A kolumbiai határellenőrzésnél a sorban előttem egy olyan kisfiú állt, akinek mindkét keze csuklóból hiányzott. Valószínűleg lőszerhez nyúlt. Nagyon virgonc volt, és segíteni akart az anyukájának, úgyhogy ő adta be a vámvizsgálónak az útleveleket. A kis csonkjai közé fogta a hivatalos iratokat, rajtuk a felirattal: República de Colombia.
Elég erős nyitókép ez egy országhoz.
Aznap érkeztem Kolumbiába, amikor kihirdették a tűzszünetet a kormány és a FARC nevű gerillaszervezet között. Nem a legutolsót, de már az utolsók egyikét. A kolumbiai öldöklés több évtizedes története azonban annyira szerteágazó, hogy tudtam: ebben az országban nem árt óvatosnak lenni. Később ezt persze elég sokszor megszegtem, de az első percekben, ahogy a sötétben kerestem pénzváltót és taxit, még nagyon körültekintő voltam. Talán túlságosan is, mert a taxis szinte megszánt, olyan kedélyesen fecsegett mindenféléről, az időjárástól a sült tengerimalacokig, amíg Las Lajas felé autóztunk. Mintha azt akarta volna közölni valahogy, hogy: nyugi, nem fognak azonnal szitává lőni csak azért, mert Kolumbiában vagy.
Egy annyira puritán zarándokszálláson szálltam meg, hogy annál nehezen lehetett volna puritánabb: a szobában az ágyon kívül nem volt semmi. Kint, a folyosón szerzetesek pusmogtak. Las Lajas fontos vallási központ, ahová Dél-Kolumbiából és Észak-Ecuadorból járnak a hívek csodáért könyörögni. Bár, ahogy másnap reggel világosban a szemem elé tárult, arra gondoltam, hogy maga a kegyhely is egy kisebbfajta csoda.
A bazilika ugyanis egy szakadék fölötti hídra épült, mert pont ott, a szakadék sziklafalán jelent meg Szűz Mária egy indián asszonynak, és támasztotta fel a halott kisgyerekét. Ahhoz, hogy a mély szurdokban egy olyan templomot lehessen építeni, aminek az oltára épp ott található, ahol a csodás jelenés történt, a templom alá egy több emeletnyi alátámasztó építményt kellett kialakítani. A bejárat előtti teret pedig boltívek tartják, és alatta ott zúg a kristálytiszta hegyi folyó: Las Lajas búcsújáró helye így voltaképpen egy hidat képez a szakadékban. A bazilika 1949-ben készült el, épp időben, hogy az akkor kezdődő tíz éves polgárháború során, ami nem az első és nem is az utolsó volt a kolumbiai történelemben, legyen hová járni az életükért fohászkodóknak.
Kell valami elkeseredett vakhit az ilyesmihez, gondoltam, ahogy a szurdokból visszakapaszkodtam a szálláshoz. Az út mellett a sziklafal telis-tele volt ex votókkal, vagyis olyan márványlapokkal, amelyeken a Las Lajas-i Szűz Máriának köszönték meg a hívek a csodatételeit. Sietve összecuccoltam a zarándokszálláson, és megpróbáltam találni valami járművet a következő úti célom, Popayán felé. A Lonely Planet azt írta, hogy az ecuadori határ és Popayán közötti kétszázötven kilométeres távot ajánlatos világosban megtenni, mert éjszaka gyakoriak a rablótámadások. Dél körül indultam egy kisbusszal, ami a következő nagyobb városig, Pastóig vitt el, ott pedig egy kényelmes távolsági buszra szálltam át. Arra számítottam, hogy még világosban Popayánba érek, de ekkor még nem tudtam, amit kolumbiai utazásaim során szép lassan megértettem. Kolumbiában ugyanis körülbelül dupla annyi időt kell egy útszakaszra számolni, mint bárhol máshol. Ennek oka a lehetetlen domborzat: a kétszázötven kilométer nagy részén szerpentineken kanyargott jobbra-balra a busz, és a távot, amiről azt gondoltam, hogy legfeljebb négy óra lesz megtenni, végül nyolc óra alatt gyűrtük le. Az utolsó két órában már sötét volt, de a rablótámadást szerencsére megúsztam.
Késő este értem tehát Popayánba, farkaséhesen, és a szokásos olcsó éttermek, amiket az utam során általában kerestem, már mind zárva voltak. Csak egy elegáns parrillada (grillétterem) volt még nyitva, ettem hát egy hatalmas steaket, az utam során az elsőt. Másnap bejártam a fehérre meszelt, koloniális várost, ami világosban már nem volt olyan kísérteties, mint előző este, sötétben, amikor a telihold fényében szinte világítottak a néptelen utcák. A karácsonyra készülődő városban a betlehemek, utcazenészek, jégkása- és gyümölcsárusok Kolumbia kedélyesebb arcát mutatták.
