Miután elbúcsúztam Andrástól és Dávidtól, akik folytatták az útjukat Guatemalába, pár nap tolucai könyvtárazás-jegyzetelés után megint azon kaptam magam, hogy mással foglalkozom, mint amivel kéne. A couchsurferek tehetnek róla, akik annyira lelkesen meséltek a hétvégi sörözésnél a Bosque Village-ről, ahol előző évben is jártak már egyszer, hogy kénytelen voltam megkérdezni, hogy nem mehetnék-e velük. Három nap múlva már a Michoacán felé menő autópályán ültem César kocsijában, és a magnóból üvöltött a Fuego.
Négyen utaztunk az autóban, két tolucai srác, César és Chema, egy portugál lány, Leni, és én. A Bosque Village négy órányira van Tolucától nyugatra, Michoacán hegyei között, ahol fenyőfák és kaktuszok bizarr keverékéből áll a vegetáció. Itt vásárolt magának egy elhagyott ranchot Brian, a negyvenes kaliforniai újságíró – valószínűleg annyi pénzért, amennyiből San Franciscóban egy garzont sem kaphatott volna. Még két másik amerikai, illetve hat mexikói lakik a tanyán, a legközelebbi falutól tíz kilométerre, ami az alig járható földúton autóval is majdnem egy óra. Nincs villany, nincs térerő, a vizet százliteres műanyag hordókban hozzák a faluból – autóval, jobb híján, bár a szamárhát sokkal autentikusabb lenne.
Brian és környezettudatos barátai napelemes ledekkel világítanak, szárazvécébe végzik a dolgukat, vegetáriánus kajákat főznek rőzselángon, és próbálnak annyira önellátó módon élni, amennyire csak lehetséges. Az egész erdő egy nagy hobbikert, ahol olyan szárazságtűrő növényeket termesztenek a fák közti tisztásokon, amik nem igényelnek külön locsolást. Megnő itt az avokádó, a nopal (ehető kaktuszfajta) és egy csomó fűszernövény, valamint próbálkoznak vadon növő fákba gyümölcstermő ágakat oltani (a körte egész életképesnek tűnik). Egyelőre persze az ennivaló nagy részét a faluból szerzik be, de a szándék a fontos, meg a trendek. Talán 20-30 év, és tényleg menni fog nekik az önellátás.
Részben ismeretterjesztő, részben fundraising jelleggel évente több tábort is rendeznek, amikor az arra fogékony mexikóiakat és Mexikóban héderező külföldieket próbálják bevezetni a permakultúra rejtelmeibe. A permakultúra lényege, hogy az energiafelhasználás hatékonyságát maximalizálják, a hulladék-kibocsátást minimalizálják, valamint minden szabad földdarabon valami ehető növényt termesztenek, hogy élelmezés tekintetében a lehető legkevésbé függjenek a külvilágtól.
Mexikóban kb. 30 ökofalu működik, ezek egyike a Bosque Village, és nagyjából ugyanazokat a kritikai megállapításokat tettem itt is, mint Magyarországon és Franciaországban, ahol szintén jártam ilyen elvek alapján működő helyeken. Például, hogy az ökológiai lábnyom azért nem annyira kicsi, az önellátás legfeljebb távoli álom, internet nélkül kevesen bírják három napnál tovább, és úgy általában, a legeslegjobban elkötelezett zöldeken kívül senki sem képes a permakultúra elvei szerint élni. Plusz gazdaságilag sem fenntartható a modell – ha nincsenek gazdag, amerikai hippik, akik pénzelik az egészet, az avokádó-eladásból biztosan nem fog megélni az ökofalu.
Mindez azonban, úgy tűnik, csak engem zavart. Alapvetően büszke vagyok a kritikai vénámra, de néha úgy érzem, hogy ebben a vénában sűrű, fekete epe folyik, ami megakadályoz abban, hogy bármiben őszintén higgyek, bármiért őszintén lelkesedjek. Magyar sajátosság? Az évek meg a rutin? Vagy csak szimplán egy cinizmusban és pesszimizmusban pácolt savanyúuborka vagyok, akinek, ha a pohárból akár egy csepp is hiányzik, akkor az már félig üres?
