Belo Horizonte városának neve azt jelenti: szép láthatár. Ez volt az első a brazíliai „tervezett városok” hosszú sorában, amelyeket a XX. században azért hoztak létre a tervezőasztalon, hogy elősegítsék az ország ritkásan lakott belső területének betelepülését. Belo Horizonte 1900 környékén épült fel, és ide költözött át Minas Gerais állam kormánya a hegyek közé szorult, mindenféle modernizációs kísérletnek makacsul ellenálló Ouro Preto-ból.
Brazília szívcsakrája egy São Thomé das Letras nevű kis faluban van, ahol a helyiek szerint gyakran megfordulnak az ufók, és van egy barlang, amin keresztül Machu Picchuba lehet jutni. Megpróbáltam megtalálni a bejáratát, de sajnos eltévedtem egy kőfejtőben. Az itteni kövekről azt mondta egy öreg hippi, miközben a naplementét néztük egy kőből és betonból épült piramis tetejéről, hogy ha elülteti őket az ember, akkor előbb-utóbb kristállyá változnak. Ilyen hely São Thomé das Letras, ahol régebben Paulo Coelho is gyakori vendég volt – emlékét ma is őrzi az Alquimista nevű pizzéria a főtéren.
Szinte hihetetlen, de két héttel az Ouro Preto-i körmenet után ismét mázlim volt a jeles dátumokkal. São João del Rei-be érkezve a taxistól tudtam meg, hogy másnap van a város – és egész Brazília – egyik legfontosabb történelmi emléknapja, április 21-e, a Tiradentes-nap. Nevettem: csak egy hülyének lehet ilyen szerencséje! És elhatároztam: ahogy a húsvéti körmenetet, úgy a Tiradentes-nap eseményeit is igyekszem az elejétől a végéig végignézni. És közben kideríteni, hogy mit is ünnepelnek ezen a napon. Ami nem bizonyult könnyű feladatnak, a brazilok ugyanis szemlátomást ahányan vannak, annyiféleképpen emlékeznek április 21-ére.
Minas Gerais azt jelenti: Általános Bányák. Így hívják azt a hatalmas szövetségi államot, amely São Paulo-tól és Riótól északnyugatra, a tengerparttól távolabb terül el. A XVIII. század elejéig csak a legelszántabb kalandorok (és a szökött rabszolgák) hagyták el száz kilométernél messzebb a tengerparti sávot, hiszen a belső területeken harcias tupi-guarani indiánok éltek, akik – miután kiismerték a fehér embert – már nem voltak olyan vendégszeretők, mint korábban. 1700 körül azonban aranyat és gyémántot találtak a hegyekben, és Minas, a Bányavidék a világtörténelem egyik legnagyobb aranylázának színtere lett.
A Paraná és az Iguaçu folyók összefolyásának környékéről készült egyszer egy 1:100 méretarányú áramlástani modell. Összesen 280 méter hosszan áramlik a betonteknőkben a víz: fénykorában arra használták, hogy modellezzék az Itaipu-gát, a világ legnagyobb vízierőművének hidrodinamikai hatásait. Ott húzódik keresztbe a modell-vízierőmű is, 70 méter hosszan és több mint két méter magasan. Még a modell is magasabb volt nálam. Vagyis, ha jól számolom, az igazi 123-szor olyan magas, mint én.
Paraguaynak egyetlen olyan műemléke van, ami a Világörökség része. Pontosabban kettő: Trinidad és Jesús romjai, amelyek egymástól néhány kilométerre állnak, egy félreeső ország félreeső sarkában: egyik a völgyben, másik a dombtetőn. Mégis úgy döntöttem, hogy kerülő ide, kényelmetlenség oda, nem hagyom ki a felkeresésüket. A rozsdavörös templomromok ugyanis a latin-amerikai történelem egyik legérdekesebb társadalmi kísérletének, a jezsuita misszióknak állítanak emléket.
Hónapok óta úton voltam már Dél-Amerikában, amikor úgy döntöttem: itt az ideje, hogy megálljak egy hétre. Nem mintha elfáradtam volna az utazásban, sőt, nagyon is élveztem, hogy átlagosan kétnaponta továbbállok. Viszont meg kellett írnom két tanulmányt a doktorimhoz. Tudtam ugyanis, hogy ahhoz, hogy a disszertációm leadásához szükséges publikációs kreditek meglegyenek, meg kell jelentetnem még két cikket referált szakmai folyóiratokban. Ennek pedig elég hosszú az átfutása, úgyhogy nem várhattam meg a hazaérkezésemet: útközben kellett megállnom, ha már egyszer indulás előtt nem sikerült túlesnem ezen a feladaton.
Paraguay ritkán szerepel a Dél-Amerikában hátizsákozó turisták útitervében. Ha valaki erre keveredik, az vagy átutazóban van Brazília és az Andok országai között, vagy pedig fejébe vette, hogy a kontinens összes országát meglátogatja, és emiatt a nem túl sok izgalommal kecsegtető Paraguayt is kénytelen volt felvenni a listára. Vagy egyszerűen csak kíváncsi, hogy milyen lehet ez a félreeső, furcsa kis ország. Én leginkább a harmadik kategóriába sorolnám magam: bár egyáltalán nem esett útba, de azért Dél-Brazíliából indulva nem is volt túl messze, így elhatároztam, hogy eltöltök itt egy pár napot. Na jó, meg a második indok is játszott némi szerepet: nehogy már pont a paraguayi pecsét hiányozzon az útlevelemből.
A São Paulo-tól délre fekvő három szövetségi állam - Paraná, Santa Catarina és Rio Grande do Sul - Brazília egyik legkülönlegesebb vidéke, ahol az európai bevándorlás hatásai, illetve a hűvösebb klíma miatt sok esetben éreztem úgy, mintha Európában járnék. Egész addig, amíg meg nem láttam egy banánfát, egy araukáriát vagy egy vízidisznót. A Magyarok Brazíliában-sorozat (lásd: itt, itt, itt, itt és itt) után íme egy rövid összefoglaló azokról a magyar vonatkozásokkal nem rendelkező, de nagyon klassz helyekről, amelyeket a déli országrészben felkerestem a tavalyi brazíliai utazásom során.
Brazília legkalandosabb része, Amazónia régóta vonzza a kalandorokat és a kíváncsiakat. A XX. században Magyarországról is eljutott ide néhány nagyszerű ember, akik írásaikkal, kutatásaikkal és komoly tudományos eredményekkel hozzájárultak ahhoz, hogy többet tudjunk a Föld legnagyobb őserdejéről. A Magyarok Brazíliában sorozat utolsó részében (az előző részeket lásd itt, itt, itt és itt) őket mutatom be: a tragikus sorsú Molnár Gábort, valamint a három elszánt tudóst: Boglár Lajost, Balázs Dénest és Hidasi Józsefet.
Kép innen.
