Brazília szívcsakrája egy São Thomé das Letras nevű kis faluban van, ahol a helyiek szerint gyakran megfordulnak az ufók, és van egy barlang, amin keresztül Machu Picchuba lehet jutni. Megpróbáltam megtalálni a bejáratát, de sajnos eltévedtem egy kőfejtőben. Az itteni kövekről azt mondta egy öreg hippi, miközben a naplementét néztük egy kőből és betonból épült piramis tetejéről, hogy ha elülteti őket az ember, akkor előbb-utóbb kristállyá változnak. Ilyen hely São Thomé das Letras, ahol régebben Paulo Coelho is gyakori vendég volt – emlékét ma is őrzi az Alquimista nevű pizzéria a főtéren.

Mielőtt bárki megkérdezné: nem, nem ettem varázsgombás pizzát. São Thomé tényleg ilyen hely. Egy rövid széljegyzetet olvastam a Lonely Planetben, hogy ha valaki szeretne egy szokatlan helyre eljutni Minas Gerais déli részén, akkor keresve sem találhatna jobb úti célt, mint a kristályok és csillogó kövek bányászatából élő eldugott hegyi falu, São Thomé das Letras. Nekem sem kellett több, felkerekedtem, és egy teljes napnyi buszozással, két átszállással megtettem az aranyvárosok és a kristályfalu közötti száz kilométeres utat. Késő este érkeztem meg az aznapi utolsó busszal, és amint kiléptem az utcára, leszakadt az ég, és mindenhonnan ömleni kezdett az esővíz. Behúzódtam egy olyan eresz alá, ami nem volt lyukas, és vártam. Fél óra múlva már annyira átfáztam a hideg párában, hogy úgy döntöttem, lesz ami lesz, nekiindulok. Csuromvizesen értem a Naplemente Piramis Vendégházba (Hospedaria Pirâmide Pôr do Sol), ahol már nagyon várt a recepciós, ugyanis én voltam az egyetlen vendég. Amint benyitottam a szobába, elköszönt. Rájöttem, hogy egész éjszaka egyedül leszek az épületben. Kicsivel később villámlott egyet, és elment az áram. Így szoktak kezdődni az ufós filmek, gondoltam.

Szerencsére nem történt harmadik típusú találkozás az este, viszont nagyon jól aludtam a hűvös szobában. Másnap reggel már nem esett, elindultam körülnézni. A falu főtere egy barlang bejárata elé épült: a legenda szerint itt talált búvóhelyre az üldözői elől egy szökött rabszolga, aki Szent Tamáshoz fohászkodott. A barlangban ma egy kis szobrocska őrzi a rabszolgát megmenekítő szent emlékét, illetve a falu nevének első fele. A név második fele, a „Letras” pedig azt jelenti: betűk. A barlang falán ugyanis több ezer éves mágikus rajzok találhatók, egykori indián törzsek sámánjai rajzolhatták, ezeket nézte betűknek az analfabéta szökevény. A különös, hegyi falu lakói jellemzően olyan emberek voltak, akiknek valami miatt menekülniük kellett a környező síkságokról, így nem csoda, hogy élénk fantáziával láttak bele az erdő ködös sustorgásába mindenféle rémlényeket. Egy legenda szerint a szűzlányokra leselkedő manók, egy másik történet szerint pedig a jószágokat megdézsmáló szörnyek éltek a barlangokkal és vízesésekkel tarkított vadonban. Valaki valamikor azt is kitalálta, hogy az egyik barlangba leereszkedve a „világ túloldalán”, Machu Picchuban bukkan ki az, aki vállalkozik az útra.

Törvényszerű volt, hogy São Thomé das Letrast előbb-utóbb felfedezzék maguknak a modern, városi misztikusok. Mivel São Paulo és Rio is néhány órányi autózásra van innen, egyre több ezoterikus művész vett magának hétvégi házat a teljes egészében terméskőből épült, furcsa kis faluban. A helyiek váltig állítják, hogy a hatvanas-hetvenes években Raul Seixas zenész és jó barátja (és dalszövegírója), Paulo Coelho is gyakran járt itt. Sőt, egy teljességgel megbízhatatlan sztorit is találtam az interneten, amely szerint a Brazíliába látogató John Lennon is felkereste São Thomét – inkognitóban. Akár igazak ezek a pletykák, akár nem, São Thomé ma tele van olyan kis boltokkal, ahol tündér- és koboldszobrokat, csodatévő kristályokat, varázskrémeket és gyógyhatású tömény szeszeket lehet kapni, továbbá nagy posztereket az ezotéria és az ellenkultúra közkedvelt figuráiról. Természetesen Coelho és Seixas is köztük van, meg persze Lennon, sőt Bob Marley is, de a legnagyobb becsben tartott képmás Allan Kardecé, a XIX. századi francia misztikus-spiritisztáé, akinek Brazíliában meglepően nagy kultusza van. És van számtalan ufószobrocska (nem csak a boltokban, hanem kint az utcán is), arra utalva, hogy a földönkívüliek gyakran látogatják a falut. Ami még annál is kevésbé tűnt hihetőnek, hogy az álruhás John Lennon tartott koncertet valamelyik itteni kocsmában a hetvenes években.

