A szezonon kívül üresen árválkodó üdülőhelyeknek van egy sajátos hangulatuk. Például a Balaton is a késő őszi zimankóban vagy a télvégi latyakban egészen más arcát mutatja, mint a nyári verőfényben, amikor a legtöbb turista felkeresi.
Amazóniában nincs se tél, se zimankó – latyak viszont annál inkább. A régió időjárását két évszak uralja, az esős és a száraz. Az előbbit ráadásul úgy hívják, hogy cheia, vagyis „teli” évszak, arra utalva, hogy olyankor megtelnek a folyók, a holtágak, az időszakos tavak és a mocsarak, és Amazónia a hajókról nézve olyan képet nyújt, mintha a házak és a fák a végtelen vízből nőnének ki.
Az esős évszak közepén, júniusban jártam Amazóniában, így a kedvelt üdülőhelyen, Alter do Chão-ban nem találtam mást, csak bezárt szuvenírboltokat és néhány unatkozó csónakost, akik száraz évszakban a faluval szemközti szigetre, az Ilha do Amor (Szerelem-sziget) hófehér homokpadjára szállítják a turistákat. Most viszont csak lustán üldögéltek a főtéri jambo-fák alatt, amelyekről a virágokat leverte az eső, rózsaszín szőnyeggel borítva be a járda betonját. És a vízből kikukucskáló pálmatetőket, amelyek alatt a száraz évszakban százszámra készülnek a caipirinhák és a mojitók, most viszont csak a Tapajós folyó sötét vize vetette körülöttük az örvényeit.
Nem direkt alakítottam így az útitervet. Valószínűleg jobb lett volna, ha a száraz évszakban járok itt, de nem volt túl sok választásom: vagy az elárasztott Amazóniát nézem meg, vagy nem nézem meg egyáltalán. Bár, ami azt illeti, nem különösebben hiányoztak a visongó kisgyerekek és a részeg angolszász backpackerek. És úgy nézhettem meg az Alter do Chão környéki vadont, ahogy főszezonban nem lehet: hajóval.
Az egész faluban szemlátomást egyetlen csónakos volt, aki hajlandó volt némi pluszmunkára azért, hogy kuncsaftokat szerezzen. Reinaldo-nak hívták, és míg a kollégái egykedvűen nézték a rózsaszín virágszőnyegre hulló esőt, ő végigjárta az összes hostelt, hogy hátha talál valakit, aki kirándulni akar. Így szedett össze egy francia jegyespárt, egy São Paulo-i drágakő-kereskedőt és engem, aztán rövid alkudozás után elindultunk, hogy eltöltsünk két napot az elárasztott őserdőben. Útitársaimról útközben kiderült, hogy nagyon vicces emberek: a két francia, Laurent és Virginie közül az előbbi kambodzsai, az utóbbi portugál bevándorlók gyermeke volt, úgyhogy senki sem hitte el nekik, hogy franciák: a fiút rendszerint japánnak, a lányt brazilnak nézték. Fernando, a paulista ékszerkereskedő pedig amellett, hogy mindent tudott a brazil smaragd- és ametisztlelőhelyekről, egyúttal sakkmester is volt, és egy bajnokságra érkezett a közeli Santarémbe. Állítólag nem ért el túl jó eredményt, és hogy valami jó is történjen vele, kijött Alter do Chão-ba nézelődni, ahol összefutott Reinaldo-val, aki rábeszélte, hogy fizessen be egy dzsungeltúrára.
Így jutott el ez a valószínűtlen társaság a tíz házból álló Jamaraquába. A falu egyike a Tapajós folyó alsó folyása mentén található nagyon kevés településnek. A terület ugyanis nemzeti park: a Floresta Nacional do Tapajós, rövidítve FLONA a hátizsákos turisták számára leginkább megközelíthető dzsungeldarabok egyike. A messzebb fekvő őserdei területekre csak jóval hosszabb (és drágább) túrák keretében lehet eljutni, ráadásul sokkal több előzetes szervezést is igényelnek, meg különféle hivatalos engedélyeket. Ehhez képest a FLONA elég egyszerű eset, bár még így is volt némi bürokratikus kitérő: a nemzeti park szélén ki kellett kötnünk, elsétáltunk egy bódéig, ahol egy hivatalos ember megvizsgálta az útlevelünket, felírta az adatainkat, és közölte, hogy semmiféle felelősséget nem vállal értünk.
Ez nem hangzott túl bizalomgerjesztően, és akár még meg is ijedhettem volna, de nem igazán figyeltem oda a hivatalos ember szövegére. A bódéval szemközti fán ugyanis lajhárok lógtak békésen. Később még egy csomó lajhárt láttam vízben álló fák tetején: az esős évszakban ezek a vicces állatok még annál is passzívabbak, mint egyébként, hiszen ha akarnák, se tudnák elhagyni a fát, amire az áradás előtt felmásztak. Úgyhogy békésen lógnak, áznak, és szürkésbarna szőrük néhány hónap alatt zöldes árnyalatot nyer a rajta megtelepedő algáktól.
Folytattuk az utunkat, és megérkeztünk Jamaraquába. Nem vicc, tényleg tíz házból állt az egész, és mindenki mindenkinek a rokona volt. Egyetlen vegyesbolt volt a faluban, mellette egy pálmalevéllel fedett teraszon billiárdoztak a délelőtt tizenegykor már rettenetesen részeg férfiak. És volt egy ház a turistáknak fenntartva, a folyó partján. Turisták természetesen nem voltak rajtunk kívül, és a víz olyan magasan állt, hogy majdnem elérte a padló szintjét. A part és a bejárat között körülbelül tíz métert kellett megtenni a víz fölött, deszkapallókon egyensúlyozva. És mivel vécé nem volt a házban, ezt a mutatványt sötétedés után is többször meg kellett reszkírozni – szerencsére egyikünk sem esett bele az iszapos vízbe.
Enni egy nagyon kedves és bőbeszédű asszonytól, Conceição nénitől kaptunk, aki felemelt kézzel mondott imát étkezés előtt, mint egy próféta. Aztán előhozta a halakat: az esős évszakban Jamaraquában halat hallal esznek, de egy percig sem bántam, annyira finom volt mindegyik fajta, amit próbáltam. Desszertnek munguza volt (tejben főtt fehér kukorica), meg néhány jambo-gyümölcs, aminek olyan íze volt, mintha egy éretlen almát lespricceltek volna rózsaillatú parfümmel. Aztán jártunk egyet a faluban, megnéztük a gumifákat, amelyek nedvéből a kaucsuk készül. Végül megérkezett Lourenço, a helyi túravezető, hogy elvigyen minket az elárasztott erdőbe.
(folyt. köv.)
Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...
Brazíliát ábrázoló képekért pedig kattints a könyvhöz tartozó online galériára!
