Monteverde elvarázsolt hely. A Csendes-óceán és a Karib-tenger vízgyűjtő területét elválasztó hegység legtetején fekszik Costa Ricában, mindkét nagy vízfelülettől olyan csekély távolságra, hogy tiszta időben szabad szemmel lehetne látni mindkettőt a hegytetőről. Tiszta idő azonban gyakorlatilag nincsen Monteverdében: a kilátást felhők takarják, amelyek nem fenn a magasban vonulnak, hanem lelógnak egészen a fák koronájáig. Monteverde a világ csekély számú felhőerdőinek egyike, ahol állandóan nedves az idő, hihetetlenül dús a növényzet, és az erdő telis-tele van páfrányokkal, liánokkal, valamint a fák törzséről lecsüngő mohával és orchideákkal.
A felhőerdőt (angolul cloud forest, spanyolul bosque nuboso) magyarul hivatalosan köderdőnek hívják, de ez egyrészt nem hangzik olyan jól, másrészt Monteverdében tényleg felhők jönnek-mennek, időnként beborítva az erdőt és benne az embert, nem pedig valamiféle köd száll le a fák közé. Felhőerdők ott alakulnak ki, ahol a hegyek elég magasak ahhoz, hogy a vonuló felhők beléjük ütközzenek. A különleges ökoszisztémák alapja ennek megfelelően az állandó nedvesség, ami a növényzet elképesztő burjánzását idézi elő. A hegyek tetején elterülő, nehezen megközelíthető felhőerdők ráadásul rengeteg olyan növény- és állatfajnak nyújtanak menedéket, amelyek az alacsonyabban fekvő vidékekről már kiszorultak. Monteverdében található a világon a legtöbb féle orchidea: összesen több, mint háromszáz faj él a nemzeti park területén. De van többezer egyéb növényfaj, továbbá emlősök, madarak és kétéltűek százai, a quetzaltól a tarantulapókig, a mérgező békától a lajhárig.
A tulajdonképpeni nemzeti parkban 13 kilométernyi túraösvény van megnyitva a látogatók előtt, amiből én talán nyolc kilométert jártam végig. Az erdő hangulata elképesztő: amikor épp megérkezett egy felhő, akkor tíz méternél tovább nem lehetett látni, ráadásul a magas páratartalom miatt folyamatosan potyogtak a vízcseppek a levelekre, úgyhogy minden irányból állandóan hallatszott valami neszezés. Végig olyan érzésem volt, hogy akármelyik fa mögül előugorhat egy ismeretlen, színes, szőrös vagy tollas vadállat. Tudtam, hogy egy nemzeti parkban vagyok, ahol nem történhet velem semmi baj, mégis egy pillanatra átéreztem az egykori spanyol hódítók paranoiáját. Az eleve mindenféle hülye babonával a fejükben érkező konkvisztádorok, akik nem nyolc kilométert gyalogoltak efféle átláthatatlan, folyamatosan zizegő erdőkben, hanem több százat, a végére teljesen megkattantak, ami ha mentségül nem is, magyarázatul szolgálhat arra az ámokfutásra, amit aztán az indiánok körében végeztek.
Ezt a kósza gondolatot leszámítva a monteverdei erdő egyáltalán nem félelmetes, sőt. Csomószor megálltam nézelődni, a részleteket megfigyelni. Quetzalt sajnos nem láttam, de volt rengeteg össze-vissza röpködő kolibri. Orchideák is voltak szép számmal, meg broméliák, meg egy csomó virág és bogyó. A folyamatos nyirkosság nem volt zavaró, a hőmérséklet nem lehetett több 25 foknál, és szúnyogok sem nagyon voltak – egy trópusi dzsungelhez viszonyítva tehát a felhőerdőben nagyon jól lehetett gyalogolni. Arra kellett csak figyelnem, hogy ne álljak meg túl sok időre, mert tudtam: délután 3 körül megérkezik a menetrendszerű felhőszakadás. Ez így is lett, az utolsó egy kilométeren kapott el. Nem volt hová behúzódni, és a futásnak sem lett volna értelme: öt perc alatt a közepesen strapabíró esőkabátom teljesen átázott, a cipőm úgyszintén, de a levegő nem hűlt le, így olyan volt, mint egy júniusi záporban elázni – inkább vicces, mint bosszantó. Annak azért örültem, hogy volt a hátizsákomban egy zárható műanyag tasak a fényképezőgépnek meg az iratoknak.
