A Nicaragua-tóból kiemelkedő Ometepe-szigetre éjjel kettőkor érkeztem egy kilencórás hajóút után, és semmi más nem érdekelt, csak hogy a kikötőbe értünk küldött, szakadt Toyota pickup ne essen darabokra az iszonyatosan rázós út végéig, hanem érjünk el a Finca Magdalenára és kerüljek be valami ágyba, oszt csókolom. Egy óra zötykölödés után megérkeztünk, további tizenöt perc után előkerült a gondnok és azt mondta, hogy oda tessék, abba a szobába lehet cuccolni. A szoba eredetileg pajta lehetett, kinyithatós kórházi ágyak voltak benne, de nekem teljesen mindegy volt, bedőltem az egyikbe arccal előre. A gondnok még jött szólni, hogy torlaszoljam el az ajtót éjszakára, különben bejön az ormányos medve és megeszi a kajámat. – Nem érdekel, egye meg nyugodtan – dünnyögtem. – A fogkrémjét is megeszi – erősködött a gondnok. – Rendben, akkor eltorlaszolom – mondtam én, csak hogy hagyjon már végre békén. Az ajtó elé tettem a hátizsákomat, és visszadőltem az ágyba.
Úgy aludtam, mint egy darab fa, nem hallottam az ormányos medve rohangálását (csak a későbbi éjszakákon, amikor már nem voltam annyira fáradt). Reggel viszont, amikor kiléptem a tornácra, a szoba előtt úgy tűnt, mintha egy kukásautó oda borította volna ki a teljes rakományát. Hamarosan felfedeztem a bűnöst: ott volt az ormányos medve (coatí), kábé mint egy kisebb kutya, fél méter hosszú, égnek álló farokkal. A későbbiekben nagy haverok lettünk, annak ellenére, hogy a coatí nem csak úgy tessék-lássék harapdál játék közben, mint egy kutya, hanem tiszta erőből. A hátizsákomban erjedésnek indult banántól viszont határozottan lenyugodott.
Miután már nem a coatí kötötte le minden figyelmemet, volt időm szétnézni a fincán. Az Ometepe szigetét alkotó két vulkán közül a kisebbiknek a tövében épült, tágas udvarház, a Finca Magdalena elképesztő hely. Az épület mögött az árnyékos erdőben nőnek a kávébokrok, az épület előtt pedig guajava- és mangófák váltakoznak mindenféle trópusi virágokkal. A tornácon már ott reggelizett az előző nap a hajón megismert spanyol pár – Carlos és Olga – illetve két amerikai, egy francia és egy kolumbiai származású kanadai. Gyorsan összehaverkodtunk, és az amerikaiak megkérdezték, hogy van-e kedvem megmászni velük a vulkánt. – Mikor? – kérdeztem. – Most, reggeli után – mondták ők. – Mindjárt jön a túravezető, öt dollárt kell neki fizetni fejenként.
„Bejárat a hegyre. Lőfegyverrel belépni tilos.”
Ahhoz képest, hogy a Costa Rica-i
Néhányszor azért a túravezető hajlandó volt megállni és hagyni, hogy levegő után kapkodjunk – pláne, ha felbukkant valami állat a fák tetején. Ometepe erdeiben szép számmal élnek bőgőmajmok, amik onnan kapták a nevüket, hogy olyan hangot adnak ki magukból, mint egy halálra sebzett ork. Az artikulálatlan üvöltést hallgatni a ködös erdőben elég nyugtalanító érzés, úgyhogy a túravezető, amint meglátott egy bőgőmajmot a fán, azonnal megmutatta nekünk. A bőgőmajom akkora, mint egy macska, és egyáltalán nem agresszív – csak a hangja olyan, mintha legszívesebben az egész világot cafatokra tépné.
Ködben, sárban, a bőgőmajmok üvöltése közepette végül sikerült felérnünk a vulkán tetejére. A kráterben egy apró, kristálytiszta lagúna bújt meg, a víz partján pedig olyan zöld volt a pázsit, mint egy golfpályán. Kilátás sajnos nem volt, a vulkán mindvégig, amíg másztuk, felhőkbe burkolózott, úgyhogy nem láttunk tovább húsz-harminc méternél. Pedig, ha tiszta lett volna az idő, láthattuk volna a körös-körül elterülő Nicaragua-tavat, és azon túl talán még a Csendes-óceánt is. Ennek hiányában viszont csak feküdtünk fél órán át a fűben, aztán összegereblyéztük magunkat a romjainkból, és újabb négy óra leforgása alatt visszaereszkedtünk a fincára.
Másnap megelégedtem volna azzal, hogy az izomlázamat kenegetem a tornácon, iszom a (meglepően jó) nicaraguai Toña sört, és csirkecsontokat dobálok az ormányos medvének, de újabb túra-meghívást kaptam, ezúttal a spanyoloktól. Carlos és Olga talált egy mountain bike-kölcsönzőt a faluban, öt dollár egy napra, mondták. Ometepén, úgy tűnik, öt dollár a turisztikai szolgáltatások alapértelmezett ára: a szállás is éjszakánként öt dollárba került, a vulkánmászás is, és a bőséges vacsora is, hozzá egy literes üveg Toñával. Úgyhogy összeszedtem magam, és elindultam biciklizni.
