Az megvan, hogy a Micimackó-t egy magyar író, orvos és polihisztor fordította latinra? Akinek elege lett Európából, Brazíliába költözött, a Johann Sebastian Bachról szóló kérdésekre adott hibátlan válaszaival megnyerte a São Paulo-i tévé vetélkedőjét, és a nyereményből vett egy házat egy világvégi dél-brazil faluban, Dona Emmában? És ott élt évtizedeken át, és olyan dolgokon törte a fejét, hogy a repülőgépre vajon a „velivolum” vagy az „aerovehiculum” a megfelelő latin szó? A rádió pedig inkább „sirmium undisonum”, vagy „radiophonicum instrumentum”? Nos, én sokáig nem tudtam mindezt, pedig rajongok a haszontalan zsenialitás minden megnyilvánulási formájáért. Tudta ezt rólam az a barátom is, aki felhívta a figyelmemet Lénárd Sándor életművére, amikor már a brazíliai utazásra készülődtem. Beszereztem a Völgy a világ végén című könyvét, és az első oldalak után eldöntöttem: felkeresem Dona Emmát. Ami továbbra is a világ végén van, napi egy busz megy oda, az is négy óra alatt teszi meg az utat a legközelebbi városból, Blumenauból.

Nem mindennapi történet Lénárd Sándoré, így semmiképpen sem akartam kihagyni a falut, ahol élete második felét töltötte. Még az sem tántorított el, hogy megtudtam: a busz reggel hatkor indul. Végül Luiz hívott nekem taxit (hajlandó volt fél hatkor felkelni a kedvemért), hogy elérjem. Mivel nem tudtam pontosan, hogy a falun belül hova kell menni, annyit gondoltam ki, jobb híján, hogy a polgármesteri hivatalban kérek majd segítséget. De ahogy közeledett a busz és fogyott az út, úgy váltam egyre bizonytalanabbá. Már csak itt-ott volt néhány ház a kanyargós út mellett, és autó is csak alig járt. A domboldalakon tehenek legelésztek.

Lénárd Sándor kalandos élete 1910-ben kezdődött Budapesten, ahol jómódú polgári családban látta meg a napvilágot. Apja tíz nyelven beszélt, míg maga Lénárd Sándor tizenhárom nyelvet tanult meg élete során. Bécsben tanult orvosnak, az Anschluss után Rómába menekült, és a vatikáni könyvtárban ücsörögve vészelte át a második világháborút. Utána sem akart visszaköltözni Magyarországra: a Római Magyar Akadémia orvosa lett, és megismerkedett az oda látogató Weöres Sándorral, Karinthy Ferenccel, Nemes Nagy Ágnessel. Első verseskötetét németül adta ki, az illusztrációkat Amerigo Tot készítette. Írt egy zseniális gasztrokultúra-könyvet, A római konyha címmel, és feleségül vett egy piemonti arisztokrata lányt, Andrietta Arborio di Gattinarát. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a harmadik világháború kitörése elkerülhetetlen, Európának pedig befellegzett, ezért hajóra szállt, és Andriettával együtt Brazíliába emigrált.

Néhány évig egy paranái ólombányában volt általános orvos, míg Andrietta franciát tanított. Aztán az említett Bach-vetélkedő fődíjából házat építettek ott, ahol már csak a legmerészebb sváb telepesek éltek: Dona Emmában. Lénárd mindenkit szívesen meggyógyított, a betegek pedig hihetetlen történeteket meséltek neki: ebből lett a Völgy a világ végén, az emigráns magyar irodalom egyik legérdekesebb (és legszórakoztatóbb) alkotása. Közben, szórakozásképpen, XX. századi könyveket fordított le latinra. Ezek között volt a Micimackó is, avagy Winnie ille Pu. „Ecce Eduardus Ursus scalis nunc tump-tump-tump occipite gradus pulsante post Christophorum Robinum descendens” – így kezdődik a zseniális fordítás. A könyv óriási siker lett a latinul tanulók körében szerte a világon, és Lénárdot meghívták klasszika-filológiát oktatni az Egyesült Államokba. El is ment, de egy év után honvágya lett – Dona Emma után. Visszatért, de vesztére épp akkor járt arra egy önjelölt nácivadász, aki a titokzatos öregúrról (németül beszél, orvos, furcsa dolgokkal foglalkozik) azt gondolta, hogy ő a bujkáló Doktor Mengele. Bár Lénárd könnyen tisztázta magát a vádak alól, az eset eléggé megviselte, és még jobban visszahúzódott a Dona Emma-i kis házba. 1972-ben halt meg, a ház kertjében temették el. 

