Paraguaynak egyetlen olyan műemléke van, ami a Világörökség része. Pontosabban kettő: Trinidad és Jesús romjai, amelyek egymástól néhány kilométerre állnak, egy félreeső ország félreeső sarkában: egyik a völgyben, másik a dombtetőn. Mégis úgy döntöttem, hogy kerülő ide, kényelmetlenség oda, nem hagyom ki a felkeresésüket. A rozsdavörös templomromok ugyanis a latin-amerikai történelem egyik legérdekesebb társadalmi kísérletének, a jezsuita misszióknak állítanak emléket.
Az indiánok jogállása a spanyol és portugál gyarmatokon leginkább a gyerekekéhez volt hasonlatos. Bár személyükben szabadok voltak (nem úgy, mint az afrikai rabszolgák, akik árucikknek minősültek), mégsem csinálhatták azt, amit akartak, hanem a fehér/kreol elit gyámsága alá voltak rendelve. Ez rosszabb esetben azt jelentette, hogy a földesúr kénye-kedve szerint egrecíroztatta őket, jobb esetben pedig azt, hogy papok és hitoktatók próbálták keresztény erkölcsökre nevelni őket és elfeledtetni velük az ősi hagyományaikat, akár erőszakos eszközökkel is.
Ehhez képest komoly előrelépés volt a jezsuiták megjelenése, akiket Buenos Aires püspöke hívott meg a XVII. század elején, hogy térítsék meg a mai Paraguay és Argentína határvidékén élő guaraní indiánokat. A misszionáriusok közül sokan érkeztek Magyarországról is. Szemben a többi szerzetesrenddel, a jezsuiták úgy akarták civilizálni az indiánokat, hogy „nemes vadember” mivoltuk értékesnek tartott elemeit megőrizték. Nem erőltették például a spanyol nyelv megtanulását, inkább ők maguk tanultak meg guaraníul – ennek is köszönhető, hogy ez a nyelv mind a mai napig meghatározza a paraguayi kultúrát. Nem ültetvényes gazdálkodást akartak ráerőszakolni az indiánokra, más kontinensekről származó növényekkel, hanem a helyben honos maté-cserje leveleit kezdték exportra termelni. És nem az európai társadalmi viszonyok gyarmati megfelelőjét akarták felépíteni, hanem valamiféle vallásos utópiát, amiben a keresztény hit köré épülő, közösségi alapú, önellátó életforma tud megvalósulni.
Később sokan sokféle modern jelenséget láttak bele a jezsuita redukciókba. Már Rousseau és Montesquieu is elismerően nyilatkozott az ott alkalmazott pedagógiáról, a mai jezsuiták pedig egyfajta interkulturális fejlesztőpedagógiának próbálják beállítani a XVII. századi ténykedésüket – noha mai szemmel nézve természetesen rengeteg volt a kényszer és az erőszak a misszionáriusok ténykedésében. Mások egy keresztény-kommunista idilli közeget láttak bele a missziókba, amiben leginkább a Felszabadítás Teológiájának célkitűzései tükröződtek, a múltba vetítve. Az indián / indigenista narratívában pedig az indián kultúrák fennmaradásának zálogai voltak a jezsuita redukciók, annak ellenére, hogy a jezsuitáknak egyáltalán nem állt szándékukban konzerválni a pogány hitvilágot, csak a hittérítést tartották hatékonyabbnak guaraní nyelven.
Akárhogy is volt, ez a figyelemreméltó kísérlet 1767-ben, a jezsuiták kiűzésével tragikus véget ért. A kontinens belseje felé nyomuló spanyol és portugál telepesek (köztük a hírhedt São Paulo-i bandeirantékkal) rendszeresen megtámadták a missziókat, a spanyol király pedig összeveszett a jezsuitákkal, így a telepek egy részét a ferencesek vették át, mások pedig a jezsuiták kényszerű távozása után elnéptelenedtek. A történetet (talán túlságosan is) drámai módon a Misszió című híres film dolgozta fel.
