Kolibrit fotózni nem könnyű. Az aprócska madarak egy légy gyorsaságával rezegtetik a szárnyaikat és cikáznak ide-oda, és már azelőtt tovaröppennek a lomha turista fényképezőgépe elől, hogy egyáltalán megnyomhatná a gombot. Több száz kolibrifotó-kísérletemből talán ha tíz darab lett, ami értékelhető minőségben mutatja be a világ legkisebb madarainak tollas színparádéját, de egy természetfotó-versenyre azért aligha válogatnák be akármelyiket is.

Két és fél órával azután, hogy megérkeztem Cali városába…

Egy órával azután, hogy megkezdődött a salsatáncosok felvonulása…

És néhány perccel azután, hogy a közönség elkezdte habfújó pisztolyokkal lövöldözni egymást…

…odajött hozzám egy tévéstáb, az arcomba nyomtak egy kamerát, és megkérdezték, hogy tetszik-e Cali.

A kolumbiai határellenőrzésnél a sorban előttem egy olyan kisfiú állt, akinek mindkét keze csuklóból hiányzott. Valószínűleg lőszerhez nyúlt. Nagyon virgonc volt, és segíteni akart az anyukájának, úgyhogy ő adta be a vámvizsgálónak az útleveleket. A kis csonkjai közé fogta a hivatalos iratokat, rajtuk a felirattal: República de Colombia.

Elég erős nyitókép ez egy országhoz.

Aznap érkeztem Kolumbiába, amikor kihirdették a tűzszünetet a kormány és a FARC nevű gerillaszervezet között. Nem a legutolsót, de már az utolsók egyikét. A kolumbiai öldöklés több évtizedes története azonban annyira szerteágazó, hogy tudtam: ebben az országban nem árt óvatosnak lenni. Később ezt persze elég sokszor megszegtem, de az első percekben, ahogy a sötétben kerestem pénzváltót és taxit, még nagyon körültekintő voltam. Talán túlságosan is, mert a taxis szinte megszánt, olyan kedélyesen fecsegett mindenféléről, az időjárástól a sült tengerimalacokig, amíg Las Lajas felé autóztunk. Mintha azt akarta volna közölni valahogy, hogy: nyugi, nem fognak azonnal szitává lőni csak azért, mert Kolumbiában vagy.

2016 végén Kolumbia két okból is a nemzetközi figyelem fókuszába került. Az előbbi egy nagy, végső békemegállapodás volt a kolumbiai kormány és az ötvenkét éven át fegyveres harcot folytató FARC gerillaszervezet között, ami az utolsó pillanatban félresiklott, és egy nagyon szoros eredménnyel záruló népszavazáson megbukott. A másik pedig egy Nobel-békedíj, amivel Juan Manuel Santos elnököt jutalmazta a díj bizottsága, hogy békét teremtett Kolumbiában, és amit két héttel azután ítéltek meg neki, hogy kiderült: nem is lett béke.

Henry Ford, a legnagyobb amerikai autógyáros 1928-ban addig fűzte a brazil kormányt, amíg koncessziót nem kapott egy tízezer négyzetkilométeres területre a Tapajós folyó mentén, hogy ott kaucsukfa-ültetvényeket telepítsen és nyersgumit állítson elő az autógyárainak. Cserébe a haszon kilenc százalékát kellett leadnia a brazil államkincstárnak. Másképpen fogalmazva, élet-halál ura lett egy akkora területen, mint Pest és Nógrád megye együtt, és évente, bemondásra, fizetnie kellett valamennyit az államnak. Az eljárás különben nem volt szokatlan a korszakban, a „koncessziók” gyakorlata minden dél-amerikai országban hasonló volt, és a természeti kincsek totális elherdálásához vezetett. Bár a Ford Company azzal az ígérettel lépett föl, hogy fejlődést és jólétet hoz Amazóniába, és az összes Ford-gyártmányhoz itt fogják megtermelni a gumit, vállalkozása totális kudarcot vallott. Birodalma, a róla elnevezett Fordlândia (Ford-ország) hat év után csődbe ment és elnéptelenedett.

Jamaraquában, a kis amazóniai faluban a házaktól a folyóig karcsú, jelentéktelen külsejű fák között vezet az út. Nem is figyeltem volna fel rájuk, ha a törzsük nem lett volna két méter magasságig gondosan végigrovátkolva, nagyjából úgy, mintha egy népművész díszítette volna ki őket geometrikus mintázatokkal. Természetesen nem a szépség iránti vágy hajtotta Jamaraquá lakóit, hogy a fákra halszálka-mintákat karcoljanak: a fák törzséből a késvágás nyomán fehér, nyúlós folyadék szivárgott elő, amely egy időben egész Amazónia történetét gyökerestül felforgatta. Ez a folyadék a nyersgumi, más néven kaucsuk.

(A történet első részét itt olvashatod!)

– Keresztülvágunk az igapó-n, és felhajózunk az igarapé-n – mondta Lourenço, túravezetőnk a Jamaraquá környéki elárasztott őserdőben. Nem értettem egyik szót sem. – Igapónak azt az erdőt hívjuk, ami fél évig vízben áll – magyarázta Lourenço. – Az igarapé pedig az a holtág, ami esős évszakban egyesül a folyóval, és fel lehet rajta menni csónakkal. Nézzétek közben a fák tetejét!

A szezonon kívül üresen árválkodó üdülőhelyeknek van egy sajátos hangulatuk. Például a Balaton is a késő őszi zimankóban vagy a télvégi latyakban egészen más arcát mutatja, mint a nyári verőfényben, amikor a legtöbb turista felkeresi.

Mácio segített nekem felkötözni a frissen vásárolt függőágyamat a hajó fedélzetére, én meg cserébe segítettem neki kinyitni a frissen vásárolt számzáras bőröndjét. Mindkettőnknek ez volt az első hajóútja az Amazonason – bár Mácio már húsz éve Belémben lakott, eddig sosem szánta rá magát, hogy Manausba utazzon. Egy munkalehetőség reményében mégis útnak indult, és hozzám hasonlóan a legolcsóbb helyre, a Liberty Star hajó függőágyas fedélzetére vett jegyet. Ahol tudvalevőleg sok a lopás, úgyhogy direkt számzáras bőröndöt vett. A számzár működésével viszont nem volt tisztában, így estére bezárta a bőröndöt, aztán reggel nem tudta kinyitni, mert nem írta fel a háromjegyű kódot. Sebaj, mondtam, ráérünk, és elkezdtem próbálgatni 001-től. Szerencsénk volt, 211-nél a bőrönd kinyílt. De ha 999 lett volna a kód, akkor is bőven végeztem volna: a hajó egy teljes napot késett, két és fél helyett három és fél nap alatt ért Santarémbe. Ami még csak az út fele Manausig.

Az Amazonas-deltában található a világ legnagyobb folyami szigete, Marajó. A Belémből háromórás hajóúttal megközelíthető sziget akkora, mint az egész Dunántúl, utak pedig szinte egyáltalán nincsenek rajta, tehát a „megnézése” nem éppen egyszerű. Így voltaképp csak a sziget szélén jártam, a Belémhez legközelebb eső parti sávon, ahol amúgy Marajó lakóinak, a marajoara-knak körülbelül a fele tömörül.