Hónapok óta úton voltam már Dél-Amerikában, amikor úgy döntöttem: itt az ideje, hogy megálljak egy hétre. Nem mintha elfáradtam volna az utazásban, sőt, nagyon is élveztem, hogy átlagosan kétnaponta továbbállok. Viszont meg kellett írnom két tanulmányt a doktorimhoz. Tudtam ugyanis, hogy ahhoz, hogy a disszertációm leadásához szükséges publikációs kreditek meglegyenek, meg kell jelentetnem még két cikket referált szakmai folyóiratokban. Ennek pedig elég hosszú az átfutása, úgyhogy nem várhattam meg a hazaérkezésemet: útközben kellett megállnom, ha már egyszer indulás előtt nem sikerült túlesnem ezen a feladaton.
A riói karneválig elég feszített volt az utazásom tempója, és nem sokon múlt, hogy le nem késtem a nyitónap hajnalán a városba érkező repülőt. Utána São Paulo-ban terveztem beiktatni a tanulmányíró napokat, de a város annyira drága volt (a koliszobában pedig nem volt net), hogy onnan is tovább utaztam. Kézenfekvő lett volna a dél-brazil tengerpart, de ott sem találtam olcsó szállást, így a következő úti célt, Paraguayt választottam ki a pihenőre. Ami különben nem volt annyira olcsó – majdnem magyarországi a boltok és éttermek árszínvonala – viszont találtam egy kifejezetten jó árú asuncióni szállást Airbnb-n, ami fele annyiba került, mint bármelyik hostel hálótermi ágya a városban. A helyet „108-as ház”-nak hívták, és egy Tim nevű német srác volt megadva kontaktszemélynek. Az érdeklődésemre egy hosszú e-maillel válaszolt, ami vélhetőleg egy előre megírt szöveg volt a tájékozatlan, külföldi turistáknak. - Mi egy meleg és leszbikus közösség vagyunk, - írta Tim - akik szívesen látják a nyitott gondolkodású utazókat. Nyolcan élünk a házban, három meleg és egy leszbikus pár, és van egy kisszobánk, ahol épp nem lakik most senki, úgyhogy felraktuk Airbnb-re.
Elbizonytalanodtam. Vajon mennyire felel meg ez a hely arra, hogy megírjam a latin-amerikai migrációs folyamatok regionális jellemzőiről és közpolitikai vetületeiről szóló elemzéseimet? Az utazóreflexem viszont azonnal jelezte, hogy ez érdekes lesz. Úgyhogy, bár nem pont ilyen környezetben terveztem napokra elmélyülni a tanulmányírásban, gyorsan le is foglaltam a szállást. Asunciónba érkezve vettem két sülthúsos zsemlét a buszpályaudvaron – mást már nem lehetett kapni, késő este volt – és eltaxiztam a „108-as házhoz”. A taxis alaposan végigmért, amikor bemondtam a címet, amiben amúgy nem szerepelt a 108-as szám: az utcanév és a házszám is más volt.
Tim magas, kopasz, atlétatrikós srác volt. Körbevezetett a lakásban, ami egy nagypolgári ház lehetett egykor, hosszúkás, egymásból nyíló helyiségekkel és hátul egy udvarral, aminek egy részét egy maracuja-lugas foglalta el. A konyhaasztalnál egy vékony, barna bőrű, lilásra festett hajú fiú ült a laptopjával: ő volt Alejandro, becenevén Negro, Tim barátja. Amíg ott laktam a 108-as házban, az idő nagy részében mindketten a laptopjukkal ültek az asztalnál vagy a lugasban: később mondták csak el, amikor már néhány napja ott voltam, hogy egy meleg chatoldaltól kapnak fizetést azért, hogy különböző identitások alatt, spanyolul, angolul és/vagy németül folytassanak erotikus csevegést az oldalra látogatókkal. - Elegünk van már ebből a melóból, meg Asunciónból is - mondta a paraguayi születésű Negro. - Rióba akarunk menni, ott csinálni valami érdekesebbet ennél. De Tim csak évi három hónapot maradhatna Brazíliában vízum nélkül, mert német állampolgár. Én paraguayiként addig lehetek ott, amíg akarok. Úgyhogy azt találtuk ki, hogy összeházasodunk, mielőtt odamegyünk. De azt nem lehet, csak Argentínában, mert csak ott ismerik el a melegházasságot. Most intézzük a papírokat, elmegyünk Argentínába házasodni, aztán irány Rio!
Mivel a házban egyetlen router volt, a wifi nem ért el a szobámig, úgyhogy vagy a konyhaasztalnál írtam a szövegemet, vagy a nappaliban. Az utóbbi kényelmesebb volt, ott viszont a leszbikus páros dolgozott reggeltől estig. Jelmezeket varrtak egy helyi cirkusznak és egy színtársulatnak. A varrógép egyfolytában zakatolt, így néha bedugtam a fülembe a fülhallgatót, hogy elnyomjam zenével, de úgy meg gyorsan lemerült az aksi, a kis tableten pedig csak egy bemenet volt, amibe vagy a billentyűzetet dugtam be, vagy a töltőt. Mindezeknek köszönhetően nagyon lassan haladtam az írással, és néha elegem lett az egészből, és inkább kimentem a lugasba, beszélgetni a háziakkal. Volt ott egy becsületkasszás sörhűtő, ami ha kifogyott, akkor valaki mindig elment a sarki boltba utánpótlásért, úgyhogy könnyű volt ott ragadni és dumálni írás helyett. A legtöbbet Erwingtől tudtam meg, egy harmincas jogásztól, aki a megérkezésem napján nagyon csúnyán nézett a sült húsos szendvicseimre - vegán volt ugyanis. Erwing elszánt melegjogi aktivista volt, és az egész 108-as ház projektet is ő találta ki néhány évvel ezelőtt.
