Hondurasra alapvetően nem voltam kíváncsi. Egy hónapom volt bejárni Közép-Amerikát, és bevallom őszintén, sokkal jobban érdekelt a színes-szagos Nicaragua és Guatemala, mint a közöttük elterülő, nem túl karakteres Honduras. Felmerült a lehetőség, hogy felülök a kábé másfél napos menetidejű buszra, és megállás nélkül keresztülutazom az országon. A kisördög azonban nem hagyott nyugodni: mi van, ha Honduras mégis egy izgalmas hely, és én lemaradok valamiről? Úgy döntöttem, hogy egy éjszakát eltöltök félúton, körülnézek, aztán ha semmi extrát nem találok, akkor folytatom az utam Guatemalába.
Vendéglátóm Comayaguában, Rony a jobb alsó sarokban, középen az egyik unokatestvére
A latin-amerikai utazásaim egyik nagy tapasztalata, hogy az ilyen hezitálós helyzetekből lesznek a legjobb sztorik. Kinéztem az útikönyvből Comayaguát, hogy majd ott töltök egy fél napot, és eszembe nem jutott volna, hogy lesz abból kettő is, és hogy apácák, szépségkirálynők, katonák és háziállatok felvonulása közepette fogok menekülni a kormányellenes tüntetőket kergető rendőrök elől.
Középiskolások felvonulása, hondurasi népviseletben
Honduras fővárosának, Tegucigalpának nincs túl jó híre, sem ami a látnivalókat, sem ami a közbiztonságot illeti, úgyhogy semmiképpen sem szerettem volna ott tölteni az éjszakát. Azt is elhatároztam, hogy nem a csendes-óceáni, hanem a karib-tengeri oldalon fogok megérkezni Guatemalába, hogy útba ejthessem a garífunákat Lívingstonban (akikről a következő bejegyzésben lesz szó). A nicaraguai Estelíből indultam, így esett a választásom a táv felénél fekvő Comayaguára, ami a Lonely Planet szerint Honduras legelbűvölőbb, történelmi hangulatú kisvárosa. Ez egyáltalán nem bizonyult igaznak, néhány átlagos templomot leszámítva nincs semmi Comayaguában, csak egy bazi nagy börtön, ami idén februárban leégett. Az elmúlt évek egyik legborzalmasabb tömegkatasztrófája 360 áldozatot követelt – a túlzsúfolt börtönből a rabok nem tudtak kimenekülni – aminek következtében Comayagua neve az egész világon hírhedtté vált. Én azonban még tavaly ősszel jártam ott, öt hónappal a börtöntűz előtt.
Találtam egy couchsurfert, Ronyt, aki szívesen vendégül látott, de azonnal felhívta a figyelmemet, hogy ha akarom, ha nem, kénytelen leszek két napot Comayaguában tölteni. Az érkezésem szeptember 14-ére esett, a másnap, 15-e pedig Honduras nemzeti ünnepe volt, amikor az egész országban leáll az élet, hogy a lakosság kedvére ehessen-ihasson és parádézhasson az utcán. A nemzeti ünnep leglényegesebb része ugyanis Hondurasban a középiskolák felvonulása: minden osztály színes cuccokban, zenére, meghatározott koreográfia szerint járja végig a várost. Erre nyilván kíváncsi voltam, meg amúgy se volt más választásom - a buszok nem jártak - úgyhogy két napra beköltöztem Rony családjához. Comayagua nem egy kifejezett turistacélpont, úgyhogy Rony évente talán három-négy couchsurfert fogad, akiket nagy érdeklődéssel faggat ki arról, hogy mi újság abban az országban, ahonnan a vendége származik.
Néhány sör után Rony és én arra a következtetésre jutottunk, hogy Honduras és Magyarország sokkal jobban hasonlít egymásra, mint gondoltuk volna. Honduras is nagyjából százezer négyzetkilométer kiterjedésű, minden szomszédjával rosszban van, mezőgazdasági termőterületként és külföldi ipari vállalatok összeszerelő-üzemeként funkcionál, és két oligarchacsoport váltogatja egymást a hatalomban, egy jobb- és egy baloldali. És ha ennyi hasonlóság nem lenne elég, a nemzeti ünnepük (amely a miénkhez képest a naptárnak pontosan a túloldalán, szeptember 15-én van) az utóbbi időben az iskolások helyett inkább arról szól, hogy a lakosság egyik fele a kormány ellen tüntet, a másik meg mellette.
