A kolumbiai spanyol nyelvben van egy külön szó azokra a jelenségekre, amelyekről egy külföldi azt gondolja, hogy ilyesmi legfeljebb Gabriel García Márquez valamelyik regényében fordulhat elő, de a helyiek pontosan tudják, hogy Kolumbiában ez bizony tényleg létezik. Vagy nem tudják, de el tudják képzelni, hogy akár létezhet is. És mindössze egy szóval nyugtázzák a velük élő mágikus realizmust: macondiano, vagyis "Macondóból/ba való".
A történet első részét itt olvashatod!
A Mercado Bazurtóról azt mondta Jota Jota, amikor a városról beszélgettünk, hogy ha valami igazán cifrát akarunk látni Cartagenában, akkor menjünk oda, de még véletlenül se vegyünk semmit. A piac valóban megérte az utat - minden képzeletet felülmúlóan gusztustalan és büdös volt. Egy mangrovés holtág partján terült el, ahol rengeteg pelikán várta, hogy a halaskofák oda borítsák a belsőségeket.
Végy egy karibi vasárnap délutánt. Töltsd tele türkizkék vízzel, égető napsugarakkal és mindenféle színű emberekkel. Adj hozzá motorcsónakokat, benzingőzt, mozgóárusok kiabálását és rengeteg halat - a nyerseket a pelikánoknak, a sülteket a nagymamáknak. Löttyints rá rumot, sört, lime levét, sós vizet. Hajózz vissza a városba, rázzák össze benned a hullámok a friss élményeket. Kapcsold be a légkondit a sötét szobában és dőlj ki, mint egy zsák fehér homok: álmodban mosolyogj.
Ami a heavy metált illeti, Kolumbia a legcivilizáltabb ország a világon. Pogózás helyett a koncerten a közönség mozogni kívánó része indiánszökdellésben ugrál körbe-körbe, az óramutató járásával ellentétes irányban, és mindenki szigorúan csak az előtte haladó hátát bokszolja. A többieket pedig olyannyira békén hagyják, hogy még a kör közepén is nyugodtan lehet ácsorogni. Néhány kevésbé eltökélt tinédzser így ténylegesen ott állt a nézőtér legközepén, míg a többiek folyamatosan áramlottak körülöttük, mint valami tornaórán. A kör közepébe, akárcsak a hurrikán szemébe, lehetetlenség volt bejutni, úgyhogy csak messziről szemléltük az ördögvillázó tinédzsereket és a helyi érdekű, Caldas megye határain túl nem különösebben ismert metálzenekarokat. Viszonylag gyorsan arra a következtetésre jutottunk, hogy jó ötlet volt körülnézni a manizalesi vásárban.
A legjobb kolumbiai reggelim egy marhasült volt, reggel 7:46-kor. Lefotóztam, a karórámmal együtt, onnan tudom ilyen pontosan. Egy dzsipre vártunk egy útmenti büfében, ahol nem volt reggeli, csak ebéd, de azt hajlandóak voltak már ilyen korán is elkészíteni a két gringó kedvéért. Életmentő volt a sült hús: egy éjszakai buszon aludtunk, szűk székekben, kanyargós úton, és előtte nem akartam sokat enni, mert tudtam, hogy a nyolc órás útból legalább hatot szerpentinen teszünk meg. Így is lett, a jobbra-balra dülöngélés ringatott álomba. Aztán az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy fullasztó meleg van - ekkorra értünk a Magdalena folyó völgyébe - majd utána ismét megkezdődtek a kacskaringók, és felkapaszkodtunk a másik hegyláncra, amelyen túl a legnagyobb kolumbiai kávétermesztő vidék, az Eje Cafetero terült el.
Bogotá alter-trendi negyedében, La Candelariában gyülekeztünk egy tucat másik turistával. Vezetőnk, az építészhallgató és graffitiművész Nicolás segítségével próbálgattuk a bicikliket, beállítottuk az ülésmagasságot és a sisakpántot. Vártuk, hogy megkezdődjön a graffiti-néző biciklitúra, ami az utóbbi években stabilan felkerült a turisták bogotái tennivaló-listájának dobogójára, az Aranymúzeum és a város fölé tornyosuló Monserrate-hegy mellé.
Bogotából a legnépszerűbb egynapos kirándulás az ötven kilométerre fekvő Zipaquirába vezet, amelynek kedélyes, koloniális belvárosa alatt a modern építészet egyik csodája, a Sókatedrális (Catedral de Sal) terül el. A muisca indiánok ideje óta működő sóbánya, amelyből fénykorában több kősót termeltek ki, mint a híres európai sóbányákból (Parajd, Wieliczka, stb.) együttvéve, ma egy elképesztő épületnek ad otthont.
Amikor később az első bogotái benyomásainkról beszélgettünk Attilával, nem értettünk egyet semmiben. Attila szerint kellemes, tavaszias idő volt, szerintem meg kellemetlen, csípős hideg. Mondjuk ő a január eleji Budapestről érkezett Bogotába, én meg az örök tavasz városából, Medellínből. És - akárcsak négy évvel korábban, Havannában - ezúttal is a szálláson találkoztunk, hogy aztán két hétig együtt rendetlenkedjünk, utána pedig ő visszament Pestre, én meg folytattam az utamat Venezuela felé.
Szerencse, hogy még azelőtt jártam Medellínben, mint hogy a Narcos című sorozat rajongója vált volna belőlem. Akkor ugyanis szilveszter éjszakáján, néhány feles után valószínűleg elkezdtem volna deklamálni a híres Escobar-idézeteket, például hogy plata o plomo (pénzt vagy töltényt), ami körülbelül annyira lett volna ízléstelen dolog a világ legvérszomjasabb drogbárójának egykori vadászterületén, mint mondjuk Hitler hanghordozását és gesztusait imitálni egy berlini sörözőben. Biztos vagyok benne, hogy előbbire és utóbbira is bőven akadt példa a hülye turisták világtörténelmében, mint ahogy abban is, hogy míg a civilizált németek legfeljebb egy megsemmisítő pillantással válaszolnak a spicces külföldiek bohóckodására, addig Kolumbiában ennél jóval nagyobb bajba keveredhet a turista Pablo Escobar felemlegetésével. Főleg, ha jelenlévők közül valakinek a rokona vagy ismerőse vesztette életét a kilencvenes évek parttalan öldöklésében. Amire azért Medellínben van némi esély.
A Guatapé nevű kis falu mellett emelkedik egy kétszázhúsz méter magas monolit kőszikla, ami dúsgazdaggá tett egy családot, pedig semmiféle ércet vagy drágakövet nem rejt a gyomrában. Egyszerűen csak ott van, és nagyon impozáns, meredek és fotogén. 1954-ben egy helyi fiatalember, Luis Villegas a fejébe vette, hogy felküzdi magát a tetejére. Miután feljutott, arra gondolt, hogy ebből akár turistalátványosságot is lehetne csinálni, és potom pénzért megvette a sziklát.