Munkahipotézisként azt fogadtam el a második nap végére, hogy valószínűleg az összes felsorolt dolog egyszerre igaz. Körülbelül 40 látogató volt az ökofaluban, ebből 30 mexikói és 10 külföldi, és mindenki annyira lelkes volt mindentől, amit látott, hogy egy idő után rám is átragadt a pozitív szemlélet. Nem kukacoskodtam tovább az előadásokon, hogy a „nemnövekedés” (décroissance) mennyire megvalósítható úgy általában, és pláne egy olyan fejlődő országban, mint Mexikó, ahol mindenki nagyon szívesen fogyasztana kétszer annyit is akár, mint jelenleg. Nem firtattam, hogy a zuhanyvíz miért folyik el csak úgy egy gödörbe. Örültem, hogy olyan alacsony energiaigényű dolgokat csinálunk, mint az agyagozás, a kreatív írás, vagy a jóga. Szögre akasztottam a negatívkodást, és énekeltem én is a tábortűznél a Bob Marley- és Manu Chao-számokat, lehetőség szerint nem gondolva túl sokat arra, hogy ez olyan, mint valami rossz paródiája az egész alterglob ökohippiskedésnek, Manu Chaót énekelni egy gringó magánerdejében, Mexikóban.
Szerencsére a vendégségben lévő negyven fiatal kezdeti megilletődöttsége a harmadik napra teljesen elmúlt. Hihetetlenül felszabadító érzés volt, ahogy egymás után vették észre az emberek, hogy ökotudatosnak lenni nem azt jelenti, hogy mindenki úgy be van lassulva, mint a saját nagyszülei. Az arcfestéssel kezdődött a dolog, aztán jött a spontán bozótháború, aztán a még spontánabb pókfoci. Volt forralt bor meg mezcal is, egész este ment a visítás. A másnap reggeli jógán határozottan kevesebben jelentek meg, mint az addigiakon.
Brian és a Bosque Village stábja vette a lapot, nem akartak beleragadni ők sem a sótlan doktríner ökofundamentalisták hálátlan szerepkörébe, úgyhogy utolsó estére kerítettek egy aggregátort, arra rákötöttek egy laptopot, két hangszórót, meg villódzó fényeket, és olyan szürreális goapartit improvizáltak az erdő közepére, amilyet még Bokorpusztán is megirigyelnének. Ráadásul előkerült két ládányi jelmez, mindenki felkapkodta magára, amit talált, az angyalszárnyaktól az álszakállig. Nekem már csak egy mikulássapka jutott, meg egy kis mezcal az üveg alján, de a cipőmet azért én is levettem, hogy összekapcsolódjak Pachamamával, a Földanyával. Ilyen volt a buli, na.
A végső poén azonban másnap délre maradt, amikor hazaindulás előtt mindenkit a füle tövéig magához ölelt a Pachamama. Brian és segítői feltöltöttek egy gödröt vízzel (direkt ezért hozták a faluból, ennyit a fenntarthatóságról), és ahányan voltunk, belemásztunk, aztán kezdetét vette az iszapbirkózás. Különösebb szabályok nem voltak, békés hippi-pankráció zajlott a gödörben, ahol mindegy volt, ki kit gyűr le, a jókedv oka úgyis csak az volt, hogy mindenki a feje búbjáig csokibarna lett a folyékony sártól. Aztán volt még másfél óra vihogás, ahogy slagoztuk egymást, aztán nagy összeölelkezés, aztán könnyes búcsú, és mindenki ment, amerre látott. Amikor visszaértünk Tolucába, César és én elmentünk egy taqueríába, és ketten megettünk egy kiló fajitast (gyakorlatilag hús hússal, plusz egy kis paprika), látványosan véget vetve az öt nap vegetarianizmusnak. További érdekes információ, hogy még négy nappal később is jött ki az iszap a fülemből.
Pachamama ölében
Nem lettem meggyőződéses ökofundamentalista a Bosque Village-ben, nem igazán akaródzik a permakultúra elvei szerint élni, de nagyon jól szórakoztam, és máskor is szívesen vakációznék ökofaluban. A szokásos fekete epét mellőzve klassz és hasznos dolognak tartom, amit az ökofalu-mozgalom tagjai csinálnak, pláne Mexikóban, ahol a környezeti nevelés még nagyon gyerekcipőben jár, a szelektív hulladékgyűjtés még annyira sem elterjedt, mint az amúgy szintén nem éppen éllovas Magyarországon, és még a műanyag palackokat sem szokás összenyomkodni a kukába dobás előtt. Annyi malíciát persze muszáj hozzátennem, hogy a Bosque Village-be az megy el, akit amúgy is érdekel ez az egész zöld témakör, vagyis jellemzően az egyetemre járó vagy már végzett huszonéves, felső-középosztálybeli, posztmaterialista értékrendű fiatalok, tehát tipikusan nem azok, akik a mexikói városok szélén halmozódó szeméthegyeket előállítják.
Remélem, hogy húsz-harminc éven belül lesznek rendszerszintű megoldások is a fenntarthatósági problémákra, mert az ökofalvakban szervezett hosszú hétvégéktől még nem áll meg a globális felmelegedés. Valahol mindenesetre el kell kezdeni a környezeti nevelést, és egy goapartival kombinált iszapbirkózás egy fenyőerdőben elég jó kiindulópontnak tűnik.
