Ismerkedésemet Guatemalával az ország lehető legkevésbé tipikus pontján kezdtem meg. Guatemala nagyobbik része dzsungel, kisebbik része hűvös hegyvidék. A lakosság túlnyomó többsége maja indián, a kisebbség pedig fehér és mesztic, és talán mondanom sem kell, hogy ez utóbbi csoportok tartják kezükben a gazdaság és a politika kulcspozícióit. Van azonban egy különös hely az ország rövid karib-tengeri partvidékén: Livingston. Itt a lakosság nagy része nem indián, és nem is fehér, hanem fekete. Ők a garífunák, akik egy elsüllyedt rabszolgaszállító hajóról úsztak ki Saint Vincent szigetére, hogy onnan kiindulva kalandos módon népesítsék be Belize, Guatemala és Honduras egy kis szegletét.

Garífuna dob- és táncshow. Livingston, Guatemala.

Hondurasra alapvetően nem voltam kíváncsi. Egy hónapom volt bejárni Közép-Amerikát, és bevallom őszintén, sokkal jobban érdekelt a színes-szagos Nicaragua és Guatemala, mint a közöttük elterülő, nem túl karakteres Honduras. Felmerült a lehetőség, hogy felülök a kábé másfél napos menetidejű buszra, és megállás nélkül keresztülutazom az országon. A kisördög azonban nem hagyott nyugodni: mi van, ha Honduras mégis egy izgalmas hely, és én lemaradok valamiről? Úgy döntöttem, hogy egy éjszakát eltöltök félúton, körülnézek, aztán ha semmi extrát nem találok, akkor folytatom az utam Guatemalába.

Vendéglátóm Comayaguában, Rony a jobb alsó sarokban, középen az egyik unokatestvére

Latin-Amerika viharos történelme során fiatal férfiak ezrei tűntek el katonai diktatúrák börtöneiben, haltak meg az ellenük folytatott gerillaharcban, vagy menekültek külföldre a rájuk vadászó katonák elől. A hetvenes évek végén, amikor az őrület a tetőfokára hágott, Argentínában és Chilében mindennaposak voltak a politikai gyilkosságok, az argentin ellenzékieket a Buenos Airesből felszálló helikopterekről dobálták a tengerbe összedrótozott kezekkel, Nicaraguában pedig a rezsim hadserege szőnyegbombázásokat hajtott végre a rebellis városok ellen. Az általános rettegés közepén Argentínában nem sokan mertek tiltakozni az atrocitások ellen, megjelent viszont egy csoport, akik azóta világhírűek lettek a bátorságuk miatt: nők, akik fehér fejkendőben, eltűnt fiaik és férjeik fényképeivel a nyakukban tartottak néma felvonulást az elnöki palota előtt.

U2-koncert Santiagóban 1998-ban, a színpadon az eltűnt hozzátartozóik fényképét felmutató nőkkel

Nicaragua, amióta létezik, megosztott ország. Földrajzilag is: területének nyugati fele viszonylag sűrűn lakott felföld, keleti fele pedig szinte lakatlan dzsungel. És gazdaságilag is: évszázadokon át nagyon kevés ember birtokolta a nemzeti vagyon nagyon nagy részét. Ebből azonban még önmagában nem feltétlenül lett volna baj – rengeteg latin-amerikai ország létezik hasonló körülmények között, és ha optimálisnak nem is mondható a teljesítményük, azért mégis elevickélnek valahogy anélkül, hogy rendszeresen egymás torkának esnének és totálisan lenulláznák magukat. Nicaragua azonban ideológiailag is teljesen ketté van szakadva.

Granada felülnézetből. Háttérben a Nicaragua-tó

A Nicaragua-tóból kiemelkedő Ometepe-szigetre éjjel kettőkor érkeztem egy kilencórás hajóút után, és semmi más nem érdekelt, csak hogy a kikötőbe értünk küldött, szakadt Toyota pickup ne essen darabokra az iszonyatosan rázós út végéig, hanem érjünk el a Finca Magdalenára és kerüljek be valami ágyba, oszt csókolom. Egy óra zötykölödés után megérkeztünk, további tizenöt perc után előkerült a gondnok és azt mondta, hogy oda tessék, abba a szobába lehet cuccolni. A szoba eredetileg pajta lehetett, kinyithatós kórházi ágyak voltak benne, de nekem teljesen mindegy volt, bedőltem az egyikbe arccal előre. A gondnok még jött szólni, hogy torlaszoljam el az ajtót éjszakára, különben bejön az ormányos medve és megeszi a kajámat. – Nem érdekel, egye meg nyugodtan – dünnyögtem. – A fogkrémjét is megeszi – erősködött a gondnok. – Rendben, akkor eltorlaszolom – mondtam én, csak hogy hagyjon már végre békén. Az ajtó elé tettem a hátizsákomat, és visszadőltem az ágyba.