Nagyon hamar kiderült, hogy a spanyolok „találtunk egy mountain bike-kölcsönzőt a faluban” állítása elég erős eufemizmus. Először is, nem igazán volt „falu”, amennyiben azt a pár, nyomorult házat nem számítjuk annak. Ometepe kedélyesen megragadt a múltban, és sem a házakon, sem az utakon nem látni sok jelét annak, hogy már a 21. században járunk. A „kölcsönző” is erős túlzás: egy helyi család kertjében volt pár bicikli, amit öt dollárért el lehetett vinni egy napra. És végül a „mountain bike”, hát, talán ez volt a legnagyobb overstatement: a bicikliken nem működött a váltó, a lánc rendszeresen leesett, lengéscsillapításról meg már eleve szó sem volt. Mindenesetre kikölcsönöztünk három biciklit, és útnak indultunk, hogy bejárjuk a szigetet.
Spanyolokkal túrázni egészen más élmény, mint angolszászokkal. Míg az utóbbiak, ha egyszer a fejükbe vettek valamit, akkor azt meg is csinálják, addig a spanyolok lelkesedése addig tart, amíg valami nehézség nem adódik. A biciklik csapnivalóak voltak, az úton hol volt beton, hol nem, úgyhogy Carlos és Olga három (!) kilométer után feladta. Mentségükre legyen mondva, hogy épp egy nagyon szimpatikus tóparti plázs mellett tekertünk, amikor bedobták a törülközőt. Mivel még dél sem volt, elbúcsúztam tőlük: fürdés helyett ugyanis szerettem volna eljutni a Charco Verde nevű mocsárba, ahol a Lonely Planet szerint mindenféle különös vízimadarak költenek. A spanyolok tehát kifeküdtek a fekete, vulkáni homokra süttetni a hasukat, én meg tovább pedáloztam – húszpercenként meg-megállva, hogy visszarakjam a leesett bicikliláncot.
Másfél óra alatt eljutottam Charco Verdébe, és a látvány bőven megérte az erőfeszítést (vagy inkább a bosszankodást, amit a rozoga bicikli okozott). Hatalmas fák, buja aljnövényzet és itt-ott felröppenő madarak tenyésztek a mocsárban. Annyi volt csak a probléma, hogy az esős évszak miatt kábé két méterrel magasabban állt a víz szintje, mint egyébként, úgyhogy a sétaút egy helyen járhatatlanná vált az átfolyó iszaptól. Szerencsére volt egy másik ösvény is, így nem sokat gondolkodtam: elindultam azon. Egy idő után gyanús lett, hogy amin gyalogolok, az már nem túraösvény, hanem valami vadállat csapása. Nem baj, gondoltam, el csak nem tévedek egy ilyen kis szigeten, és haladtam tovább előre. Amikor összegörnyedve kellett átverekednem magam a bokrok alatt, akkor már biztos voltam benne, hogy az út, ha volt is, már legalább negyed órája véget ért. Csakazértsem fordultam vissza, és a végén kiértem a tóhoz. Abszolút megérte, a teljesen néptelen partszakasz hihetetlenül jól nézett ki a bedőlt fákkal, a röpködő madarakkal és a háttérben a vulkánnal, amit előző nap megmásztam. Elücsörögtem egy fél órát a parton, aztán elindultam visszafelé, mert már elkezdett sötétedni.
Mire kiértem a mocsárból, töksötét lett. A biciklin természetesen nem volt lámpa, úgyhogy csak akkor tudtam tekerni, amikor volt beton az úton, mert a földes-kátyús részeken valószínűleg azonnal arcra estem volna. Közvilágítás nem volt, még a százfős kis falvakban sem, ellenben rengeteg ember, ló és disznó kószált összevissza az úton. Furcsa, de egyáltalán nem féltem: hiába voltam egyedül egy rozzant biciklin, lámpa nélkül, Nicaraguában, valahogy éreztem, hogy nem lehet bajom. Ometepe annyira békés, annyira meseszerű, hogy fel sem tételeztem, hogy esetleg bárki a helyiek közül elém ugrana, hogy pénzt vagy életet. A legvalószínűbb problémának az tűnt, hogy defektet kapok, vagy nekimegyek egy kivilágítatlan disznónak, de szerencsére egyikre sem került sor.
Carlos és Olga nagyon megörült, amikor – valamikor éjfél táján – hazakeveredtem a Finca Magdalenára. A kolumbiaival már épp azt tervezték, hogy a keresésemre indulnak, csak szerencsére ehhez is ugyanolyan hispán kényelmességgel álltak hozzá, mint a biciklizéshez: először megvacsoráztak, aztán megitták a vacsorához járó, fejenként egy liter Toña sört, aztán még egyet. Úgyhogy amikor megérkeztem, hullafáradtan, legalább annyira örültek annak, hogy élek, mint annak, hogy nem kell miattam nekiindulni az ometepei éjszakának. Én meg két kalandos nap után végre átvettem az ometepei életritmust, és aztán már én sem csináltam mást, csak nyakaltam a Toñát a tornácon a kedvesen bizarr, spanyol és kolumbiai mesefigurákkal, a mesebeli kávéültetvényen, a két vulkánból álló mesebeli szigeten a Nicaragua-tó közepén. Meg dobáltam a csirkecsontokat az ormányos medvének, ennek a bizarr, mesebeli állatnak.
Kevés olyan peace-love-happiness helyen jártam életemben, mint Ometepe. És mind a mai napig képtelen vagyok megmondani, hogy miért nem ragadtam ott hosszú hónapokra, vagy akár évekre. Sok gondom nem lenne, az biztos: legfeljebb azon bosszankodnék néha, hogy az ormányos medve már megint szétcincálta a szemetesvödör tartalmát.
Azt meg azért, valljuk be, ki lehet bírni.