Mivel csak egy kézzel rajzolt, fénymásolt térképet tudtam szerezni a falu körül kanyargó turistaösvényekről, az utolsó házat elhagyva azonnal eltévedtem. Nem tudom, hol kellett volna elkanyarodnom, mindenesetre egy hatalmas kőfejtőben kötöttem ki, ahol hófehér, díszburkolatnak való köveket bányásztak. Egy darabig tanácstalanul bóklásztam a szélén – a rajz szerint valahol ott kellett volna lennie a Machu Picchuba vezető barlang bejáratának –, de aztán jobb híján visszafordultam. A jelek szerint épp időben: már újra a falu házai között voltam, amikor a kőfejtő felől hatalmas detonációt hallottam. Elindultam a másik irányba. Elhaladtam egy piramisszerű épület mellett (onnan nézd majd meg a naplementét, mondta a recepciós), aztán az út kristályszerű, csillogó kavicsokból álló domboldal mellé ért. Felvettem egy kavicsot, de ahogy a kezembe fogtam, elporladt. Milyen érdekes, gondoltam, mint egy metafora: nem lehet a tiéd! Sétáltam tovább. A zöld legelőkön óriási, másfél-két méteres termeszvárak emelkedtek. Színük, akár az ösvény pora, rozsdavörös. Milyen különös, gondoltam, hogy ezek a kis állatok ilyen hatalmas várakat emelnek maguknak, pedig...

Aztán elkezdtem röhögni. Te jó ég, gondoltam, ez a hely Paulo Coelho tudatalattija! Ez a furcsa, kicsit misztikus falu és a környéke, ahol keveredik a katolikus és pogány hagyomány, pont olyan hatással van a természetben sétáló városi emberre, hogy lépten-nyomon tipikus Coelho-i gondolatai támadnak: szemernyit filozofikusak, de inkább tök banálisak. Úgy éreztem, minden különösebb erőfeszítés nélkül tudnám ontani magamból a további instant életbölcsességeket, ha tovább sétálnék ezen az erdei úton. De sajnos vissza kellett fordulnom: elkezdett alkonyodni, és nem szívesen maradtam volna egyedül, sötétben ezekben a manók és szörnyek járta erdőkben. Épp naplementére értem vissza a piramishoz, amely eredetileg menedékház volt, csak a faluba költöző misztikusok építették át piramis formájúvá. Körülbelül húszan ültek ott, városi külsejű brazil fiatalok és néhány öreg hippi. Az egyikük indiánnak volt öltözve, de nem brazil indiánnak, hanem amolyan Winnetou-félének, és azt magyarázta az ámuló városiaknak, hogy ha az ember hazaviszi az itt talált köveket, és vízbe teszi, akkor hatalmasra nőnek. Ha pedig földbe dugja, folytatta az öreg alkimista, akkor kristállyá fognak változni. Közben lement a nap, lemásztam a piramisról, és a zsebembe rejtettem egy csillogó kavicsot. Majd elültetem a József körúton a gangon egy virágládába, gondoltam – meglátjuk, mi lesz belőle.

A szállásra visszaérve pedig egy másik alkimistával találkoztam, Alessandróval, a vendégház tulajdonosával, aki instant életbölcsességek és kavics-átlényegítési jótanácsok helyett pancsolt tömény szeszeket alkotott, és fel is hívta a figyelmemet, hogy ha akarok vinni, akkor jó árban megszámítja nekem. Ennek az lett a vége, hogy az összeset végigittuk a garázsban, műanyag flakonból. Volt mindenféle íz a maracujástól a fügésig, az ananászostól a jabuticabásig, ez utóbbit Alessandro már csak harmadjára tudta kimondani. Végül a maracujás mellett tettem le a voksomat, egy fél litert kaptam öt reálért. És ismét remekül aludtam a hűvös szobában.

Az ufók szerencsére ezen az éjszakán sem vittek el.

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...