Megspóroltam volna egy napot, ha éjszakai busszal utazom São Luís de Maranhão és Belém között, de azt olvastam a Lonely Planetben, hogy éjjelente gyakoriak a fegyveres rablások ezen az útszakaszon. Rákerestem a neten is: a legutóbbi ilyen eset mindössze tíz nappal korábban történt. Úgyhogy arra jutottam, nincs értelme megkockáztatni, hogy esetleg az éjszaka közepén, pisztollyal az oldalamban kelljen kirámolnom az övtáskám tartalmát, és inkább a reggeli busszal indultam el. Azzal vigasztaltam magam, hogy a tizenöt órás út alatt így legalább végignézhetem, ahogy a száraz északkelet-brazil tájat felváltja Amazónia dzsungele.

A Sete Cidades nemzeti park neve azt jelenti: Hét város. Városnak persze nyoma sincs a bozótos pusztában, és a legközelebbi faluba, Piripiribe is úgy jutottam el, hogy előtte és utána is fél napokat töltöttem buszokon és buszpályaudvarokon. A kifacsarodott, buszos alvástól hullafáradtan gyalogoltam le Piripiri főterére és alkudtam meg egy motoros emberrel, hogy vigyen ki a nemzeti parkba. Ahogy Canudosban, ezúttal is görcsösen kapaszkodtam a sofőr vállába (bár most legalább kaptam kölcsön egy bukósisakot). A nemzeti parkba érve viszont szerencsére járművet válthattam: kaptam kölcsön egy biciklit, amit egy fiatal srác hozott elő, aki szintén biciklivel érkezett. Ő volt Denilson, a bringás túravezető, akivel nekivágtunk az Ufók Hét Városának.

Orixák ide, szobrászok oda, Északkelet-Brazília legnagyobb turisztikai vonzerejét a strandok jelentik, és én sem éreztem volna teljesnek az élményt, ha nem töltök el néhány lusta napot az óceánpart perzselő homokján. Mert bár szép dolog az afro-brazil kultúra meg a különös helyi történelem, de az, hogy az ember egy hatalmas pohár caipirinhával a kezében bámulja a naplementét, miközben a lábát lustán nyaldossák a hullámok, nos, az az „igazi” Brazília-élmény. Pontosabban fogalmazva, mivel Brazíliáról ez az egyik legtipikusabb klisé, így amikor ez a pillanat ténylegesen bekövetkezett, akkor éreztem azt, hogy na, most aztán „igazán” Brazíliában vagyok.

Jericoacoara

Recife városát a hollandok alapították, és ha nagyon akarom, van is benne valami Amszterdam-szerű. De csak ha nagyon akarom, hunyorítok és egy extra adag jóindulattal próbálom úgy fotózni a várost, hogy a színes, történelmi épületek és a csatornákon átívelő, kovácsoltvas díszítésű hidak benne legyenek a képben, a málló vasbeton magasházak és az iszapban dagonyázó pelikánok viszont ne. Az egyik hídon álltam és épp egy ilyen, Recife-t a lehető legkedvezőbb színben feltüntető fényképet igyekeztem megkomponálni, amikor megállt mellettem egy baseballsapkás, ötvenes férfi, kezében egy guavával teli nejlonzacskóval.

– Gyönyörű ez a város, nem? – kérdezte, vagy inkább állította. – Gyönyörű holland építészet! Ugye?

Canudosból további négy óra buszozás után értem ki Bahiából és érkeztem meg Pernambuco államba. Itt, Petrolinában találtam meg brazíliai utazásom legolcsóbb szállását (az ingyenalvásokat természetesen nem számítva), egy ablaktalan lyukat, amibe az egyszemélyes ágy is épp hogy csak befért, azon kívül egyetlen berendezési tárgy volt benne, egy özönvíz előtti ventillátor, ami viszont annyira kerregett, hogy kénytelen voltam kikapcsolni, ha aludni akartam. Csatakosra izzadva ébredtem, de nem volt gond: úgyis csak arra kellett a hely, hogy eltöltsem az éjszakát a másnap kora reggeli buszig, amin további nyolc órát zötykölődtem Caruaruig. És húsz reált fizettem a szobáért.

