Ismerkedésemet Guatemalával az ország lehető legkevésbé tipikus pontján kezdtem meg. Guatemala nagyobbik része dzsungel, kisebbik része hűvös hegyvidék. A lakosság túlnyomó többsége maja indián, a kisebbség pedig fehér és mesztic, és talán mondanom sem kell, hogy ez utóbbi csoportok tartják kezükben a gazdaság és a politika kulcspozícióit. Van azonban egy különös hely az ország rövid karib-tengeri partvidékén: Livingston. Itt a lakosság nagy része nem indián, és nem is fehér, hanem fekete. Ők a garífunák, akik egy elsüllyedt rabszolgaszállító hajóról úsztak ki Saint Vincent szigetére, hogy onnan kiindulva kalandos módon népesítsék be Belize, Guatemala és Honduras egy kis szegletét.
Garífuna dob- és táncshow. Livingston, Guatemala.
A garífunák története jól példázza, hogy micsoda kupleráj volt Közép-Amerikában a XVIII. században. Annak ellenére, hogy a történelmi atlaszokban a Karib-térséget a korszakban már összefüggő piros, kék és sárga foltok fedik le annak függvényében, hogy az adott terület a britekhez, a franciákhoz vagy a spanyolokhoz tartozott-e hivatalosan, a valóságban egyik európai hatalom sem gyakorolt teljes szuverenitást a gyarmatai területe fölött. Saint Vincent szigetén, bár névleg hol a britekhez, hol a franciákhoz tartozott (a szigetet ide-oda cserélgették az Európában a térképek fölé hajoló stratégák), a valóságban se britek, se franciák nem laktak, csak arawak indiánok.
A sarokban jobbra fent: Bob Marley
Itt, a Kis-Antillákon, Saint Vincent partjainál szenvedett hajótörést 1675-ben egy brit rabszolgaszállító hajó, ami a
Livingston főutcája. Az egyetlen fehér a képen nyilván nem más, mint a politikus a választási plakáton.
A jó világnak 1796-ban lett vége, amikor egy expedíciós hadosztály révén Nagy-Britannia nem csak papíron, hanem ténylegesen is birtokba vette a szigetet. Az indiánok elismerték a brit uralkodó fennhatóságát, a feketék (akik ekkor már garífunának nevezték magukat, és az évszázados vér- és kulturális keveredés során átvették az indiánok nyelvét is) viszont nem. A britek erre úgy reagáltak, hogy összegyűjtötték a sziget teljes lakosságát, és akik inkább indiánnak néztek ki, azokat elhajtották az ültetvényekre dolgozni, akik viszont inkább négernek, azokat felpakolták egy hajóra, elvitték jó messzire, a Honduras partjainál fekvő Roatán szigetére, és otthagyták őket.
Livingston, faluszéle
Roatán ugyanolyan zavaros tulajdonviszonyú hely volt, mint Saint Vincent: a britek és a spanyolok is magukénak vallották, de természetesen nem lakott ott egyetlen brit vagy spanyol sem. Viszont indiánok sem voltak: a sziget szegényes adottságai nem igazán tettek lehetővé a halászaton kívül bármiféle tevékenységet. A garífunák így szép lassan kiáramlottak Roatánról, és a
Egy tipikus garífuna étel, a tapado. Van benne hal, tarisznyarák, garnélarák, főzőbanán és kókusztej is.
A garífunák tehát mind a mai napig élnek és virulnak, jelenleg 600 ezres lélekszámú népcsoportot alkotnak, amelynek a nagyobbik része már rég áttelepült Los Angelesbe és New Yorkba. Nagyon büszkék arra, hogy soha nem voltak rabszolgák, és hogy saját nyelvük van, aminek nincs köze a gyarmatosítók nyelvéhez. Lehetnek is: az amerikai kontinensen rajtuk kívül csak Brazíliában és Kolumbiában sikerült az a bravúr, hogy afrikaiak megszöktek a fehérek elől, és önálló kolóniákat alapítottak, de ők már rabszolgák voltak előtte, tehát csak a garífunák mondhatják el magukról, hogy Afrikából származnak, mégsem volt sohase lánc a bokájukon. Az pedig egészen elképesztő kulturális csavar, hogy ezek a fekete bőrű emberek egy olyan nyelvet beszélnek (igaz, sok bantu, spanyol, angol és francia jövevényszóval), amelynek a legközelebbi nyelvrokona a Venezuela partvidékén élő wayuú indián törzs nyelve. A Saint Vincent szigetén történt keveredés mikéntjére (vagyis az indián nők elrablására) utal az is, hogy a garífuna nyelvben sok dologra két szó létezik: a bantu eredetűt csak a férfiak, az indián eredetűt csak a nők használják.