Popayánban simán elszaladt egy nap a lődörgéssel, a hófehér templomok és paloták végiglátogatásával, másnapra viszont egy kalandosabb kirándulást terveztem: fel akartam keresni az indián kriptáiról híres Tierradentrót. Még mindig nem értettem a kolumbiai időszámítást, és meg voltam győződve róla, hogy tévedés vagy nyomdahiba miatt írt a Lonely Planet négy órát egy száz kilométeres buszútra. Természetesen az útikönyv nem tévedett, brutál hepehupás volt az út, ráadásul féltávon meg is álltunk tízóraizni, ami egyrészt arra volt jó, hogy még fél órával hosszabb legyen a menetidő, másrészt pedig arra, hogy utána a szerpentinen az utastársaim jelentős része kidobja a taccsot.
Végül dél körül értem Tierradentróba, és mivel elővigyázatosságból nem ettem semmit a rázkódó buszon, muszáj volt ebédet keresnem. Megrendeltem egy egyszerű menüt egy kisvendéglőben, de majdnem egy órába telt, amíg a néni, aki pincér és szakács is volt egyben, összeállította a fantáziátlan, natúr sült húsból és rizses babból álló ebédet. Dühös lettem, mert csak délután négyig voltak nyitva a kripták, amik miatt elbuszoztam idáig. Nyugi, mondtam aztán magamnak, nem tudsz mit tenni. Végre kész lett az ebéd, megkajáltam, lenyugodtam. Elindultam: délután egy óra volt, rekkenő hőség.
A jegyszedő a park bejáratánál annyit mondott, hogy menjek nyugodtan egyenesen az ösvényen, minden kriptánál lesz majd egy idegenvezető, aki útba igazít. Nos, az első kriptáknál egy annyira relaxált idegenvezető ücsörgött a mélyedéseket védő tető alatt, hogy egy pillanatra azt hittem: halott. Persze élt, nem volt semmi baja a lustaságon kívül, de feltápászkodni nem volt kedve, úgyhogy csak a fejével bökött a lejárat felé.
- Ki van nyitva, lemászhat - mondta.
- Maga nem jön velem? – kérdeztem aggodalmasan.
- Nem, menjen csak. Én megvárom itt fenn.
Benéztem a lyukon. Meredek lépcső vezetett le a sötétségbe.
- Töksötét van lenn - mondtam.
- Van egy mozgásérzékelő lámpa, az majd bekapcsol, ha leér. Aztán egy idő után kikapcsol. Akkor integessen. Mintha az ősök szellemeit üdvözölné. És akkor újra bekapcsol.
Hát jó, gondoltam, amíg ereszkedtem. Amikor már alig láttam valamit, tényleg bekapcsolt a lámpa. Az első dolog, amit megpillantottam, egy totemszerű arc volt. Egy vaskos oszlopra volt festve, ami a kripta boltozatát tartotta. A tetőn és a falakon fekete és piros geometrikus díszítések húzódtak, az oszlopfőkről pedig stilizált emberi arcok bámultak rám. Mit mondjak, elég Indiana Jones-os pillanat volt még úgy is, hogy természetesen tudtam: ezeknek a kriptáknak már minden négyzetcentiméterét átkutatták a régészek. A Tierradentróban feltárt, az i. sz. VI. - IX. századból származó több tucat sírboltot egy ma már nem létező indián népcsoport építette a közösség vezetőinek, akik a kriptákon kívül szobrokat is kaptak. Szobrok tekintetében amúgy egy másik lelőhely, San Agustín a híresebb, engem viszont a kripták bizarr hangulata jobban érdekelt. Felmásztam a lépcsőn, lemásztam egy másik sírba, az idegenvezető pedig teljes mozdulatlanságban nézte végig mindezt, és csak egy biztató mosollyal nyugtázta a látottakat.
A második kripta is hasonló volt, aztán a harmadik, a negyedik és az ötödik is. Összesen talán ha tizenkét sírboltba másztam le, miközben körülbelül tíz kilométert gyalogoltam a gyönyörű, zöld hegyoldalban, kávécserjék és banánfák között. Az igazi élményt voltaképpen ez adta, ez a kirándulással egybekötött magányos régésztúra, amit az sem árnyékolt be, hogy egyre nyilvánvalóbbá vált számomra: nem fogok visszajutni Popayánba aznap. Így is lett, mire végére értem a kriptatúrának, és eljutottam a legközelebbi faluba, ami a vicces San Andrés de Pisimbalá nevet viselte, már rég elment a délutáni busz.
Szerencsére egyből a segítségemre sietett egy Leonardo nevű helyi lakos, akinek volt egy kiadó szobája. Aztán elvitt egy ismerőséhez, akinek kisétterme volt, és csodás házi mangószörpöt csinált a vacsora mellé, úgyhogy már nem aggódtam azon, hogy a popayáni hostelem ki van fizetve, a cuccaim pedig szét vannak szórva az ágyon. Csak nem lesz gond, mondtam magamban (nem is lett). Ittam egy sört, aztán lefeküdtem aludni.
Másnap hajnali ötkor keltem, hogy elcsípjem a buszt. A négy órás rázkódását buddhai nyugalommal viseltem: kezdtem beleszokni a kolumbiai tempóba. Jó hely ez az ország, gondoltam, laza és nyugis, szeretni fogom.
Aztán, amikor a busz megállt az Inzá nevű kisvárosban, megláttam egy feliratot az út szélén: egy évvel korábban a FARC gerillái kilenc embert öltek meg ezen a helyen.
Szerencse, hogy ezt csak a visszafelé úton vettem észre.
Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