- Miért hívják ezt a helyet „108-as háznak”? – kezdtem a legnyilvánvalóbb kérdéssel. - Nem is az a házszám.
- A „108-as” egy szimbólum Paraguayban – mondta Erwing. - A Stroessner-diktatúra idején egyszer meggyilkoltak egy feltételezhetően meleg rádióbemondót, és a rendőrség azt állította, hogy biztos a tettes is meleg volt, és féltékenységből követte el a gyilkosságot. Úgyhogy begyűjtöttek 108 embert, akikről azt gondolták, hogy melegek. Meghurcolták és megszégyenítették őket, bármiféle bizonyíték nélkül. Az újságok hetekig gúnyolódtak rajtuk, a „108 kétes erkölcsűn”, így nevezték őket. Kellett a konc az embereknek, amin rágódhatnak. Röplapokon terjesztették a letartóztatottak nevét és címét. Volt egy jó nagy morális pánik, hogy „aláássák a tiszta erkölcseinket ezek a rohadt buzik”. Addig sem azzal foglalkoztak, hogy egy CIA által pénzelt, brutális katonai diktatúrában élnek, amiben 35 éven át rendkívüli állapot volt kihirdetve, hogy ne kelljen betartani semmit az alkotmányból.
- És aztán?
- Aztán a rendőrség eredménytelenül lezárta a nyomozást, és szabadon engedték a 108-akat. Senki sem emelt panaszt, pedig többeket megkínoztak. Mindenki igyekezett elhallgatni az egészet, mert a stigma rájuk került, és nem a rendszerre, ami meghurcolta őket. Szimbólum lett ez a szám, és azóta is az. A „108-as” (es un ciento ocho) azt jelenti Paraguayban, hogy buzi. Mindenki babonásan fél ettől a számtól. Ha veszel egy autót, és 108 van a rendszámában, szó nélkül adnak neked egy másik rendszámot. Pedig amúgy nem cserélik a rendszámokat. Még egy ilyen szám van, amit cserélnek, a 666.
- Szóval akkor felvállaltátok a stigmát.
- Igen. Amikor kitaláltuk, hogy csinálunk egy helyet a melegeknek és a leszbikusoknak, akkor úgy döntöttük, hogy büszkén bevállaljuk, hogy mi vagyunk a „108-asok háza”. Kiírtuk a falra. Pedig nem is az a házszám. Amúgy írtam erről egy tanulmányt, levéltári anyagokból. Később meg készült egy film is róla. Próbáljuk megírni a paraguayi LMBT-közösség történetét. A saját történetünket.
Nem tévedtem, amikor az az előérzetem támadt, hogy ez a hely érdekes lesz: a 108-as házban töltött napok során nagyon sok tanulságos sztorit hallottam erről a meglehetősen zárkózott szubkultúráról, bár a tanulmányírással, épp emiatt, nem haladtam túl gyorsan. Végül azért kellett eljönnöm a házból, mert egy argentin leszbikusokból álló punkzenekar érkezett fellépni Asunciónba, és abban a szobában terveztek megszállni, ahol én is aludtam. Így aztán fájó szívvel, de be kellett látnom, hogy mindenkinek jobb lesz, ha átcuccolok a két sarokkal arrébb levő hostelbe, ahol jóval drágábban, de jóval nyugodtabb körülmények között töltöttem el még két napot, tererét iszogatva a teraszon. A 108-as házban tovább íródott a paraguayi LMBT-közösség története, a tabletemen meg lassan, de biztosan íródott a két tanulmány, amelyeket végül – mivel táblázatokat és grafikonokat nem tudtam szerkeszteni a tableten – egy jéghidegre légkondizott belvárosi netcaféban tisztáztam le és küldtem el a folyóiratoknak. A lektorálás és szerkesztés a várakozásaimnak megfelelően kábé fél évet vett igénybe, és azalatt haza is értem. Még épp időben jelent meg mindkét szöveg a patinás Külügyi Szemle és Tér és Társadalom lapjain, úgyhogy amikor végül tavaly novemberben leadtam a disszertációmat, már ez a két tétel is ott büszkélkedett a publikációs listámon.
Most pedig már az is közkincs, hogy hol és hogyan írtam meg a magvas gondolataimat a latin-amerikai migrációs folyamatokról. Remélem, Tim és Negro azóta sikerrel összeházasodtak és elköltöztek Rióba. Migrációkutatóként nagyon érdekesnek találtam a történetüket, mint az életmód-migráció egy egészen különös esetét. Azon felül meg persze drukkoltam nekik, ahogy egy ember drukkolni szokott két másiknak, akik szimpatikusak neki.
Hajrá, 108-asok!
