Ha Mexikó jelképe a kaktusz, akkor Közép-Amerikáé a banán. A Mexikó és Kolumbia közötti hosszú, vékony földhídon hét kis banánköztársaság osztozik, amelyek nevét Magyarországon csak a legelvetemültebb földrajztanárok tudják felsorolni, és ők sem feltétlenül sorrendben, ahogy északról délre haladva következnek. Banánköztársaságok a szó eredeti értelmében, vagyis olyan országok, ahol egyetlen exportcikk termelése jelentette sokáig az egyetlen törvényt, a banánexportőr amerikaiak és a hatalmat gyakorló kreol elit néhány ezres rétegén kívül az egész lakosság a banán termelésével és szállításával foglalkozott. Akinek nem tetszett a rendszer – ócska szóviccel élve unta a banánt – azt a hadsereg vagy a rendőrség pillanatok alatt móresre tanította. Így ment ez évtizedeken keresztül, aztán polgárháborúk törtek ki, amerikai intervenciók védték meg a banánbiznisz üzleti érdekeit, míg végül a gazdasági függés enyhült, a kedélyek lecsillapodtak valamelyest, és fellendült a turizmus.

Banánfa az út szélén. Nicaragua.

Merthogy Közép-Amerika szuper turistacélpont. Meglepően kis helyen meglepően sok és sokféle látnivalót lehet itt találni a maja piramisoktól a barokk kolostorokig, a dzsungelektől a tengerparti strandokig, a vulkánoktól a felföldi tavakig. Régi vágyam volt eljutni ide, de egy darabig úgy tűnt, hogy nem fog összejönni. Hét hónapra kaptam ösztöndíjat Mexikóba, ám a feltételek között volt egy olyan is, hogy az ösztöndíj időtartama alatt maximum két hétre hagyhatom el az ország területét. Ezt elhasználtam Kubára, úgyhogy az biztosnak látszott: augusztus végéig Mexikóban kell maradnom. Sőt, már meg is volt véve a repülőjegyem haza, Budapestre.

Banánköztársaságok és amit láttam belőlük. Kép: Google Maps.

Aztán, valamikor május végén úgy ébredtem egy napon, hogy mindenki tehet egy szívességet, én elmegyek Közép-Amerikába, ha fene fenét eszik is. Az ösztöndíjamból félre tudtam tenni egy komolyabb összeget, Pesten pedig nem várt se stabil munka, se más olyan feladat, ami nem ért volna rá még egy hónapig. A hazafelé szóló repülőjegyemet tehát áttetettem október elejére, és vettem egy másik repülőjegyet is, 2011. augusztus 31-ére San Joséba, Costa Rica fővárosába. Életem egyik legjobb döntése volt.

Vigyázat, pumák. Costa Rica.

Pontosan egy hónapot töltöttem Közép-Amerikában, szeptember 30-án este értem vissza Mexikóba. Délről északra haladtam, busszal, motorcsónakkal, hajóval, dzsippel, triciklivel, teherautóplatón, meg még a jó ég tudja, hogyan. A repülőjegyet nem számítva körülbelül ezer dollárt költöttem, és teljesen egyedül mentem, amely utóbbi körülmény elsőre ijesztőnek hangzik, de valójában egyáltalán nem az. Egy éve és egy hónapja voltam már Latin-Amerikában, és azt persze nem állítom, hogy nem aggódtam egy kicsit, de azt tudtam, hogy ha nem csinálok valami égbekiáltó hülyeséget, nem fog nagy bajom esni. A legnagyobb sansz arra volt, hogy valami közlekedési baleset vagy lopás áldozata leszek, esetleg gyomorrontást kapok, de ilyesmi a világ minden pontján előfordulhat. Nem lett semmi bajom különben, hálisten, csak a guatemalai dzsungelben vertem be a sípcsontomat egy kidőlt fatörzsbe, és a seb egy kicsit elfertőződött, de aztán vettem kenőcsöt a gyógyszertárban, és pár nap alatt rendbejött.

Bikák egy vulkán előtt. Nicaragua.

Aki tehát relatíve kevés pénzből sok érdekes dolgot szeretne látni és csinálni, annak melegen ajánlom Közép-Amerikát. Fantasztikusan sokszínű, szeretetreméltó és turistabarát hely, és már rég nincsenek gerillák az erdőkben, nem jellemzőek az éjszakai rajtaütéses országúti rablások, és nem kell azon izgulni, hogy a sarkon szervkereskedők ütik le az embert, és kivágják a veséjét. Ami okot ad az aggodalomra, az a narcók, vagyis a mexikói – és részben a salvadori – drogmaffia terjeszkedése a régióban, ez azonban nem érinti a turistákat. Ismétlem, ha valaki nem csinál valami égbekiáltó hülyeséget, nincs különösebb félnivalója Közép-Amerikában, még akkor sem, ha egyedül utazik.

Papaya-fa és trombitavirágok. Nicaragua.

De mit is értünk pontosan Közép-Amerika alatt? Annak ellenére, hogy Magyarországról nézve az egész zavaros régió banánköztársaságostól és szigetestől, ami az Egyesült Államok és Dél-Amerika között terül el, Közép-Amerikának minősül, a spanyol Centroamérica terminus csak a már említett hét kis országot foglalja magában. Egy mexikói például vérig sértődne, ha a hazáját Közép-Amerikának titulálnánk (belefutottam a csapdába én is, onnan tudom). A mexikóiak meg vannak győződve arról, hogy Mexikó Észak-Amerikához tartozik, amiért az vesse rájuk az első követ, aki még nem sértődött meg soha azon, hogy Magyarországot holmi külföldiek csak úgy lekeleteurópázták. Mexikó tehát önbevallásos alapon nem számít Közép-Amerikának, a szigetek összefoglaló neve pedig Caribe.