A busz megérkezett Dona Emmába. – Végállomás! – kiáltott rám a sofőr. Leszálltam, besétáltam az út túloldalán álló polgármesteri hivatalba, és azt mondtam: jó napot kívánok, Magyarországról jöttem, és Lénárd Sándor házát keresem. A hivatal dolgozói némi tanácstalanság után azt mondták, hogy üljek le, mindjárt hívnak valakit, aki tudja, miről beszélek. Végül előkerítették a falu szociális munkását, Neide-t, aki amatőr helytörténész is egyben, és értette, hogy mire vagyok kíváncsi. Főleg, hogy a nővére, Niraci állított össze egy kis kiállítást abból, ami Lénárd hagyatékából Dona Emmában megmaradt. – Hét kilométerre van ide az a ház, kint az erdőben – mondta a sportos, mosolygós, negyven körüli nő. – Ha gyalog mész, két óra.

Az nem lehet, hogy az utolsó hét kilométeren bukjak el, ha már idáig eljöttem, gondoltam. Valószínűleg Neide is pont ugyanerre gondolt, mert felajánlotta: elvisz kocsival. Nagyon örültem, Neide pedig elkéredzkedett a főnökétől (mégiscsak munkaidő volt), és nekiindultunk. Elfogytak a házak, két oldalt a dombok tetején fenyőerdők zöldelltek. Az erdei útról egy platánfákkal szegélyezett kisebb útra kanyarodtunk, aztán megálltunk. A fasor végén bújt meg a kis ház, amit egyből felismertem a képekről. A „láthatatlan ház”, így hívta Lénárd, mert a főútról nem látszott. Neide integetett az éppen füvet nyíró Horst úrnak, aki néhány éve megvette a házat Lénárd Sándor fiától, Giovannitól.

A hatvanas éveiben járó Horst úr Dona Emmában született, és jól ismerte Lénárdot. Egyike volt azoknak, akik nagyon kedvelték az öreg, bogaras orvost, és ahogy mesélt róla, arra gondoltam: a kis ház jó kezekbe került. Horst úr ugyanis, bár sok haszna nincs belőle, odaadóan őrzi Lénárd Sándor emlékét és örökségét. Ő a szomszéd házban lakik, így Lénárd háza üresen áll. Miközben körbejártuk az épületet, és megnéztük az alagsori kis helyiséget, ahol Lénárd a környék betegeit gyógyította, Neide-vel hármasban azt latolgattuk, hogy vajon hogyan lehetne itt egy kulturális és irodalmi központot létrehozni. Nem sokra jutottunk: Dona Emma továbbra is reménytelenül messze van mindentől.

A puritán berendezésű házban nem sok látnivaló volt, úgyhogy elindultunk a kert hátsó része felé. A ház mögött egy khakiszilva-fa (caqui) állt, utána fenyőfák következtek. A fenyők által körbevett kis tisztáson két márványlapon a felirat: Alexander és Andrietta Lenard. Haláluk időpontja között harminckilenc évnyi különbség: Andrietta 2011-ben hunyt el São Paulo-ban, ahová Giovannival költöztek. Végakaratának megfelelően azonban ő is a Dona Emma-i kis ház kertjében lett eltemetve.