Másnap egy kisebb, magántulajdonban levő erdő-darabot, a Selvatura Parkot néztem meg. Annak ellenére, hogy itt a gyalogút alig három kilométer hosszú, a belépődíj kétszerese volt a nemzeti parkénak: 20 dollár, ha jól emlékszem. Ennek az az oka, hogy a Selvatura Parkban nyolc függőhidat építettek, amelyek közül a leghosszabb
A legviccesebb kirándulás viszont aznap este következett – egy éjszakai túra az erdőben, túravezetővel. Ez is 20 dollár volt, szívtam is a fogam, hogy egy nap ennyi pénzt eltapsolok, de utólag végiggondolva a dupláját is megérte volna az élmény. Az eső végig szakadt, csatakosra áztam, de láttunk madárpókokat, imádkozó sáskát, kígyót, mérgező békákat és valami teljesen idióta madarat, amely meg volt róla győződve, hogy a mozdulatlanság a legjobb védekezési forma még akkor is, ha tíz turista világítja zseblámpával és fotózza vakuval fél méterről. A túravezetőnk össze-vissza vitt minket az erdőben, és közben folyamatosan beszélt walkie-talkie-n a segédjeivel. Valamit nagyon keresett, de nem árulta el, hogy mit – aztán hirtelen izgatottan azt suttogta: Futás!
Futottunk, csendben, már amennyire csendben lehet futni a töksötétben, a surrogó esőkabátban, a cuppogó sárban. Aztán hirtelen a túravezető megálljt intett, és a zseblámpájával egy fa tetejére világított. Egy szürkésbarna, szőrös izé lógott egy ágon, amit soha nem vettem volna észre, ha nem tudom, hogy mit kell keresnem. De akkor már tudtam, hogy az a nagy csomó nem valami madárfészek, hanem egy lajhár.
A lajhár a kedvenc állataim egyike, és Costa Rica a világon az egyik legjobb hely a lajhár-spottinghoz. Más, mozgékonyabb állatokkal ellentétben a lajhár megfigyelésének nem az az akadálya, hogy elszalad – hiszen naphosszat csak ott lóg a fán – hanem hogy hetente egyszer jön csak le a földre, üríteni. Ez elég furcsa szokás, hiszen egy olyan nihilista állatnak, mint a lajhár, valószínűleg nem okozna különösebb lelkifurdalást, ha nem csak képletesen, hanem szó szerint is leszarná az alatta elterülő világot. Ekkor azonban az egyetlen ragadozó, amelytől félnivalója van, a jaguár beazonosíthatná a lajhár helyét: konkrétan csak fel kellene másznia a kupac melletti fára, és széttépnie a percenként kábé húsz métert megtenni képes lajhárt. Úgyhogy a lajhár egy hétig gyűjti magában az anyagot (mint minden más életfunkciója, az emésztése is iszonyú lassú), aztán egyik éjszaka lemászik, öt perc alatt megkönnyebbül, és felmászik egy másik fára.
Én már attól is nagyon boldog voltam, hogy tíz méterről megláthattam a fán csüngő lajhárt a zseblámpák fényében. Az addig békésen vegetáló szőrcsomó azonban hirtelen megmozdult. A lajhár elindult lefelé! A legkevésbé sem zavarta, hogy lentről világítják és fotózzák, nyugodtan leereszkedett a fatörzsön, megállt tőlünk két méterre, és nekikezdett. It’s shitting! – kiabálta felvillanyozva a túravezető, mi meg vakuztuk becsülettel. A lajhárt egyáltalán nem érdekeltük: vasárnap este volt, aznapra volt beütemezve a heti móka, úgyhogy ha fotózták, ha nem, ő elvégezte, amit el kellett végeznie. Aztán átmászott a szomszédos fához, fél perc alatt felkúszott a lombjai közé és eltűnt a szemünk elől.
Orchideák ide, liánok oda, nekem ez volt a monteverdei látogatás dramaturgiai csúcspontja. És azóta még jobban tisztelem a lajhárokat. Lehet, hogy totálisan életképtelenek (milyen hülyének kell lennie ahhoz egy állatnak, hogy épp akkor másszon le a biztonságos magasból, amikor tíz zseblámpa világítja), de ennyire elegánsan szarni az egész világra, hát, azt jó lenne eltanulni tőle.
Arról nem is beszélve, hogy – némi segítséggel – a lajhárok még repülni is tudnak. De ez már egy másik történet.