Két és fél évszázaddal később, a lerombolt missziók romjai között bóklászva különös érzés vett rajtam erőt. Talán a romvárosok romváros mivolta, talán a hatalmas alapterületű, de tetejüket vesztett kőépítmények masszív falai miatt, de elkezdtem magam úgy érezni, mintha egy egykor volt indián magaskultúra tárgyi emlékeit látnám – Machu Picchu, Tihuanaco vagy Tikal romjaihoz hasonlóan. Pedig az épületek jellege egyértelműen európai volt, a totális elhagyatottság és az építőkövek különös, vörös színe mégis nagyon más jelleget kölcsönzött a misszióknak, mint az ugyanebből az időszakból származó, de épségben maradt barokk katedrálisoknak.
Két teljes napot szántam a missziókra, és nem bántam meg. Encarnaciónban szálltam meg egy hostelben, és először Trinidadot néztem meg, ami viszonylag könnyen elérhető, az Encarnación – Ciudad del Este útvonalon közlekedő busz a bejárattól fél kilométerre tett le. Ez a legnagyobb és legépebb misszió a paraguayi oldalon: a hatalmas, központi templomon túl a település egykori műhelyeiből, konyhakertjéből, raktáraiból és az indiánok lakóházaiból is viszonylag sok maradt fenn. Illetve restaurálták a négyszögletű őrtornyot, amelyből annak idején a légvonalban tíz kilométerre fekvő Jesús de Tavarangüe, illetve a Paraná folyó túloldalán, légvonalban huszonkét kilométerre található San Ignacio Miní missziós telepekig is el lehetett látni, illetve fényjelekkel kommunikálni is tudtak egymással a toronyban álló őrök.
Jesúsba tömegközlekedéssel nem, csak taxival lehet eljutni. Szerencsére a kereszteződésnél, ahol a busz lerakott, egy spanyol srác ácsorgott, alkalmi útitársra várva, akivel megoszthatja a taxi költségeit. Egy óra alatt bőven bejártuk Jesúst, ami jóval kisebb, mint Trinidad, de mivel dombtetőn fekszik, nagyon szép kilátás nyílt a Paraná síkságára, és a folyón túl Argentínára. A túlparti argentin provincia a jezsuitákra utalva a Misiones nevet viseli, és 1870-ben a Hármas szövetség háborúja következtében került Paraguaytól Argentína fennhatósága alá. A harmadik misszió, San Ignacio Miní meglátogatására tehát kellett még egy nap, határátkeléssel, pecsételéssel és pénzváltással. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, mivel a hostel recepciósa azt mondta, hogy Trinidad után San Ignacio már csalódás lesz, de valószínűleg a paraguayi nemzeti önérzet beszélt belőle, mert az argentin oldalon fekvő missziót is lenyűgözőnek találtam.
Noha Trinidadban tényleg több maradt fenn a központi templomból és a környező épületekből, mint San Ignacióban, de az argentin misszió alapterülete valamivel nagyobb. De nem is ez volt az igazán klassz dolog, hanem az, hogy a romok jelentős részét benőtte a növényzet. Szemben a paraguayi oldal pőrén meredező falaival, az argentin oldali romokat benövő fák és bokrok tényleg azt a hatást keltették, mintha egy ősi, több ezer civilizáció maradványai között bóklásznék, nem pedig egy mindössze három évszázada épült gyarmati település kétszázötven éve pusztulásnak indult falai között.
Noha Paraguay, Argentína és Brazília területén összesen körülbelül harminc jezsuita misszió romjait lehet meglátogatni, ezzel a hárommal a magam részéről megelégedtem. Annál is inkább, mert a környék történelme nem fejeződött be 1767-tel: a jezsuiták kiűzése után is bőven történtek érdekes dolgok, amelyek nyomai mind a mai napig láthatóak. A XIX. század elején Paraguay függetlenné vált, majd az előbb említett háborút követően a térség elnéptelenedett, ráadásul határvidékké is vált. A paraguayi kormány emiatt aktívan ösztönözte a bevándorlást, és az egykori jezsuita missziók környékén, sokszor azok köveinek felhasználásával, új falvak épültek. Amelyek etnikailag épp olyan sokszínűek lettek, mint a szomszédos Dél-Brazília vagy Argentína: németek, oroszok, ukránok, olaszok, japánok és koreaiak telepedtek meg itt.
