Henry Ford, a legnagyobb amerikai autógyáros 1928-ban addig fűzte a brazil kormányt, amíg koncessziót nem kapott egy tízezer négyzetkilométeres területre a Tapajós folyó mentén, hogy ott kaucsukfa-ültetvényeket telepítsen és nyersgumit állítson elő az autógyárainak. Cserébe a haszon kilenc százalékát kellett leadnia a brazil államkincstárnak. Másképpen fogalmazva, élet-halál ura lett egy akkora területen, mint Pest és Nógrád megye együtt, és évente, bemondásra, fizetnie kellett valamennyit az államnak. Az eljárás különben nem volt szokatlan a korszakban, a „koncessziók” gyakorlata minden dél-amerikai országban hasonló volt, és a természeti kincsek totális elherdálásához vezetett. Bár a Ford Company azzal az ígérettel lépett föl, hogy fejlődést és jólétet hoz Amazóniába, és az összes Ford-gyártmányhoz itt fogják megtermelni a gumit, vállalkozása totális kudarcot vallott. Birodalma, a róla elnevezett Fordlândia (Ford-ország) hat év után csődbe ment és elnéptelenedett.

Ford-ország a magyar olvasók számára különös jelentőséggel bír, hiszen itt dolgozott Amazónia leghíresebb - és legtragikusabb sorsú - magyar utazója, Molnár Gábor (az Amazónia magyar vándorairól szóló bejegyzést itt olvashatod). Itt történt az a dinamitrobbanás, amitől megvakult, valahol a telep és a folyó között. Miután hetekig élet és halál között lebegett, végül stabilizálódott az állapota, és hazatért Budapestre. És bár egyszer még visszautazott Brazíliába, Fordlândiába nem tért vissza. És mivel a településről szóló leírások általában véget érnek ott, hogy a harmincas évek végén elnéptelenedett, sokáig én is azt hittem, hogy Ford-országból nem maradt semmi, csak az elvadult dzsungel. Aztán olvastam egy cikket arról, hogy a központi telep házai mind a mai napig állnak, mint afféle eltévedt észak-amerikai kisváros, egy kapitalista utópia az őserdő közepén. Ez elég érdekesnek ígérkezett, úgyhogy addig kérdezősködtem Santarém kikötőjében, amíg találtam egy olyan hajót, amelyik – Itaituba felé haladva – megállt Fordlândiában. – Éjjel kettőkor leszünk ott – mondta a kapitány. – Van egy ismerősöm, nála megalhatsz.

Így is lett, a hajó késő délután elindult Santarémből, és csaknem tíz óra alatt tette meg a háromszáz kilométeres távot Fordlândiáig. Arra ébredtem, hogy rázzák a vállamat. – Itt vagyunk! – kiabálta a kapitány. Gyorsan leoldottam a függőágyamat a kampóról, felkaptam a hátizsákomat, és a partra egyensúlyoztam egy billegő pallón. Települést nem láttam, csak egy óriási, üresnek tűnő raktárépületet. Rajtam kívül nem szállt le senki.

Egy nagydarab férfi várt rám a parton egy Toyota Pickuppal. – Gyere – mondta. Nem volt túl bizalomgerjesztő, de beláttam: semmi más lehetőségem nincs, mint beszállni az autójába. Töksötét utcákon kanyarogtunk, aztán megálltunk egy háznál. – Itt lakik a nővérem, Gleide – mondta a férfi. – Kiadja az elülső szobákat. Menj be oda, aludj nyugodtan, majd reggel fizetsz. – Beléptem a szobába, leraktam a hátizsákot, és kulcsra zártam az ajtót. Nagyon gyorsan történt minden, talán ha negyed óra telt el onnantól, hogy a kapitány felébresztett a hajón, odáig, hogy az ismeretlen Gleide szobájában ledőltem az ágyra. Megnyugodtam és álomba zuhantam.

Másnap találkoztam Gleide-vel, kedves, ötvenes asszony volt, sütött nekem rántottát, és elmagyarázta, hogy mi merre van Fordlândiában. Kicsit drága volt a szobája, hatvan reál, de beláttam: miután fél éjszakát már eltöltöttem benne, aligha van lehetőségem alkudozásra. Viszont megengedte, hogy este kilencig a szobában hagyjam a cuccaimat: akkor jött visszafelé az előző éjszakai hajó, amivel vissza tudtam jutni Santarémbe.

Volt tehát egy egész napom bejárni Fordlândiát. Visszamentem a folyópartra, a hajnalban látott óriási csarnokhoz. Teljesen üres volt, belül pár kibelezett tévével és rozsdás biciklivel. Valószínűleg ez volt a nyersgumi-tömbök raktára annak idején. Elindultam egy enyhe emelkedőn, amerre az utca vezetett. Egy még nagyobb csarnokhoz értem, ez olyan volt, mint egy gyárépület valahol a pesti rozsdaövezetben, csak nem panelházak és jegenyék vették körbe, hanem liánoktól és broméliáktól roskadozó trópusi fák. A csarnok mögött állt Fordlândia leghíresebb épülete, az ötven méter magas víztorony, melyet – akárcsak a telep többi technikai létesítményét – teljes egészében a Ford Company michigani gyáraiban készítettek el, és szállították ide, az amazóniai dzsungel közepére. A teljesen elhagyatott telepet magas kerítés vette körbe, belül kutyákkal, az utcán pedig egy lélek sem volt.

