(A történet első részét itt olvashatod!)
– Keresztülvágunk az igapó-n, és felhajózunk az igarapé-n – mondta Lourenço, túravezetőnk a Jamaraquá környéki elárasztott őserdőben. Nem értettem egyik szót sem. – Igapónak azt az erdőt hívjuk, ami fél évig vízben áll – magyarázta Lourenço. – Az igarapé pedig az a holtág, ami esős évszakban egyesül a folyóval, és fel lehet rajta menni csónakkal. Nézzétek közben a fák tetejét!
Az elárasztott őserdőben szinte minden fa tetején volt valami érdekes. Például egy csomó lajhár. Vagy különféle állatok lakhelyei: szövőmadarak fészke, darazsak papírcső-szerű lakhelye, termeszek óriási várai. Utóbbiak úgy tapadtak a fatörzsekre, mintha magából a fából nőttek volna ki, és bár messziről úgy néztek ki, mintha puhák és sérülékenyek lennének, még machetével is alig lehetett rajtuk vágást ejteni. – Holnap kimegyünk a terra firme-re, ott még nagyobb termeszvárak lesznek – mondta Lourenço. A terra firme, azaz „szilárd föld” azt a részt jelöli, ami a legmagasabb vízállás esetén is szárazon marad. Itt nőnek az igazán nagy fák, és ide gyűlnek azok az állatok, amelyek – a lajhárokkal ellentétben – nem szívesen lógnának fél éven át ugyanannak a fának a tetején.
Azokat az állatokat pedig, melyek a víz alatt találták meg a számításukat, sajnos nem láttuk – csak a buborékokat és az örvényeket, amik elárulták őket. – Ott van két peixe-boi, egy anya meg a gyereke – mutatott Lourenço a víztükörre. Nem láttam semmit, csak pár buborékot és egy kis fodrozódást. Pedig ott túrt a két peixe-boi (magyarul dugong vagy lamantin), ezek a hatalmas emlősállatok, amelyek a delfinekhez hasonlóan a víz alatt élnek, és csak nagyritkán jönnek fel levegőért. Portugál nevük azt jelenti, hogy „ökörhal”, és a külsejük is olyan, mintha egy szarvasmarhának lábak helyett aprócska uszonyai lennének. Sőt, Lourenço állítása szerint az ízük is olyan, mint a marháé: pontosabban a testük egy részén inkább marhahús-szerű, míg a többi részük halízű. De ezt nem volt alkalmam személyesen tesztelni: a dugongok vadászata és fogyasztása ma már szigorúan tilos.
Ennek megfelelően vacsorára, sőt másnap reggelire is sült halat kaptunk Conceição nénitől, aztán Lourenço-val újból nekivágtunk az erdőnek. Vezetőnk minden növényt ismert, a családban generációról generációról hagyományozódott a tudás. Néztük a különféle fákat, amelyek közül a kisebbek és csenevészebbek is legalább harminc-negyven méteresre nőttek. De a terra firme királyai a gigászi samaúma-fák: felkerestünk egy akkorát, amit nemhogy öten, de talán ötvenen sem tudtunk volna átérni. Nem is csak azért, mert a törzse irtózatosan széles volt, hanem mert minden irányban támasztógyökerek vették körbe: ezek, mint élő fából lévő támfalak stabilizálták a samaúma irtózatos tömegét, hogy ki ne forduljon a laza őserdei talajból. A fa koronája a magasba veszett: Lourenço szerint ezek az óriásfák nyolcvan-száz méteres magasságot is elérnek.
