Két és fél órával azután, hogy megérkeztem Cali városába…
Egy órával azután, hogy megkezdődött a salsatáncosok felvonulása…
És néhány perccel azután, hogy a közönség elkezdte habfújó pisztolyokkal lövöldözni egymást…
…odajött hozzám egy tévéstáb, az arcomba nyomtak egy kamerát, és megkérdezték, hogy tetszik-e Cali.
Vajon mi mást mondhattam volna? Természetesen azt nyilatkoztam, hogy fantasztikus, hihetetlen, őrületes, buliiiii!!!, illetve éljen Kolumbia és világbéke. Nem láttam viszont magam a helyi tévében, így csak remélni tudom, hogy ez kívülről is annyira magától értetődő volt, mint belülről, és nem hozott szégyent kis hazájára a "turista húngaro", ahogy bizonyára felkonferáltak.
A salsafesztivál mindenesetre tényleg frenetikus volt. Ha valaha normálisan megtanultam volna bármilyen latin táncot, akkor biztos magától elindult volna a lábam, legkésőbb akkor, amikor felhangzott a Cali Pachanguero, minden salsa-toplista örökös slágere. Kolumbia legnagyobb bulijába csöppentem, az országban töltött ötödik napomon: úgy hozta a szerencse, hogy épp karácsony másnapján, a Feria de Cali nyitónapján értem ide. A salsával nyakon öntött, őrült fesztivált 1957 óta rendezik a városban minden év karácsonya és szilvesztere között. És bár maga a ritmus Kubából jött, a salsa új hazára lelt a Cauca folyó fülledt völgyében húzódó városban.
A fő esemény minden évben a táncosok felvonulása a Salsódromo-ban, vagyis a "salsa-stadionban". Ez az ideiglenes bulihelyszín úgy jön létre, hogy egy másfél kilométeres szakaszon lezárják a város fő közlekedési ütőerét, az Autopista Sur-t, és kétoldalt tribünöket építenek, illetve fizetős és ingyenes szektorokat alakítanak ki az autóút betonján. Amit aztán rengeteg mozgóárus és még több bámészkodó lep el, és fröcsköl a sör, a guaro (cukornád-pálinka), a pisztolyokból kilőtt hab, és visszhangzik a zene, na meg a James Rodríguez-mezbe bújt kisgyerekek üvöltése. Középen pedig vonulnak a flitteres ruhákba bújt táncosok, rázkódnak a kreol és mulatt gömbölyűségek. Teljesen karneválszerű az egész, bár elvben a Feria de Cali nem karnevál, hiszen nem februárban tartják, hanem az év végén, de ez talán teljesen mindegy is.
Szerencsére rég elmúltak a véres kilencvenes évek, amikor a város a Cali-kartellről volt híres: a Rodríguez Orejuela-testvérek véres uralmáról és a Pablo Escobar vezette Medellín-kartellel való háborújukról. Azóta a versengés már csak azon megy, hogy hol vannak jobb csajok. Én majd csak a Medellínről szóló bejegyzésben hirdetek eredményt - Caliban a nők mindenesetre gyönyörűek, csokoládészínűek és kívánatosak voltak. Utólag belegondolva, talán Cali a legbrazilosabb város a világon Brazílián kívül, amit az eddig elmondottak mellett az is alátámaszt, hogy van saját Krisztus-szobra az egyik hegy tetején, ami a megszólalásig emlékeztet a Corcovado-n álló híres szoborra. A buli pedig, nos, az is simán hozza a riói karnevál színvonalát.
Amúgy, ha nem a Feria de Cali idején jártam volna itt, aligha lett volna ilyen pozitív az összképem: a teljesen érdektelen építészetű, nagy kiterjedésű, izzasztó városban klasszikus értelemben vett látnivaló nincs is. Így viszont, hogy a buli miatt jöttem, egyáltalán nem bántam mindezt. Legalább nem kellett megszakítanom a fesztiválozást holmi műemlékek vagy múzeumok miatt.
A felhőtlen szórakozáshoz persze társaság is kellett. Szerencsém volt, mert épp ekkor járt Kolumbiában César, aki négy évvel korábban, amikor Mexikóban tanultam, a legjobb ottani barátom és első számú utazótársam volt. César nagy Kolumbia-rajongó, Mexikóban is folyton a tipikus, csíkos kolumbiai kalapjában járt bulizni, mert egy távoli rokona, Sebastián apai ágon Kolumbiából származott, és Césart is jól beoltotta ezzel a kolumbiaiaskodással. Úgyhogy, amikor César meghallotta, hogy Kolumbiába készülök, közölte, hogy a Feria de Calit velem szeretné végigmulatni. Vett tehát egy repülőjegyet Mexikóvárosból Caliba karácsony másnapjára, és nagyjából egy órával előttem ért a városba, hogy aztán a fentiekben említett módon vessük bele magunkat a salsafesztivál őrületébe.