Jamilson dédnagymamája megszökött az ostromzár alól az utolsó napok egyikén, így túlélte Canudos lerombolását és lakóinak lemészárlását. Egészen a szomszédos faluig menekült, aztán egy év múlva visszahúzta a szíve, és újra felépítette a házát Canudosban. Dédunokája, Jamilson pedig abból szerez egy kis mellékjövedelmet, hogy a nagyritkán a faluba tévedő turistákat felülteti maga mögé a motorra, és elviszi őket, hogy megmutassa nekik azt, ami Antônio próféta lázadó szektájának fővárosából maradt: a nagy semmit.

Salvador da Bahia az afro-brazil vallási kultuszok legfontosabb központja, és amikor ott jártam, semmiképpen sem akartam elmulasztani a részvételt egy candomblé-szertartáson. A candomblé a Nyugat-Afrikában élő joruba törzsek vallásából származik, és csodával határos módon évszázadokon át fennmaradt annak ellenére, hogy a katolikus papok szigorúan tiltották a pogánynak, sőt ördöginek nyilvánított rítusok gyakorlását. Ennek ellenére az Újvilágban mindenütt, ahol nagyobb létszámban éltek nyugat-afrikai eredetű rabszolgák, kialakult valamilyen joruba eredetű helyi vallás. A leghíresebb az afro-kubai santería, de szegről-végről ide tartozik a haiti vudu (vodou) is.

Úton a terreiro felé. Mivel a candomblé-szertartáson nem volt szabad fotózni, a bejegyzést más, candombléval kapcsolatos képekkel illusztrálom, amiket Salvadorban készítettem.

Salvador da Bahia legendás város. A nevét a Megváltóról kapta (portugálul: Salvador), és arról az öbölről (bahia), amelynek a bejáratát őrzi, és amely a Mindenszentek (Todos-os-Santos) nevét viseli. Salvador volt Brazília első fővárosa, amíg az alkirály a székhelyét a prosperáló déli nagyvárosba, Rióba nem helyezte át 1763-ban. Azóta Salvador hivatalosan csak az öböl után Bahia névre keresztelt szövetségi államnak a székhelye, informálisan viszont ez Északkelet-Brazília, illetve az afro-brazil kultúrkör szellemi és spirituális központja. A sok templom és az afrikai leszármazottak nagy létszáma miatt „Fekete Róma” néven is emlegetik a várost.

Brazíliavárosból újra a partvidék felé vettem az irányt, és felszálltam a Salvadorba menő éjszakai buszra. Húsz óra lett volna a menetidő, de én „csak” tizennégy órát ültem rajta, Seabráig. Ez is épp elég volt: a szomszédos ülésen egy nagymama utazott egy túlmozgásos, egyfolytában sivalkodó kislánnyal és rengeteg cuccal. A szatyrok, a pokrócok és a kislány is átlógtak az én térfelemre, ráadásul a nagymama, hogy a kislányt jobb kedvre derítse, folyamatosan édességekkel tömte a gyereket, aki aztán az egészet kihányta az éjszaka közepén. Szerencsére nem rám, hanem egy zacskóba (a nagymama rutinos volt, a reflexei pedig gyorsak), de aztán azt a zacskót akkurátusan felkötözte az előttünk levő ülés fogantyújára, úgyhogy onnantól kezdve ott himbálózott, minden döccenőnél és kanyarnál a térdemnek ütődve.

Egy hétköznap délután Brazíliaváros főutcáján – már ha ezt az autópályákkal közrefogott szavannát főutcának lehet nevezni – három élőlény volt összesen: egy hajléktalan, egy galamb és én, a hátizsákos turista. Mindenki másnak megtervezte a helyét a két legendás városépítész, Lúcio Costa és Oscar Niemeyer. Sőt, igazából a galambnak is terveztek egy dúcot, betonból, mint a bürokratáknak és a kiszolgáló személyzetnek. Csak a hátizsákos turistával és a hajléktalannal nem számoltak. Az előbbi persze mindegy is, mert másnap úgyis továbbáll. Az utóbbi viszont ott marad az utcán, emlékeztetve az autókból kinézőket, hogy a technikai fejlődés nem hozott társadalmi igazságosságot – se itt, se máshol a világon. De csak itt, a brazil főváros vintage sci-fi épületei között látszik igazán, hogy erre fél évszázaddal ezelőtt mennyire nem számított senki.