Mivel nem volt olyan csörlőnk, mint amivel Sir David Attenborough-t húzták fel egy samaúma tetejére az emlékezetes természetfilm-jelenetben, a talajszintről bámultuk ezt a többszintes, zöld univerzumot. Persze ez is elég izgalmas volt, pláne, amikor hatalmas szaúba-hangyákkal találkoztunk, amelyek óriási állkapcsait az indiánok egykoron arra használták, hogy ha megsebesültek, a hangyákkal, mint élő csipeszekkel szorították össze a seb széleit. De nem ez volt az egyetlen bizarr indián életbenmaradási trükk, amit Lourenço elmesélt: megmutatta például azt a liánt is, aminek a főzetétől a halak elkábulnak és feljönnek a felszínre. A magatehetetlenül trippelő halakat aztán csak össze kell szedni kézzel, sőt, ha nagyon beüt nekik a cucc, még ki is ugranak a vízből, bele a csónakba. Lourenço szerint az így összeszedett halak elfogyasztásától az ember már nem hallucinál, de ezt sem tudom saját élmények alapján alátámasztani vagy megcáfolni: ma már szigorúan tilos így halászni. Conceição néni főztjétől mindenesetre nem hallucináltam.
Délután elbúcsúztunk Conceição nénitől és Lourenço-tól, és Reinaldo visszavitt minket motorcsónakkal Alter do Chão-ba. Közben megpendítette, hogy esetleg nem akarok-e elmenni másnap óriás tündérrózsákat nézni. Sokáig nem kellett győzködnie, kíváncsi voltam a legendás növényekre, amelyek levele egy kisgyerek súlyát is elbírja, úgyhogy megint volt egy kis alkudozás, aztán megegyeztünk.
Nos, maga a tündérrózsa (victoria regia) nem volt valami nagy szám. A susnyás közepén terpeszkedő hatalmas levelek fotózása a billegő motorcsónakból pontosan három percig kötötte le a figyelmemet. Szerencsére a környék, ahová a tündérrózsák kedvéért elcsónakáztunk, kellően izgalmasnak bizonyult. A Jari-csatorna, a Tapajós és az Amazonas közötti mellékág mindkét oldalán cölöpházak (palafita) sorakoztak, és meg is látogattunk egyet. A Jari-csatorna vidékét az esős évszakban teljesen elönti a folyó, csak az igapó fái emelkednek ki belőle. Máshogyan fogalmazva ez azt jelenti, hogy sehol a közelben nem látszik föld, csak a nyílt víz, meg olyan fák, amelyek a vízben állnak.
A cölöpökre épült házban a gazda, Dilson úr vezetett körbe: szekrények nem voltak, mert minden ruha bepenészedett volna bennük, úgyhogy az egész család összes ruhája gerendákon és köteleken átvetve lógott le a plafonról. A kanapén egy csónakmotor pihent, Dilson úr fiai pedig a ház melletti, szintén cölöpökön álló teraszon dolgoztak egy satupadon, pallókat vágva a ház mögötti budihoz, amit az előző palló leszakadása óta csak csónakkal lehetett megközelíteni. Rosa néni, a ház asszonya mindeközben a ház körül úszkáló kacsákat etette, aztán fűszernövényeket szedett az ablakokból lógó virágládából, és nekiállt ebédet készíteni: természetesen halat.
Megbeszéltem Reinaldo-val, hogy ne Alter do Chão-ba vigyen vissza, hanem Santarémbe, ahonnan tovább utazhatok hajóval. Ennek köszönhetően áthaladtunk azon a ponton, ahol a Tapajós sötétbarna és az Amazonas kávészínű vize egyesül. A vizek találkozása (Encontro das Aguas), amit Manausban is volt szerencsém látni, elbűvölő látvány: kilométereken át folyik egymás mellett a két eltérő színű víz. Aztán a vizek összekeverednek, és a gigantikus mellékfolyó tovább növeli a már amúgy is gigantikus méretű Amazonast, amely folytatja útját az Atlanti-óceán felé.
Ennyi víz után úgy éreztem magam Santarém kikötőjében, mint egy tengeri medve a szárazföldön: szinte imbolygott alattam a talaj. Gyorsan vettem is egy jegyet a következő hajóra, amely még beljebb vitt a dzsungelbe.
Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...
Brazíliát ábrázoló képekért pedig kattints a könyvhöz tartozó online galériára!