Garífuna népzene
A garífunák nyelve tehát indián, a zenéjük viszont száz százalékban afrikai: beszélő dobok, teknőspáncélok és csörgők adják a hangszeres kíséretet, amihez afrikai típusú kántálás és elképesztő seggrázás párosul. Ez a punta, a hagyományos garífuna népzene. Ugyanakkor Belize és Jamaika közelsége (előbbié földrajzi, utóbbié kulturális értelemben) a guatemalai Livingstonból egyfajta reggae-enklávét csinált: a bárokban inkább szól az, hogy Iron lion zion, mint az, hogy Danza kuduro, aminek különben őszintén örültem. Sajnos az anyagi és időbeli korlátok miatt sem Belize-be, sem Jamaikába nem jutottam el, de azt gondolom, hogy az a rasztaság, ami Livingstonban van, az leginkább erre a két országra jellemző. Mert hogy Közép-Amerika többi részére nem, az biztos.
Rasztafariánus szentély a falu mellett
Szemben az izgága Közép-Amerikával, Livingstonban Che Guevara helyett Bob Marley hagyatéka mentén zöldül az élet. Voltam egy rasztafariánus szentélyben, ahol a dekorációt a sok kagyló, füstölő, faszobor és fekete Jézus mellett a kortárs raszta szentháromság – Hailé Szelasszié, Bob Marley és Barack Obama – fényképei alkották. Volt víz is Yemanjának, mint Kubában. A szentélytől pedig fel lehetett sétálni egy folyó medrében egy vízesésig, ahol lehetett ugrálni felülről, a vízesés tetejéről az alul elterülő természetes medencébe. Mindezt a hatalmas, trópusi fák között, állandó madárrikoltozás közepette.
Séta a folyóban
Livingston ugyanis nem csak kulturális, hanem természeti kincseit tekintve is elképesztő hely. Szuper strandok vannak a várostól – vagy inkább falutól – északra, ahová csak motorcsónakkal lehet eljutni, mert nincsenek utak. A másik irányba, Guatemala többi része felé szintén csak a vízen át visz az út. A garífunák, talán a rossz történelmi tapasztalatok miatt, egyáltalán nem szorgalmazták, hogy az elzártságuknak egy közút vessen véget, a guatemalai kormánynak pedig nyilván esze ágában sem volt rengeteg pénzt elkölteni útépítésre, úgyhogy Livingston, bár a szárazföldön fekszik, mind a mai napig olyan, mint egy sziget: csak hajóval közelíthető meg.
Playa Blanca, Karib-tenger
Talán ennek a sziget-hangulatnak köszönhető, talán az általános garífuna jókedvnek és lazaságnak, hogy Livingstonban gond nélkül ott tudtam volna ragadni néhány hónapra, mint ahogy korábban Nicaraguában, az Ometepe-szigeten is eljátszottam a gondolattal. A hostelben például, ahol laktam, és ahol kis tarisznyarákok rohangáltak a kertben a fű között, biztosan lett volna munka: a személyzet három iszonyatosan belassult angolszászból állt, akik egész nap egymás karját tetoválták, és csak egy morgással jelezték, hogy vegyek magamnak ki még egy sört a hűtőből, ha elfogyott. Valószínűleg, ha megkérdeztem volna, hogy szállásért, kajáért és borravalóért cserébe felvesznek-e recepciósnak, egy bamba oké lett volna a válasz. Engem azonban túlságosan érdekelt Guatemala többi része, úgyhogy útnak indultam, hajóval, felfelé a Río Dulce folyón. Nem bántam meg: itt kezdődött a maja indiánok lakta dzsungel, ahol annyi minden történt velem, hogy a blog is csak négy bejegyzés múlva fog kikeveredni onnan.