Paraguay ritkán szerepel a Dél-Amerikában hátizsákozó turisták útitervében. Ha valaki erre keveredik, az vagy átutazóban van Brazília és az Andok országai között, vagy pedig fejébe vette, hogy a kontinens összes országát meglátogatja, és emiatt a nem túl sok izgalommal kecsegtető Paraguayt is kénytelen volt felvenni a listára. Vagy egyszerűen csak kíváncsi, hogy milyen lehet ez a félreeső, furcsa kis ország. Én leginkább a harmadik kategóriába sorolnám magam: bár egyáltalán nem esett útba, de azért Dél-Brazíliából indulva nem is volt túl messze, így elhatároztam, hogy eltöltök itt egy pár napot. Na jó, meg a második indok is játszott némi szerepet: nehogy már pont a paraguayi pecsét hiányozzon az útlevelemből.
Úgy döntöttem, hogy nem állok meg a brazil-paraguayi határon, Ciudad del Estében, csak majd visszafelé, úgyhogy a határátkelő körüli ijesztő zsibvásárban gyorsan fogtam egy taxit, a buszpályaudvarra vitettem magam, és felszálltam az első buszra Asunción, az ország fővárosa felé. A jómódú, európaias Dél-Brazília után megérkezni a szegényes, kreol-mesztic Paraguayba kifejezetten jól esett: az előző bejegyzésben bemutatott gemütlich németes-svájcias városkák után úgy éreztem, hogy újra az igazi Latin-Amerikában vagyok. A rozoga buszból kibámulva órákon át néztem a rozsdavörös földet, a hatalmas fák alatt megbújó földszintes tanyákat, a végtelen lapályt.
Asunciónban pontosan hat nappal töltöttem többet, mint amennyit eredetileg terveztem: hetet. Noha a városra egy nap bőven elég lett volna, mégis egy teljes hétig maradtam – hogy mivel foglalkoztam ezalatt, az majd kiderül a következő bejegyzésből. Mindenesetre így bőven volt alkalmam sétálni az álmos, forró városban, ami annak ellenére, hogy agglomerációval együtt 2 millió ember, az ország lakóinak csaknem egyharmada él itt, hihetetlenül lassú és provinciális, illetve meglepően kedélyes hangulatot árasztott.
Reggelente a szállásommal szemközti hivatal előtti járdán fél nyolckor megkezdődött a kopácsolás: a sorban álló, ügyintéző emberek számára törték mozsaraikban a növényeket idős asszonyok. Az Argentínára, Uruguayra és Brazília legdélebbi részére jellemző maté-ivás Paraguayban egészen sokrétű kultúrává fejlődött: van hideg változata is, a tereré, amihez különféle egyéb gyógynövényeket is vegyítenek, frissen összetörve. Termosz mindenkinél van, növénykeveréket meg minden forgalmasabb helyen készít egy öregasszony, így az ügyintézés hosszadalmas menetét a paraguayiak tererétől tereréig tartó szakaszokra osztják be. Próbáltam kávéhoz jutni ugyanezen a soron: teljesen reménytelenül.
Sétálgattam a belvárosban is, ahol van néhány szép épület, ám a többségükbe nem sikerült bejutnom. Az egykor főtérként funkcionáló park, amelyet a régi városháza, a katedrális és a nemzeti bank fog közre, szinte teljesen üres volt, csak néhány koldus mászkált ott, akik vélhetően a közeli (konkrétan a városháza mögött kezdődő) nyomornegyedben élnek. A katedrális zárva volt, a többibe meg turista nem mehet be, akárcsak a két háztömbbel odébb álló elnöki palotába. A palota - kívülről - egész jól néz ki, és érdekessége, hogy az építője, és az egyik egykori lakója is magyar származású volt - ráadásul mindkettőjük vezetékneve W-vel kezdődik. Az építészt Wisner Ferencnek hívták, és az 1860-as években a hírhedt paraguayi diktátor, Francisco Solano López bizalmasa volt. Egy másik hírhedt paraguayi diktátor, Alfredo Stroessner uralmának pedig egy puccs és két választás vetett véget, amelyek közül az utóbbit egy Juan Carlos Wasmosy nevű jobbközép politikus nyert meg, akinek ősei, az akkor még Vámosynak nevezett család, 1828-ban vándoroltak ki Debrecenből Dél-Amerikába.
Műemlék-látogatás helyett tehát maradt a flangálás a Palma utcán, az asuncióni belváros egyetlen olyan részén, ahol tényleg nagyvárosias tempóban zajlott az élet. Ami persze nem akadályozta meg az árnyas sarkokban zsámolyokon ülő asszonyokat, hogy a tereréhez törjék a hozzávalót a mozsaraikban, illetve hogy a pszichedelikus színekben pompázó ñandutí csipkéket, Paraguay leghíresebb kézműves termékeit kínálják eladásra nekem, a kicsit céltalanul mászkáló turistának. Nem úgy tűnt, mintha túl sok vevőt láttak volna aznap: Asunciónban a hasonló méretű latin-amerikai városokhoz viszonyítva szinte egyáltalán nem voltak turisták.
