Latin-Amerikáról az a hír járja, hogy a világ legkényelmesebb emberei lakják, akiktől ha az utazó bármit szeretne, azt a választ fogja kapni, hogy mañana (holnap). Való igaz, a latin-amerikaiak nem stresszelik túl az életet, és ha a bürokráciáról van szó, bizony lesz abból holnapután is. A hétköznapi élethelyzetekben azonban, amelyekbe egy turista általában belekeveredik, meglepően hatékonyan működik az egész kontinens. Az egyik legnagyobb meglepetés, ami a latin-amerikai utazásaim során ért, éppen ez: hogy gyakorlatilag mindenhová eljutottam, ahová szerettem volna. És egyáltalán nem kellett azon sem aggódnom, hogy útközben átvernek, kirabolnak, drogot csempésznek az italomba vagy a hátizsákomba, levágják a fejemet, vagy eladják a vesémet. Sőt, bankautomatát, internetcafét és gyógyszertárat is találtam mindenhol, és ha bármire szükségem volt, pillanatok alatt akadt egy készséges helybéli, aki útba igazított. Ha tehát mottót kell választanom Latin-Amerikának, szerintem nem a mañana a legjobb kifejezés, hanem az, hogy no hay problema (semmi probléma).

Biztos vagyok benne, hogy a blog olvasói közül sokan álmodoznak arról, hogy egyszer nekivágnak Latin-Amerikának. Ha úgy hozná az élet, hogy lehetőséged adódik eljutni a világnak erre a fantasztikus részére, ki ne hagyd. Persze, tudom, nem minden esetben egyértelmű a döntés. "Van egy uruguayi haverom, aki meghívott, hogy látogassam meg, de Uruguay dögunalmas, nem?" "Mehetnék Peruba, mert találtam repülőjegyet nagyon olcsón, de pont az esős évszakban, nem para?" "Lehetnék önkéntes három hónapig egy hondurasi árvaházban, de ki fogom én azt bírni?" Ilyen és ehhez hasonló kérdések simán felmerülhetnek az életedben, és én csak annyit tudok mondani: Latin-Amerikán belül bárhová, bármikor és bárhogyan érdemes elutazni. Persze ha nem úgy jön a lehetőség, mint derült égből a villámcsapás, akkor mérlegelhetsz. Ezt a bejegyzést azoknak szánom, akik azt tervezik, hogy egyszer majd útra kelnek, és így vagy úgy, de megnézik maguknak Latin-Amerika valamelyik országát. A következő bejegyzésben majd írok pár gyakorlati jótanácsot is az utazás részleteihez, most viszont a tervezésben, vagyis az úti cél, az időpont és az utazás módjának kiválasztásában próbálok a blog olvasóinak segítségére lenni.

Én is belátom, hogy nem könnyű dolog értelmes kérdéseket feltenni valakinek, aki egy Latin-Amerikában töltött év után ér haza Magyarországra. Az előző bejegyzésben említett témákon kívül a barátaim általában olyanokat kérdeztek tőlem, hogy melyik latin-amerikai ország a legérdekesebb, hol vannak a legjobb nők, vagy hogy hol a legjobb fejek a helyiek. Ezekre a kérdésekre igazán lelkiismeretes választ adni nagyon nehéz. Egyrészt azért, mert sajnos egy év sem volt elég arra, hogy egész Latin-Amerikát bejárjam – az érdekes helyeknek körülbelül a felét sikerült útba ejteni, úgyhogy amíg nem kerül az útlevelembe brazil, kolumbiai, ecuadori, venezuelai és jamaikai pecsét, addig maximum azt tudom mondani, hogy az általam ismert helyek közül melyiket választanám. Másrészt ezek az értékítéletek végtelenül szubjektívek, és attól még, hogy nekem nagyon bejött egy hely, másnak lehet, hogy a hideg futkosna a hátán, ha egyetlen napot el kellene töltenie ott. Harmadrészt Latin-Amerika annyira sokszínű, hogy az egyes országokat és városokat összehasonlítani egymással olyan, mintha almákat és körtéket hasonlítanánk össze. Sőt, inkább almákat, lufikat és tintahalakat.

Néhány nap múlva lesz pontosan két éve, hogy életem eddigi legnagyobb kalandjába belevágtam, és felültem a Santiago de Chilébe induló repülőre. És néhány napja volt pontosan kilenc hónapja, hogy leszálltam a Mexikóvárosból érkező repülőről, és életem eddigi legnagyobb kalandja véget ért. Összesen 14 hónapot töltöttem Latin-Amerikában, ezalatt 11 országban jártam, félidőben még haza is ugrottam három hétre. Utaztam repülőn, buszon, vonaton, hajón, triciklin, teherautó-platón, haverok kocsijában, taxiban, metrón, lovon és gyalog. Ettem szöcskét, kaktuszt, tehéntőgyet, kukoricapenészt, hangyát, kukacot, alpakát, tarisznyarákot, tökvirágot, meg egy csomó olyan trópusi gyümölcsöt, aminek nincs magyar neve. Láttam a virágzó sivatagot Chilében, a naplementét a Húsvét-szigeten, kaptam hegyibetegséget Bolíviában, fagyoskodtam egy sátorban Patagóniában, megnéztem Fidel épülő (vagy nem épülő) mauzóleumát Kubában, megmásztam a világ legfiatalabb vulkánját Mexikóban, és a tetejéről láttam az éjszakai marihuána-szüret villódzó fényeit. Mozgalmas év volt, na.   