– Akarod látni Lénárd rajzait? – kérdezte Neide, amikor már visszafelé sétáltunk. – Persze – válaszoltam. – De akkor lekésed a buszt Blumenauba – mondta Neide. Elbizonytalanodtam. – Mindegy, menjünk – mondtam. – Oké – mondta Neide. – Majd kitalálunk valamit.

Kiderült, hogy Neide és a nővére, Niraci egy olyan családból származnak, ahol az anyai ág német, az apai pedig trentói olasz eredetű, és a német dédmama házát eladták az önkormányzatnak, hogy ott valamiféle tájházat alakítsanak ki. Nem volt túl nagy a gyűjtemény, de volt egy egész szoba Lénárd Sándornak szentelve. Régi szövegek, fotók, vízfestmények és rajzok – a két amatőr helytörténész gondosan összerendezte a hagyatékot, színes műanyag mappákba, melyek egy régi kredenc fiókjaiban várták, hogy egy érdeklődő a kezébe vegye őket.

– Járt itt magyar azóta, hogy megnyitottátok ezt a házat? – kérdeztem.

– Nem hiszem – mondta Neide.

Niraci viszont (akivel én sajnos nem találkoztam) járt Budapesten, és készített is egy képet az Erzsébet körúton. Akkor avatták fel ugyanis az emléktáblát annak a háznak a falán, ahol Lénárd született, a körút és a Wesselényi utca sarkán. Niraci Julianát, Lénárd unokáját kísérte el, és egyúttal beszerzett egyet a Völgy a világ végén magyar kiadásából. Ott van most az is a kredenc fiókjában, a német és a portugál nyelvű kiadással együtt.

– Elégé megorroltak Lénárdra a helyiek, amikor a könyve megjelent – mondta Neide. – Mármint akik tudtak olvasni. Mert hogy olyan ostobának írta le őket.

– Szerintem nem írta le ostobának őket – mondtam. – Egyszerű és kicsit babonás embereknek tűntek a könyvben. Ami egy tizenhárom nyelvet beszélő polihisztor szemszögéből nézve mondjuk érthető is.

– Lehet – mondta Neide. – De ezt akkor se szívesen olvassa az ember.

Nézelődtem még a házban. Milyen érdekes lenne egy kiállítást rendezni erről Pesten, gondoltam. Bár valószínűleg ezt az érzést nem lehetne visszaadni. Mert az igazán nagy élmény az volt, ahogy eljutottam ide, a világ végi völgybe. És ahonnan valószínűleg már nem jutok vissza Blumenauba, mert elment az egyetlen busz. Hotel pedig természetesen nincs egy ilyen helyen.

– Telefonáltam az iskolabuszosnak – mondta Neide, mintha a gondolataimban olvasott volna. – Bevisz téged Presidente Getúlio-ba. Az egy nagyobb falu, onnan még van egy busz Blumenauba.

Hálásan megköszöntem Neide-nek, hogy látogatásom Dona Emmában nem alakult olyan katasztrofálisan, ahogy alakulhatott volna, ha például gyalog indulok neki a Lénárd házához vezető hét kilométeres útnak és eltévedek az erdőben, vagy ha a buszt lekésve fedél nélkül maradok éjszakára. – Ugyan már – mondta Neide. – Ha már idáig eljöttél Magyarországról, csak nem hagyhattam, hogy ne tudd megnézni a Lénárd-házat! Meg is mondom majd a polgármesternek, hogy micsoda egzotikus vendégünk volt!

Visszaértünk a falu főutcájára, ahol már ott állt a rozoga, sárga kis iskolabusz. Elköszöntem Neide-től, és beszálltam. A sofőr egy mezítlábas fiú volt, talán ha tizenhat éves, aki soha nem hallott Lénárd Sándorról, de nagyon örült neki, hogy egy olyan híres ember lakott Dona Emmában, hogy még Magyarországról is érkezett miatta egy látogató a faluba. Azt viszont nem igazán értette, hogy a Micimackó latin fordítására ugyan mi szükség volt.

(Az első hat kép Lénárd házában és környékén, a többi a tájházban készült.)

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...