A Trinidad melletti, németek lakta falut konkrétan úgy hívják, hogy Hohenau, úgyhogy a missziók bejárása után, bár már nagyon fáradt voltam, de még körülnéztem itt is. Maga a falu a legkevésbé sem volt érdekes, teljesen jellegtelen földszintes házak sorakoztak egymás mellett, a temető viszont annál különösebb volt: a sírkövek túlnyomó többségén német nevek és német nyelvű feliratok álltak, de ahol a születési hely is szerepelt a márványon, ott sok esetben brazíliai helységek nevét olvashattam. Az itt élő németek ősei közül sokan nem egyenesen Németországból érkeztek, hanem a már korábban kialakult dél-brazíliai német kolóniák kalandvágyó lakói vándoroltak tovább, a saját földtulajdon reményében, a távoli Paraguayba. És aztán a félreeső, zárkózott közösségek kapóra jöttek a háború után Európából menekülő náciknak, akik közül az egyik leghírhedtebb gonosztevő, Josef Mengele doktor épp itt, Hohenauban húzta meg magát két évig. Egy Alban Krug nevű, Brazíliában született német bújtatta a Federico Fritz álnéven Paraguayban letelepedő Mengelét, aki 1961 és 1963 között élt a faluban – korábban Argentínában, később Brazíliában bújtatták más, náci-szimpatizáns dél-amerikai németek. Bár a Moszad nagy erőkkel kereste, soha nem kapták el: 1979-ben egy brazil strandon, a tengerben úszva érte a halál, és kilétére csak évekkel később derült fény.
A multikulti Dél-Paraguayból azonban szerencsére nem lett náci háborús bűnösök rejtekhelye, Mengele itt töltött két éve inkább a kivétel volt, mint a szabály. A különféle etnikumok viszonylag jól kijöttek egymással, még az oroszok és az ukránok, illetve a japánok és a koreaiak között sem jellemzőek a súrlódások. Encarnación főterén van német, olasz és ukrán emlékmű, illetve egy japánkert, bejáratánál hatalmas, piros torii-kapuval. Van egy orosz és két ukrán templom is, mindháromnak aranyszínűek a hagymakupolái, és nagyon fura hatást keltenek a rekkenő szubtrópusi hőségben.
Amikor ott jártam, Encarnación éppen az alapításának 400. évfordulóját ünnepelte. Csupa nemzetiszín girland, csupa ünneplő ruha festette piros-fehér-kékre a várost. Volt egy nagy színpad a folyóparton, rajta hazafias zenés-táncos műsor, illusztris vendégekkel, még a paraguayi elnök, a már említett egykori drogcsempész Horacio Cartes is eljött. A városnak ez a része különben kifejezetten jól nézett ki: néhány éve, amikor a víztározót építették, a fél várost ledózerolták, és parti sétány lett a régi épületek helyén. A tágas plázson szinte úgy éreztem magam, mintha egy tengerparti üdülőhelyen sétáltam volna.
A nagy ünneplésben a legnagyobb lokálpatriótákra végül mégsem a színpadon bukkantam, hanem néhány utcával arrébb. Egy belga pár, harminc körüliek, egy tíz négyzetméteres helyiségben nyitottak belga sültkrumplizót. - Tudod, mennyi adót fizetünk?- kérdezte a srác. - Öt százalékot! - A lány a fritőzzel babrált és jelentőségteljesen bólogatott. - Eszünk ágában sincs visszamenni Európába. Itt rendesen lehet pénzt keresni, nem úgy, mint otthon. Ráadásul konkurencia sincs, a helyi büfések nem nyitnak ki, ha nincs kedvük, ilyen itt a kultúra. Nem is értem, miért nem jönnek ide többen.
A jezsuiták, a bandeiranték, a bevándorlók – németek, olaszok, oroszok, ukránok, japánok, koreaiak – és a háborús bűnösök után tehát úgy tűnik, hogy Dél-Paraguay újra vonzó hely kezd lenni azoknak, akiket valamilyen oknál fogva erre vet a sors, és itt próbálnak meg új életet kezdeni. Szimpatikusak voltak a fiatal belgák, úgyhogy másnap visszamentem a sültkrumplizóba, hogy újra náluk egyek.
Zárva volt. Talán ők is jó alaposan megünnepelték a város 400. szülinapját, és másnap nem volt kedvük kinyitni a boltot.
(A képek közül az 1-3. Trinidadban, a 4-6. Jesúsban, a 7-9. San Ignacióban, a 10. Hohenauban, a 11-15. pedig Encarnaciónban készült. Az utolsó képen a folyón túl a paraguayi Encarnaciónnal szemközt fekvő argentínai Posadas belvárosa látható.)
