Minas Gerais azt jelenti: Általános Bányák. Így hívják azt a hatalmas szövetségi államot, amely São Paulo-tól és Riótól északnyugatra, a tengerparttól távolabb terül el. A XVIII. század elejéig csak a legelszántabb kalandorok (és a szökött rabszolgák) hagyták el száz kilométernél messzebb a tengerparti sávot, hiszen a belső területeken harcias tupi-guarani indiánok éltek, akik – miután kiismerték a fehér embert – már nem voltak olyan vendégszeretők, mint korábban. 1700 körül azonban aranyat és gyémántot találtak a hegyekben, és Minas, a Bányavidék a világtörténelem egyik legnagyobb aranylázának színtere lett.

Húsz év alatt egymillió ember költözött fel a hegyekbe: körülbelül a felük szabad (portugál vagy mulatt), a másik felük pedig rabszolga, akiket az uraik hurcoltak magukkal. Az egyik napról a másikra több tízezresre duzzadt sátorvárosokban eleinte olyan lehetett a higiénia és a közbiztonság, mint a pokol legmélyebb bugyraiban, a helyzet azonban egy évtized alatt rendeződött valamelyest: takaros kőházak épültek, megjelentek a papok és a katonák, nyomukban pedig a gyarmati közigazgatás. Az arany azonban (ami bármikor, bárkinek a birtokába kerülhetett, ha jó helyen kezdett el csákányozni) jóval dinamikusabb társadalmi viszonyokat teremtett, mint a partvidék ültetvényein, ahol urak és szolgák már kétszáz éve néztek egymással farkasszemet.

A minasi aranyláz zűrzavaros éveiben például az is megtörténhetett, hogy egy rabszolga (aki, mielőtt elkapták és Brazíliába szállították volna a portugálok, egy afrikai királyság hercege volt) a többi rabszolga adakozásából megváltotta magát, sőt később bányát vásárolt, aminek hasznából további rabszolgákat szabadított fel, akik királyként tisztelték őt. Innen kapta gúnyos nevét a portugáloktól: Chico-Rei, azaz „Feri király”.

A meggazdagodott bányatulajdonosok túlnyomó többsége azonban természetesen portugál volt. Ők előszeretettel költötték a pénzüket egyházi művészetre. Ez egyrészt praktikus célokat szolgált: a színarany oltáriszentség-tartókat például nagyon könnyű volt kikapni a házioltárból és elrejteni egy zsákba, ha az éjszaka közepén menekülni kellett valami zűrös ügy miatt, márpedig zűrös ügy bőven akadt akkoriban. Másrészt épp azért, mert a gazdagok többségének nem kevés volt a rovásán, sokan a kínzó bűntudatukat próbálták enyhíteni azzal, hogy jelentős összegekkel támogatták a templomok építését.

Így esett, hogy a minasi hegyek között úgy nőttek ki a földből a lélegzetelállító barokk templomok, mint a gombák. A legtöbb és legimpozánsabb barokk épület Ouro Preto-ban található (a város nevének jelentése: Fekete Arany), de páratlan műalkotásokat rejt a közeli Mariana, São João del Rei, Tiradentes és Congonhas, illetve a valamivel távolabb fekvő gyémántbányász település, Diamantina is. Ez utóbbit kivéve az összes minasi aranyvárost felkerestem, és bár a végére olyan túladagolásom lett a cukorhabos egyházi barokkból, mintha egy hétig esküvői tortákon éltem volna, azt kell mondanom, hogy megérte.

A fantasztikusan szép, aprólékosan kidolgozott épületek tucatjai miatt olyan hangulat lengi be az aranyvárosokat, mintha valamikor kétszázötven évvel ezelőtt megállt volna az utcáikon az idő. Pláne, ha az ember húsvétkor jár arra. Bevallom, teljesen elfeledkeztem arról, hogy éppen húsvét hétvégéje lesz, amikor Ouro Preto-ba érkezünk. Mivel már hónapok óta úton voltam, a naptár egy kicsit cseppfolyóssá vált: csak a dátumok számítottak. A hét napjai és az ünnepek értelmüket vesztették számomra. Nem így Anyának, aki épp ekkor látogatott meg  engem Brazíliában, amit csak úgy tudott megvalósítani, hogy – napközis tanítónő lévén – a húsvéti szünetet hosszabbította meg néhány nappal. Úgyhogy, ha másból nem, ebből tudnom kellett volna, hogy ünnep van. 

A mélyen vallásos városban a nagyhét minden napján körmenetek vannak, húsvét vasárnap reggelén pedig itt tartják egész Brazília leglátványosabb húsvéti felvonulását. Nem kevés mázli kellett ahhoz, hogy kétnapos látogatásunk (aminek megtervezésekor erről mit sem tudtam) épp húsvét szombatra és vasárnapra essen. Ouro Preto barokk házakkal szegélyezett, dimbes-dombos utcái már előző nap sem néztek ki rosszul, de a vasárnap hajnalban a szemünk elé táruló látvány lélegzetelállító volt. Brazília-szerte szokás a húsvéti körmenet előtt festett fűrészporból vallásos tárgyú képeket készíteni az úttesten, ahol aztán a körmenet majd elvonul. De ebben a XVIII. században megragadt aranyvárosban ez a szokás valódi szenvedéllyé vált: több kilométer hosszan húzódtak a színes, bibliai szereplőket vagy allegóriákat ábrázoló fűrészpor-rajzok. Mindezt alkonyattól pirkadatig, zseblámpák fényénél alkották a hívők, akik az itt-ott a fal mellett hagyott üres borosüvegekből ítélve nagyon jól szórakoztak a kreatív folyamat közben, a csípős hegyvidéki éjszakában.

Elindult a körmenet. Akárcsak a riói karneválon, itt is látszott: a felvonulók nem spóroltak sem idővel, sem energiával: a jelmeznek és a sminknek is a lehető legtökéletesebbnek kell lennie! A húsvét vasárnapi körmenet persze eléggé más műfaj, mint a karnevál: itt nem az extravagancia, hanem a minél teljesebb történeti-liturgiai hűség a fő rendezőelv. Lényegében felvonult az egész Ószövetség, Mózesestül-fáraóstul, prófétástul, Dávid királyostul, aztán az egész Újszövetség, a tanítványoktól a római katonákon át a golgotáig.

És persze volt egy csomó angyalka, meg Júdea népe, hosszú tömött sorokban. Ouro Preto lakóinak meglepően jól állt a Biblia: európai-afrikai kevert etnikumuk, kávészínű bőrük nagyon jól passzolt az ókori közel-keleti ruhákhoz. És mire a környező hegyek mögül előbukkant a nap, a körmenet már végig is haladt a városon. Prófétaszandálok és legionáriuscsizmák masíroztak a színes képeken, a széttaposott fűrészport pedig a narancssárga mellényes utcaseprők azonnal feltakarították. Délre már semmi sem látszott abból, hogy milyen grandiózus látványosság volt itt napfelkeltekor.

Jézus feltámadt, a bibliai szereplők visszaváltoztak hétköznapi brazilokká – én pedig folytattam az utamat a többi minasi aranyváros felé.

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...