César számára elvi kérdés volt, hogy couchsurföljünk. Odahaza, a mexikói Tolucában ő volt a helyi Couchsurfing-közösség lelke és a kanapészörfölés egyik legrégebbi mexikói apostola, és ezúttal is úgy szeretett volna utazni, hogy valakinek a nappalijában alszik majd. A Feria de Calira azonban rengeteg külföldi érkezett, és bár végül César talált egy helyi lányt, aki hajlandó volt befogadni minket, arra hamarosan rájött, hogy rosszul mérte fel a szavak mögött húzódó reáliákat. Vendéglátónk, Karina azt írta, hogy szívesen lát minket a frissen kivett albérletében, de arra készüljünk fel, hogy hely ugyan van, de a lakás üres. César nagyvonalúan azt válaszolta, hogy nem gond, elalszunk mi akárhol. Amikor azonban megérkeztünk, kiderült, hogy Karina lakásában valóban nincs az égvilágon semmi, a saját ágyán, egy asztalon és néhány széken kívül. Még egy plusz pokróc sem akadt, nem hogy polifoam vagy matrac, úgyhogy a hálózsákunkra fekve aludtunk el, és a ruháinkkal takaróztunk. Másnap pedig kénytelen-kelletlen kerestünk egy szállást pénzért. A kedélyes San Antonio negyed hosteljei már mind csurig voltak, így csak egy nagy, lélektelen, belvárosi hotel ablaktalan szobáját sikerült kivennünk - az utolsót, ami szabad volt.
Ez persze nem jelentette azt, hogy ne Karinával és a couchsurfer ismerőseivel múlattuk volna tovább az időt. Aznap este utcai koncertek egész sorát jártuk végig együtt. A San Francisco téren, az egyik kormányzati épület előtt egy cukornád-pálinkás üvegekből rakott karácsonyfa volt felállítva. A tövében afro-kolumbiai zenékre mulattunk, aztán átmentünk a Salsódromo-ba, ahol a felvonulás már véget ért, és az autópálya betonja végeláthatatlan tánctérré változott. Másnap pedig piknikeztünk egy parkban, rákészülve az estére, tízkor ugyanis indult a rumbabusz (chiva rumbera).
A rumba szó a kolumbiai nyelvhasználatban nem egy táncfajtát jelöl, hanem a buli, az általános jó hangulat szinonimája. A rumbabusz pedig lényegében egy teherautó, diszkóval a platóján, ami körbejárja a belvárost körülbelül három óra leforgása alatt. Közben üvölt a zene, mindenki táncol, és patakokban folyik a guaro meg a rum. Általában hétvégén közlekednek a rumbabuszok Caliban, a salsafesztiválon azonban minden nap tucatjával indultak. Ami azt illeti, a járművön diszkózás jelenségét eddig csak a pesti belváros fehér partilimuzinjait kívülről szemlélve láttam, és mindig is mélységesen megvetettem azokat, akik szombat este a körúton fel-le cirkáló bérelt autók tetőablakán kihajolva visítoznak. De amióta felültem Caliban a rumbabuszra, azóta úgy érzem, meg tudom bocsátani, ha valakinek az adott pillanatban csak annyi mondanivalója van az emberiség számára, hogy: ííííííííííííííííííííí.
Hipp-hopp, elszaladt a három óra, és a rumbabusz visszaért a kiinduló állomására. Utolsó cselekvőképes pillanatomban fogtam egy taxit, és hívtam Césart, de ő nem akart jönni. Menjek csak, mondta, neki még a lábában van a tánc. Másnap reggel aztán arra ébredtem, hogy nincs ott a szobában. Először arra gondoltam, hogy talán becsajozott, úgyhogy nyugodtan lementem a hotel éttermébe megreggelizni. Utána visszamentem a szobámba, összepakoltam, és mire végeztem, már tizenegy óra is elmúlt, de César még mindig nem volt sehol.
Kezdtem dühös lenni, mert azt beszéltük meg, hogy dél körül indulunk tovább, hogy késő délutánra Salentóba érjünk. Aztán a dühöm aggodalomba csapott át: te jó ég, mi van, ha odaveszett az éjszakában? Írtam neki facebookon, de nem válaszolt. Hívni nem tudtam (nem volt kolumbiai SIM-kártyám), úgyhogy lementem az utcára. Ott ült egy ember egy minutos (percek) feliratú táblácskával. Kolumbia-szerte bárhol lehet találni olyasvalakit, akinek az a fő tevékenysége, hogy kölcsönadja pénzért a mobilját pár percre azoknak, akiknek nincs sajátjuk. Szerencsére a hotellel szemközt is ült egy, úgyhogy megkértem, hogy hívja fel Césart. A telefonja kicsengett, de nem vette fel.
Tanácstalanul mentem vissza a szobába, és már azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani a rendőrségnek, amikor sms-em érkezett. - Estoy vivo - írta César. - Élek.
Mázsás kő esett le a szívemről. Még egy órába telt, amíg előkerült, de már nem haragudtam, és nem is aggódtam: nyugodtan facebookozgattam az ágyon fekve. - Összeismerkedtem két norvéggal - mesélte vidáman, miután benyitott a szobába. - Aztán velük ittam hajnalig, és ott aludtam, mert fogalmam sem volt, hogy hová kéne visszajönnöm. De ma reggelre eszembe jutott!
"Engem a rumba döntöget romba" - mondja a régi magyar dalszöveg. Ez jutott eszembe akkor, és le is fordítottam Césarnak, bár az az igazság, hogy az a finom dekadencia, ami az -öget utótagból árad, visszaadhatatlan spanyolul. César így is jót nevetett. - Igen, pont erről van szó! - vigyorgott, miközben összepakolta a cuccait. Fizettünk, fogtunk egy taxit, és egy órával később már a Salento felé menő buszon ültünk.
Ahogy Cali utolsó házait is elhagytuk, egy másik magyar dalszöveg is az eszembe jutott, amit a hely szellemének megfelelően így parafrazeáltam: "A rumba, az nem egy tánc."
Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
