Az Amazonas-deltában található a világ legnagyobb folyami szigete, Marajó. A Belémből háromórás hajóúttal megközelíthető sziget akkora, mint az egész Dunántúl, utak pedig szinte egyáltalán nincsenek rajta, tehát a „megnézése” nem éppen egyszerű. Így voltaképp csak a sziget szélén jártam, a Belémhez legközelebb eső parti sávon, ahol amúgy Marajó lakóinak, a marajoara-knak körülbelül a fele tömörül.

A legnagyobb településen, Soure-ban töltöttem két napot, és azzal foglalkoztam, amivel a legtöbb hátizsákos turista foglalkozni szokott, ha Marajón jár: megnéztem egy farmot (fazenda), lovagoltam egy vízibivalyon, bicikliztem egy erdei úton, és strandoltam a mangrovefák tövében. Ami elég jó program, és nagyon jó felvezetés volt ahhoz, hogy megszokjam az amazóniai tempót. 

Amazóniában ugyanis nem szokás rohanni. Eleve úgy kezdődött a látogatásom, hogy szállásadóm, Waldomiro – egy szikár, csontos öregember, aki régebben hajóskapitány volt az Amazonason, aztán az összegyűjtött pénzéből nyitott egy panziót Soure-ban – körbevitt a faluban. Vettünk egy függőágyat (rede), hogy legyen majd min aludnom az amazonasi hajókon. Szakértő szemmel válogatott a boltban, eltelt egy fél óra, aztán azt mondta egy szép, piros darabra, hogy ez jó erős, ezt vedd meg. Oké, mondtam, és fizettem: negyvenöt reálba került, és prímán bírta a következő hetek megpróbáltatásait. Sőt haza is hoztam, azóta is megvan, csak nem tudom hová felkötni a lakásban.

Aztán Waldomiro elvitt egy Bimba nevű fickóhoz, aki bicikliket kölcsönzött. Várjak, mondta. Vártam negyed órát, amíg felpumpált egy ütött-kopott mountain bike-ot. Megalkudtunk tíz reálban, mentem egy próbakört, aztán végre útnak indultam. Elhaladtam egy bicikliszerviz előtt, és fél perccel utána durrdefektet kaptam. Visszatoltam a biciklit a szervizig, ami voltaképpen csak egy kis fabódé volt. A szervizes nevetett, látta, mi történt. Várjak, mondta. Komótosan kiszedte a belsőt, megragasztotta, visszatette, három reált kért el. Fél órába telt a művelet.

Újra nekiindultam, és ezúttal végre sikerült kijutnom Soure házai közül. Egyórányi biciklizés után eljutottam a farmra, amit Waldomiro ajánlott: a São Jerônimo fazendára. Mint a legtöbb fazendán, itt is két dologgal foglalkoztak: kókuszt termesztettek, és vízibivalyt tenyésztettek. Engem elsősorban az utóbbiak érdekeltek, főleg, hogy Waldomiro azt mondta, fel is lehet ülni rájuk. Márpedig elmenni Marajóra és nem felülni egy vízibivalyra olyan, mint elmenni a vidámparkba és nem felülni a hullámvasútra, úgyhogy semmiképpen sem hagyhattam ki. Nos, az derült ki, hogy bár a vízibivaly jóval lassabb, mint a hullámvasút, abban mindenesetre nagyon hasonlítanak, hogy egyik sem akkor indul el vagy áll meg, amikor én akarom.

Szerencsére volt egy kísérőm, egy gumicsizmás-machetés marajoara ember, aki a regényhőshöz illő Dorival Arigó névre hallgatott. Miközben kimentünk a vízibivalyokhoz (csónakkal, egy folyóágon keresztül), Dorival azt mesélte, hogy az eredetileg Délkelet-Ázsiában őshonos vízibivalyokat a franciák szállították a közeli gyarmatukra, Francia Guyanába, de az egyik hajó megfeneklett az Amazonas torkolatában, a vízibivalyok pedig kiúsztak a partra. A számukra ideális körülmények között (sok mocsár és kellemes meleg) elképesztően elszaporodtak, így voltaképpen a tenyésztésükkel sem kell különösebben bajlódni, a vízibivalytartás nehézsége inkább az, hogy a több ezer négyzetkilométeres, mocsaras legelőkön kóborló állatokat be kell cserkészni és haza kell terelni a fazendára.

Közben partot értünk a csónakkal, átvágtunk egy mangroveliget légzőgyökerei között, deszkákból tákolt magasjárdán, és megérkeztünk a vízibivalyokhoz. Két óriási példány heverészett a fűben, rajtuk nyereg: látszott, hogy ők a házi bivalyok, akiken a turisták lovagolni, pontosabban bivalyogolni szoktak. Nagy nehezen felkapaszkodtam az egyikre, félve megsimogattam széles nyakát és csigavonalban tekeredő szarvait, aztán a vízibivaly egyszer csak elindult. Dorival kiabált valamit, amit nem értettem, a bivaly viszont igen, mert bekanyarodott egy ösvényre, és komótosan végigballagott rajta, körülbelül háromnegyed óra alatt, vissza a fazendához. Közben többször átgázolt sekélyebb tócsákon, nádasokon, de szemlátomást tudta a dolgát, úgyhogy nem is próbáltam irányítani. Elvégre kettőnk közül ő tudta, hogy merre kell menni.

A fazenda-látogatás után folytattam az utamat a biciklivel, ami szerencsére nem kapott ismét defektet, úgyhogy kiértem a Praia do Pesqueiro nevű strandra. Majdnem azt írtam, hogy tengerpartra, de a dolog ennél komplikáltabb: igaz ugyan, hogy ez a partszakasz az Atlanti-óceán felé néz, de az Amazonasból annyi víz ömlik ki, hogy Marajó szigetének még ezt az oldalát is édesvíz nyaldossa. Voltaképpen tehát egy olyan tengerparti strandon jártam, ahol édesvíz vetette a hullámokat. Szigorúan véve amúgy Marajó emiatt nem is minősülne folyami szigetnek (és akkor a rekorder a szintén brazíliai Bananal-sziget, amit valóban minden oldalról folyó vesz körbe).

Megéheztem, úgyhogy beültem egy étterembe. Pontosabban egy pálmafonattal fedett teraszra a mangrovék és a homok között, ahová székek és asztalok voltak kirakva. Itt is eltelt körülbelül negyed óra, mire történt valami: előbukkant egy srác, és elém rakott egy étlapot, amin lényegében egyetlen fogás volt, vízibivaly-steak. Annyit dönthettem el, hogy milyen köretet kérek hozzá. Sült maniókát választottam, aztán a srác eltűnt, és mintegy háromnegyed órán át színét se láttam: egyedül ültem a teraszon, és néztem az Amazonas vizével teli tengert, ahogy hullámzik. Eszembe jutott a nagy, jámbor vízibivaly, amin lovagoltam, és próbáltam nem gondolni arra, hogy nemsokára valamelyik rokonából fogok ebédelni.

Mire teljesen lelazultam és átvettem az időtlen marajoara életritmust, megérkezett a vízibivaly-steak. Isteni finom volt, az íze valahol a marha és a mangalica között: túl jó ahhoz, hogy bűntudatom legyen miatta.

– Bocs – mondtam aztán a lustán dagonyázó vízibivalyoknak, amikor visszafelé biciklizve elhaladtam a São Jerônimo fazenda mellett. 

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...

Brazíliát ábrázoló képekért pedig kattints a könyvhöz tartozó online galériára!