt a feliratot láttam: "The only good system is the sound system". Szó szerint fordítva: "az egyetlen jó rendszer a hangrendszer". Ezen akkor elég jót derültem: tudtam, hogy a raszták ösztönösen irtóznak mindenféle szervezettől, struktúrától és politikai rendszertől, amelyeket egységesen Babylonnak neveznek, és az elnyomás eszközeit látják bennük. A zenei hangok rendszere, gondoltam, az egyetlen olyan rendszer, amivel még ők is azonosulni tudnak. Pentaton skála, bukkant elő egy kifejezés a szegényes szolfézs-emlékeimből a Dub Club teraszán, miközben a hangos és repetitív zenére bólogattam. Aztán később, Accompongban kiderült, hogy alaposan összekevertem a szezont a fazonnal.  

– És, van már hol laknod? – kérdezte a fickó, aki bepréselődött mellém az iránytaxi hátsó ülésére.

– Van, az amerikainál – válaszoltam.

– Az amerikai meghalt. Prosztatarákban. De nekem van egy kiadó szobám. Briggy vagyok – nyújtotta a kezét.