Broméliák a villanyvezetékeken és egy veterán iskolabusz. Honduras.

A maradék hét ország, ami viszont egyértelműen Közép-Amerika, északról délre haladva a következő: Belize, Guatemala, Honduras, El Salvador, Nicaragua, Costa Rica és Panama. Noha messziről nézve egyik kutya, másik eb, a valóságban rengeteg különbség van köztük. Belize angol gyarmat volt, a hivatalos nyelv az angol, a másik hatban a spanyol. Belize lakossága nagyrészt afrikai származású, Guatemaláé többségében indián, a másik öt országé ellenben kreol-mesztic (spanyol, indián beütéssel). Costa Rica kifejezetten jómódú, Panama sem áll rosszul, Belize, El Salvador és Honduras is úgy-ahogy elboldogul, Guatemala és Nicaragua viszont szegény, mint a templom egere.

Egy szép nagy fa. Honduras.

A fejletlenség ellenére (vagy talán épp azért) Guatemala és Nicaragua magasan a legérdekesebb helyek kulturális és turisztikai szempontból. Ebben a két országban, továbbá El Salvadorban véres polgárháború dúlt a hetvenes évektől a kilencvenesekig, Nicaraguában még hatalomra is kerültek a baloldali sandinista gerillák egy évtizedre. Honduras és Panama mindig is az Egyesült Államok bábja volt, Costa Rica ügyesen lavírozott, Guatemala és Nicaragua ellen intervenciót folytatott a CIA. El Salvador a legnépesebb ország annak ellenére, hogy a legkisebb – Nicaragua pedig a legnagyobb, de az ország kétharmada dzsungel, ahol alig lakik valaki.

Kókusztej és főtt tarisznyarák a Karib-tenger partján. Guatemala.

Sokat kotlottam a térkép fölött, mert arra nagyon gyorsan rájöttem, hogy egy hónap alatt nem lehet mind a hét országot rendesen végignézni. Egyrészt rengeteg a látnivaló, másrészt ezek az országok egyáltalán nem is olyan kicsik – Nicaragua, Honduras és Guatemala valamivel nagyobb, mint Magyarország, Panama kicsit kisebb, Costa Rica akkora, mint Szlovákia, Belize és El Salvador meg mint Szlovénia. Harmadrészt elég csapnivaló a közlekedés, lassúak a buszok, sok helyen nincs is út, csak a folyókon lehet hajózni, és, hát, a menetrend sem olyan, mint a német vasutaké. Végül a látnivalók jelentős részében épp az a pláne, hogy benn vannak valami dzsungel mélyén, ami miatt a megközelítésük további extra időt vesz igénybe.

Vigyázat, krokodil! Horgászni tilos. Guatemala.

Képzeljük el azt, hogy egy hónapunk van végigutazni Csehországot, Szlovákiát, Ausztriát, Magyarországot, Szlovéniát, Horvátországot és Szerbiát, de nincsenek vonatok és autópályák, csak hegyi szerpentinek, földutak és folyók, meg akkora őserdők, mint az egész Dunántúl. A feladat nyilvánvalóan teljesíthetetlen, hát még ha azt is hozzávesszük, hogy Közép-Amerikában a fővárosokban nincs semmi látnivaló, minden érdekes dolog vidéken van. Az utazó, ha egy hónapja van, két dolgot csinálhat: vagy rohan, vagy leszűkíti a meglátogatandó országok számát. Én az utóbbi megoldást választottam, így négy országot látogattam meg: Costa Ricát, Nicaraguát, Hondurast és Guatemalát. A másik három, Panama, El Salvador és Belize pedig megmaradt máskorra.

Indián gyerekek az Atitlán-tavon. Guatemala.

Ráadásul még ezt a négyet sem sikerült tisztességesen végigjárni. Honduras eleve nem vonzott, nem tűnt túl érdekes helynek, két nap alatt akartam keresztülbuszozni, amiből egy nemzeti ünneppel kombinált mazsorett-parádé és utcai zavargás miatt három nap lett. Costa Ricára tíz napot szántam, de annyira drága volt minden, hogy gazdasági menekültként öt nap után a jóval olcsóbb Nicaraguába távoztam. Ezt különben egyáltalán nem bántam meg, Nicaragua szuperérdekes volt, bőven volt mit csinálni kilenc napig. Végül Guatemala, a szívem csücske, a legizgalmasabb hely az összes közül, tizenhárom napot kapott, de a dupláját is gond nélkül el tudtam volna ott tölteni.  

Maja piac. Guatemala.

Egy hónap Közép-Amerikában tehát arra jó, hogy az ember belekóstoljon, vérszemet kapjon, aztán elhatározza, hogy mindenképpen vissza fog menni oda. A hét ország végiglátogatása alsó hangon három hónap lett volna, erre sem időm, sem pénzem nem volt, de annyi baj legyen, így is olyan volt ez az út, mint hab a tortán, pont az i-n. A bő egy éves latin-amerikai kaland nem is érhetett volna jobb véget. Ahogy most számolom, legalább tizenkét bejegyzésre lesz szükségem, hogy az egész, elképesztő utat megírjam. A következő három hónapban tehát a Clandestino blog témája: Közép-Amerika.