A kísérteties üresség oka azonban hamarosan kiderült: nem szellemvárosba kerültem, csak pont focimeccs volt a falu focipályáján. Arra nem jöttem rá, hogy kikkel játszik a Fordlândia – a legközelebbi település is legalább háromórányi hajóútra van innen –, de végre láttam embereket is, nem csak rozsdálló vasmonstrumokat. A szurkolók alaposan végigmértek, aztán eligazítottak az Amerikai Falu felé.

Az Amerikai Falu (Vila Americana) az üzemtől és az egykori munkáslakásoktól messzebb, egy másik dombon található, és ez az egész Fordlândia-projekt legbizarrabb mementója. A „falu” kifejezés enyhe túlzás, igazából öt darab családi ház és egy hotel épült itt fel, előbbi az amerikai mérnököknek, utóbbi az inspektoroknak. Viszont minden, még a fém villanyoszlopok és tűzcsapok is az Egyesült Államokból érkeztek, mert Ford pontosan azokat az életkörülményeket szerette volna biztosítani a dolgozóinak, mint odahaza. Úgyhogy az Amerikai Falu úgy néz ki, mintha egy kosztümös hollywoodi film díszlete lett volna, valamilyen kertvárosi, középosztálybeli, harmincas évekbeli történeté, amit aztán magára hagytak, hogy nyolcvan éven át rágja az őserdei enyészet.

Ford mérnökei nem sajnálták az anyagot a falakból: ahhoz képest, hogy ennyi idő alatt Amazónia klímájától a legtöbb épület rég elmállott volna, ezek a házak ma is állnak. Háromban ma brazil családok laknak, egy leégett, egy félig leomlott, egy pedig – homlokzatán a „Hotel Zebu” felirattal – bezárva, bedeszkázva dacol az évekkel a dombtetőn. A félig leomlott házban fák nőttek ki a padlóból, amit onnan tudok, hogy némi habozás után bemásztam az ablakán.

Voltak óriási indák és liánok is a tágas épületben, amelynek masszív betonfalai még szilárdan álltak, a teteje viszont teljesen hiányzott. És ami a legfurcsább: a fürdőszobában még egyben volt a kád és a vécé, viszont a falból, egy törött csőből spriccelt a víz. Vajon ez nyolcvan éve így van? – gondoltam. Nem volt, aki válaszoljon. Ismét átmásztam az ablakon, és visszasétáltam a lakott házakhoz. Láttam egy férfit a teraszon tenni-venni. Megkérdeztem, hogy mit tud a telep történetéről, de nem volt túl beszédes. Nem tudja, mi volt itt régen, mondta.

Úgyhogy én is csak később jártam utána, könyvek és cikkek segítségével, hogy mi okozta Fordlândia végromlását. A szigorú munkafelügyelők nem hagyták, hogy a brazil munkások igyanak és kártyázzanak, sőt enni is amerikaias ételeket, hamburgert és konzerv löncshúst kaptak. Ráadásul amerikai módra névtáblát kellett hordaniuk. Ennek egyre növekvő elégedetlenség lett a vége, és egy nap a munkások fellázadtak. A mérnököket (és a szakácsot) az őserdőbe üldözték, és csak a brazil hadsereg tudott rendet tenni, aminek alapfeltétele volt, hogy a munkások rendes brazil ételt kapjanak: húst, babot, rizst és maniókalisztet. A végső összeomlás mégsem emiatt következett be, hanem a világpiaci átrendeződés miatt. Miután a gumifa magját egy brit ipari kém kicsempészte Amazóniából és meghonosította az akkor még brit fennhatóság alatt álló Malajziában, a konkurencia lenyomta az árakat, és egyre kevésbé érte meg a nehéz terepviszonyok között, az óceántól több ezer kilométeres távolságban termelni a gumit. A szintetikus gumi megjelenésével pedig végleg befellegzett az amazóniai aranykornak. Fordlândia teljesen elnéptelenedett, és csak nemrég, egy-két évtizeddel ezelőtt költöztek be Amazónia más részeiről érkező családok az üresen álló házakba.

Már rég besötétedett, amikor a hajó fényei megjelentek a folyón. Elhagyni készültem Fordlândiát, és arra gondoltam, hogy talán pont ennek a hirtelen összeomlásnak köszönhető, hogy nem történt ökológiai katasztrófa: hiszen ha még két-három évtizedig tart a gumiláz, Amazónia középső területein minden őserdőt felégettek volna. Így is nagy területeken hagyott nyomokat a pusztítás, de Amazónia egyelőre, úgy tűnik, megmenekült. Befutott a hajó, felszálltam, felkötöztem a függőágyamat a mennyezeti kampókra. Innen már csak visszafelé vezetett az utam: Santarémbe, onnan pedig le az Amazonason. Brazíliai utazásom a végéhez közeledett. Felbőgött a motor, és a kísérteties csarnokot megvilágító néhány lámpa eltűnt a távolban. Nem maradt más, csak az amazóniai vadon végtelen sötétsége.

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...

Brazíliát ábrázoló képekért pedig kattints a könyvhöz tartozó online galériára!