Az egyetlen említésre méltó látványosság, ahová be tudtam menni, a Hősök Nemzeti Panteonja volt. A kicsi, de elegáns sírhelyet a már említett Francisco Solano López diktátor építtette, akinek vezetésével Paraguay egyszerre keveredett háborúba Argentínával, Brazíliával és Uruguayjal, és – ahogy ebből a felsorolásból valószínűleg sejthető is – alaposan ki is kapott tőlük. A „Hármas szövetség háborúja”, amely Solano López 1870-es halálával zárult, Dél-Amerika egyik legvéresebb háborúja volt, és a paraguayi férfilakosság kétharmada halt meg a csatákban. A korábban is meglehetősen elmaradott ország még jobban leszakadt a szomszédaitól, amelyek jelentős területeket is bekebeleztek Paraguay területéből. Olyannyira, hogy az Asunción mellett hömpölygő Paraguay folyó túloldalán, a Hősök Nemzeti Panteonjától légvonalban hét kilométerre már Argentína kezdődik. De az is nagyon jellemző, hogy eljutni oda közúton csak egy 50 kilométeres kerülővel lehet – az argentin oldalon fekvő Clorindát ugyanis nem köti össze híd Asunciónnal.
A szomszédaira haragvó, tőlük lemaradó, százötven éves történelmi sebeit mind a mai napig nyalogató Paraguay ugyanis egy különös, zárkózott, befelé néző nemzeti karaktert alakított ki az idők során. Magyarként azt hiszem, értem valamelyest, miről van szó, és épp emiatt a dolog abszurditása felkeltette az érdeklődésemet. Az egyetlen valamirevaló szuvenírboltban, amit a Palma utcán találtam, beszereztem egy „paraguayología”-könyvet a sok közül, és nekiálltam olvasgatni. A paraguayi köldöknézegetés annyira része a nemzeti pszichének, hogy a paraguayi identitás megfejtése köré egy egész irodalmi áramlat szerveződött: a paraguayológia. A leghíresebb paraguayológus, Helio Vera könyve különben online is elérhető, és rendkívül tanulságos is.
A paraguayológusok szerint Paraguay voltaképpen egy „földdel körülvett sziget”: az ország sűrűn lakott délkeleti részeit elhagyva minden irányban gyérebb népességű, kietlen vidékeken át vezet az út, a távoli nagyvárosok felé – Buenos Aires, Rio de Janeiro – pedig hagyományosan hajón indult az, akinek sietős volt a dolga, le a Paraguay folyón. Emiatt, és a már említett sértett-legyőzött történelmi mentalitás miatt a paraguayiak meg vannak győződve arról, hogy ők egy különálló, a szomszédaiktól nagyon eltérő „szigeten” élnek Dél-Amerika belsejében. Amiben, bár a külső szemlélő számára nyilván elég eltúlzottnak tűnik mindez, lehet némi igazság.
Például a nyelv miatt. Bár a paraguayiak nem állnak olyan kukán a környező népek között, mint a magyarok a szlávok gyűrűjében, Paraguayban párját ritkító módon fennmaradt az indián őslakosság által beszélt guaraní nyelv. Sőt, annak ellenére, hogy a paraguayi mesztic lakosságban nagyobb az európai, mint az indián elem, szinte mindenki beszéli a guaranít – a kreolok is. Pontosabban a jopará-t, ami a spanyol és a guaraní közti kontinuum, vagyis egyfajta keveréknyelv, amiben minél érzelmesebb és helyibb az adott téma, annál inkább a guaraní szavak dominálnak, és minél intellektuálisabb és nemzetközibb, annál több a spanyol szó és kifejezés. De még a teljesen spanyol nyelvű kommunikációba is belevegyülnek olyan szavak, mint a haku etere’i (fú, de meleg van), iporã (minden okés), vagy ja’uta la tereré (igyunk tererét). Az elnöki rezidenciának pedig az a hivatalos neve, hogy Mburuvichá Roga, ami azt jelenti guaraníul, hogy „a törzsfőnök háza”.
Az elnök/törzsfőnök házában amúgy egy Horacio Cartes nevű kreol lakik, aki politikusi pályafutása előtt drogcsempészként tevékenykedett, és akit annak ellenére nem ítéltek el soha, hogy a rendőrség egyszer egy marihuánával és kokainnal teli repülőgépet talált a ranchán. A paraguayi nemzetkarakterológiához hozzá tartozik az is, hogy míg egyes dolgokban tényleg különc és egyedi az ország, másokban viszont annyira hozza a legrosszabb latin-amerikai sztereotípiákat, amennyire csak lehet. Ki tudná elfelejteni Fernando Lugót, a kommunista püspököt, akiből elnök lett, aztán a hadsereg megpuccsolta, hogy az említett drogcsempész kövesse az elnöki székben? Vagy Larissa Riquelmét, a paraguayi fociválogatottnak drukkoló nagymellű topmodellt, aki végül a dekoltázsával híresebbé vált külföldön, mint maga a paraguayi fociválogatott?
Egy szó mint száz, elkezdett egyre jobban érdekelni Paraguay. Elmentem az Agyagmúzeumba is (Museo del Barro), ami nevével ellentétben nem csak a fazekasság és a kerámia, de a paraguayi nép- és képzőművészet kincseit is közszemlére teszi egy lehetetlen helyen (egy külvárosi mellékutcában rejtőző, de hatalmas és kifejezetten menő épületben). Ámuldoztam a jobbnál jobb maszkokon és szobrokon, edényeken és pajzán szobrocskákon, a mozgatható kezű jezsuita faszobrokról és a szebbnél szebb festményekkel dekorált cirkuszi sátorról (amelynek a neve, lefordíthatatlan szójátékkal: La Carpilla Sixtina) nem is beszélve. És már egyáltalán nem bántam, hogy hosszabb ideig maradtam itt, mint terveztem. A következő bejegyzésből pedig az is kiderül, hogy a céltalan bóklászáson és tereré-iváson kívül mivel foglalkoztam egy héten át Asunciónban.
(Nagyon szórakoztató paraguayi és kelet-bolíviai helyzetjelentéseket pedig az évek óta innen tudósító Hardy Mártontól olvashatsz a Globoport oldalán.)