A népszámlálásokat nem az olyan élethelyzetekre tervezték, mint amilyenben tavaly ősszel voltam. A 2011. októberi magyar népszámláláson elvben az október elsején, 0 órakor fennálló állapotot kellett volna beírnom a kérdőívbe, ez viszont alapos fejtörést okozott. Abban a pillanatban ugyanis a guatemalai Chichicastenango és a mexikói Acapulco között voltam valahol egy buszon, egy szál hátizsákkal, és hogy épp melyik országban ért az a bizonyos éjfél, az is attól függ, hogy a helyi vagy a budapesti időt veszem-e figyelembe. Mexikóban már nem volt ideiglenes lakcímem, a budapesti címemen már több, mint egy éve nem laktam, munkaviszonyom és rendszeres jövedelmem nem volt, és a hallgatói jogviszonyom is lejárt. Egyetlen dolgot tudtam biztosan: miután addig húztam-halasztottam a hazatérést, ameddig csak tudtam, és az utolsó utáni pesóimat is elvertem, egyetlen választásom maradt: felszállni a repülőre október ötödikén.

Latin-Amerikában az a csodálatos, hogy az ember minden különösebb erőfeszítés nélkül juthat el a lehető legszürreálisabb helyekre. Elég, ha kiszáll a hajóból, mint ahogy én tettem a guatemalai Santiago Atitlánban, megalkuszik egy csíkos rövidnadrágos indiánnal, és már indulhat is a kaland. – Akarod látni Maximónt? – kérdezte az indián. – Igen – mondtam én. – Akkor kövess, odaviszlek – mondta ő. Megegyeztünk 20 quetzalban (600 forint), és negyed óra múlva már egy külvárosi sikátorból nyíló garázsépületben voltunk, ahol egy selyemszalagokba burkolt, fából készült bálvány előtt térdeltek az emberek, a bálvány szájából egy égő cigi lógott ki, a garázs sarkában pedig egy, a halott Jézust ábrázoló szobor feküdt, betekerve villogó és zenélő karácsonyfaégőkkel, amik a Jingle bellst játszották.

Miután elbúcsúztam a maja családtól, akik vendégül láttak Rokjá Pomtilában, elindultam Guatemala sűrűbben lakott vidéke, a maja Felföld felé. Ez a vulkánokkal és tavakkal tarkított terület az ország tulajdonképpeni szíve, itt lakik a guatemalaiak többsége, sőt, egy időben egész Közép-Amerikát innen irányították a spanyolok. A Guatemalai Főkapitányság a mai Chiapastól Costa Ricáig húzódott, a székhelye pedig egy Ciudad de Santiago de los Caballeros de Guatemala nevű település volt, ahol templomok, kolostorok és paloták tömege épült a spanyolok által összerabolt pénzből. Mivel Közép-Amerikában nagyjából tízévente van földrengés, törvényszerű volt, hogy az egyik telibe kapja a várost: 1717-ben az épületek fele összedőlt. Ezeket néhány évtized alatt újjáépítették, de 1773-ban megint megrengett a föld, és megint összedőlt az épületek fele. A spanyolok ekkor úgy döntöttek, hogy Közép-Amerika fővárosát áthelyezik harminc kilométerrel odébb, egy biztonságosabb helyre. Igy jött létre a mai Guatemalaváros, a régi, romokban hagyott várost pedig azóta Antigua (jelentése: régi) néven emlegetik.

Antigua jelképe, a boltíves kapu az órával 

Minden latin-amerikai utazásom legjobb pillanatai azok voltak, amikor így vagy úgy, de egy kis időre beleláttam az ott élő emberek mindennapjaiba. Ezek a pillanatok épp olyan sokfélék voltak, mint Latin-Amerika országai. Chilében és Mexikóban, ahol fél-fél évet éltem, természetesen jó alapos merítést kaptam a mindennapokból, de amikor útnak indultam, akkor is belefutottam pár érdekes helyzetbe. Például voltam egy értelmiségi házibuliban Buenos Airesben, ahol mindenki vagy pszichológus volt, vagy költő, vagy valami egyéb ködlovag. Ültem a járda szélén éjszaka Santiago de Cubában, és meghallgattam egy parkolóőrré lett kubai orvos emlékeit az egykor volt magyar szerelméről. Menekültem a rendőrök elől a hondurasi gimnazisták felvonulása közepette. És laktam egy perui indián családnál a Titicaca-tó közepén egy szigeten.

Rokjá Pomtilá, Guatemala

A Közép-Amerikában töltött egy hónap során összesen két olyan pillanat volt, amikor felmerült bennem, hogy itt akár bajom is eshet. Az egyik akkor, amikor egy árokba borult autó mellett töksötétben hallgattam a kisgyerekek sírását, és azon gondolkodtam, hogy ez nem egy megrendezett baleset-e, aminek a célja az autó megállítása és a turisták kirablása. A másik pedig akkor, amikor, szintén töksötétben, egy kialudt gyertyával a kezemben próbáltam átverekedni magamat egy vízesésen, egy vízzel telt barlangban. A vicc az egészben az, hogy ez a két helyzet 24 órán belül követte egymást, ráadásul mindkettőbe azért keveredtem bele, mert el akartam jutni a világ egyik legnyugisabb helyére, a guatemalai Semuc Champeybe.

Táj Florestől délre, eső után

Amikor Chiapasban jártam, és a nagy közép-amerikai dzsungelnek pontosan a legszéléig jutottam el, kicsit csalódott voltam: szerettem volna egy igazi őserdőbe eljutni, és jól bemenni a mélyére, hogy végre meglássam, milyen az. Latin-Amerikában ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem érik egymást a dzsungelek: igazából csak kettő nagy van, a hatalmas amazóniai és a jóval kisebb közép-amerikai. A kontinens többi része pedig hegység, fennsík, sivatag, pampa, mérsékelt égövi erdő-mező, vagy akármi más.

Maja gyerekek csónakkal a Río Dulce folyón