Ennek megfelelően a másnapi parádén a középiskolásoknak pontosan a fele vonult fel. A dolog hátterében az állt, hogy a baloldali Manuel Zelaya elnököt, aki Hondurasból egyfajta mini-Venezuelát szeretett volna csinálni (olaj nélkül, persze), a hadsereg 2009-ben elzavarta, és a helyére a jobboldali Porfirio Lobót ültette. Az Egyesült Államok nagy barátja, a vicces nevű Lobo elnök (a név jelentése: farkas) egyebek mellett a közoktatáson kívánt spórolni, úgyhogy a tanárok sztrájkba kezdtek, és egyetlen állami iskola sem engedte felvonulni a diákjait, a Zelaya-pártiak pedig vörös zászlók alatt kezdtek gyülekezni Comayagua főterén. Az egyházi és a magániskolák ellenben megtartották a felvonulást, ami nem meglepő, hiszen a hadsereg mellett az egyház és a tehetősebb hondurasiak jelentik a jobboldali Lobo bázisát.
A felvonulás rettentő vicces volt. Először is, az egyházi iskolák diákjai, papok és apácák vezetésével olyan táblák alatt masíroztak, amelyekre a Tízparancsolat egyes parancsolatai voltak felírva. Őket, némiképp kontrasztban állva a paráználkodásra vonatkozó parancsolattal, wannabe szupermodell gimnazista csajok követték magassarkúban és miniszoknyában. Más lányosztályok szolidabb egyenruhát választottak, ami nem annyira sült el jól – engem konkrétan stewardessekre emlékeztetett az uniformisuk. Utána jöttek a fiúk, az egyik részük katonás-masírozós, a másik részük rezesbandás felállásban. Aztán jött néhány népviseletbe öltözött pár, a lányok színes-fodros cuccokban, a fiúk ingben és szalmakalapban. Végül, és ezt tényleg nem tudtam mire vélni, a hadsereg is tiszteletét tette az eseményen: a teherautók platóin terepszínű ruhás katonák álltak körül néhány, kókuszrosttal díszített akváriumot, amelyekben különféle háziállatok, kacsák és ludak kuksoltak.
Az összkép nagyon vegyes volt, de legalább remekül kiderült belőle, hogy mi az, ami jól megy a hondurasi fiataloknak, és mi az, ami nem. A lányok kiválóan riszálták magukat a szépségkirálynő-dresszben, a fiúk szuperül zajongtak a trombitákkal és dobokkal. Ami viszont nagyon nem ment sem a kiskatonáknak, sem a stewardesseknek, az az egyszerre menetelés: a geometrikus alakzatok egyetlen pillanatra sem bírtak összeállni, egyrészt az utcán összevissza áramló és fotózó családtagok, másrészt a ritmusból folyamatosan kieső középiskolások miatt.
A felvonulás aztán véget ért, és Ronyval, meg néhány unokatestvérével elindultunk, hogy megnézzük a város büszkeségét, a XVIII. században épült katedrálist. Egyikünk sem tudta, hogy ott gyülekeznek a Zelaya-párti tüntetők. Pont, amikor kijöttünk a templomból, a tömeg őrült menekülésbe kezdett. – Rendőrök – kiabálták, úgyhogy mi is futottunk. Nem volt időm kérdezősködni, de sejtettem, hogy a hondurasi rohamrendőröket nem különösebben érdekli, hogy ki a kormányellenes tüntető, és ki az egyszerű járókelő. Aztán, ugyanolyan hirtelen, ahogy futásnak indultak, Rony és az unokatestvérei megálltak. – A másik irányba kanyarodtak a rendőrök – mondták. Hogy ezt miből állapították meg, fogalmam sincs, de nem kételkedtem a szavaikban: bizonyára jól ismerték már a rendőrök elől való menekülés minden csínját-bínját.
Másnap továbbindultam, és estére megérkeztem Guatemalába. Hondurasi látogatásom rövidre, de annál velősebbre sikerült. A nemzeti ünnep olyan, mint egy szülinapi buli: sűrítve mutatja meg azt, hogy milyen is az ünnepelt, és hogyan viselkednek az ünneplők. Honduras nemzeti ünnepe pont olyan volt, mint egy olyan ember szülinapja, aki két, egymást kölcsönösen ki nem álló társaságot hívott meg a bulijába, és míg az egyik társaság igyekezett csakazértis jól érezni magát, addig a másik félrevonulva szidta a házigazdát, hogy szar a zene, aztán a házigazda rájuk ijesztett egy kicsit, hogy kidobja őket a buliból, de végül persze nem történt semmi.
Gyülekezik az ellenzék
És ha ennyi hasonlóság nem lenne elég, az ábécében Honduras angolul és spanyolul is épp Magyarország (Hungary/Hungría) mellett áll a sorban.