A Finca Magdalena a nicaraguai Ometepe-szigeten. Mint egy mese (vagy minimum egy szappanopera) díszlete. 

Ha ránézünk a térképre, láthatjuk: Közép-Amerika egy valószínűtlenül keskeny és hosszú földhíd, ami Észak- és Dél-Amerikát köti össze. Az, hogy Közép-Amerika egyáltalán létezik, és a helyén nem a tenger hullámzik, annak köszönhető, hogy két tektonikus lemez (a Cocos- és a Karib-) találkozik itt, gyakori földrengések és vulkánkitörések közepette. Közép-Amerikát tehát vulkánok hosszú sora alkotja, amelyek közül a legaktívabb az Arenal-vulkán Costa Ricában: ez a tűzhányó legutoljára 1968-ban tört ki, 87 ember halálát előidézve, és azóta is rendszeresen füstöl, sőt, vékonyabb lávafolyamokat bocsát ki magából. A vulkán melletti La Fortuna falu fontos turistacélponttá vált 1968 óta, mivel senki, aki Costa Ricában járt, nem akarta kihagyni azt az élményt, hogy néhány méteres távolságból nézze és fotózza a vörösen hömpölygő, izzó lávát.

La Fortuna főutcája az Arenal-vulkánnal

Monteverde elvarázsolt hely. A Csendes-óceán és a Karib-tenger vízgyűjtő területét elválasztó hegység legtetején fekszik Costa Ricában, mindkét nagy vízfelülettől olyan csekély távolságra, hogy tiszta időben szabad szemmel lehetne látni mindkettőt a hegytetőről. Tiszta idő azonban gyakorlatilag nincsen Monteverdében: a kilátást felhők takarják, amelyek nem fenn a magasban vonulnak, hanem lelógnak egészen a fák koronájáig. Monteverde a világ csekély számú felhőerdőinek egyike, ahol állandóan nedves az idő, hihetetlenül dús a növényzet, és az erdő telis-tele van páfrányokkal, liánokkal, valamint a fák törzséről lecsüngő mohával és orchideákkal.

Az első közép-amerikai ország, amit meglátogattam, sok tekintetben a legkevésbé tipikus. Szomszédaitól eltérően Costa Ricában az emberek jól élnek, stabil a demokrácia, régóta nem volt polgárháború, sőt, még hadsereg sincsen. Costa Rica Közép-Amerika bezzeg-országa: nagyjából ugyanolyan adottságokkal vágott neki a XX. századnak, mint a többi kis banánköztársaság, mégis sikerült fekvéséből és természeti kincseiből a lehető legtöbbet kihoznia. Mindemellett a környezeti fenntarthatóságra is nagy gondot fordítanak, így szerezték meg a Happy Planet Index listáján (amely a GDP helyett a lakosság egészségét és elégedettségét hivatott mérni) az első helyet, és a „világ legboldogabb országa” megtisztelő címet.

Utca a La Fortuna (Szerencse) nevű faluban. Peace, love, happiness.

Ha Mexikó jelképe a kaktusz, akkor Közép-Amerikáé a banán. A Mexikó és Kolumbia közötti hosszú, vékony földhídon hét kis banánköztársaság osztozik, amelyek nevét Magyarországon csak a legelvetemültebb földrajztanárok tudják felsorolni, és ők sem feltétlenül sorrendben, ahogy északról délre haladva következnek. Banánköztársaságok a szó eredeti értelmében, vagyis olyan országok, ahol egyetlen exportcikk termelése jelentette sokáig az egyetlen törvényt, a banánexportőr amerikaiak és a hatalmat gyakorló kreol elit néhány ezres rétegén kívül az egész lakosság a banán termelésével és szállításával foglalkozott. Akinek nem tetszett a rendszer – ócska szóviccel élve unta a banánt – azt a hadsereg vagy a rendőrség pillanatok alatt móresre tanította. Így ment ez évtizedeken keresztül, aztán polgárháborúk törtek ki, amerikai intervenciók védték meg a banánbiznisz üzleti érdekeit, míg végül a gazdasági függés enyhült, a kedélyek lecsillapodtak valamelyest, és fellendült a turizmus.

Banánfa az út szélén. Nicaragua.