Ha ránézünk a térképre, láthatjuk: Közép-Amerika egy valószínűtlenül keskeny és hosszú földhíd, ami Észak- és Dél-Amerikát köti össze. Az, hogy Közép-Amerika egyáltalán létezik, és a helyén nem a tenger hullámzik, annak köszönhető, hogy két tektonikus lemez (a Cocos- és a Karib-) találkozik itt, gyakori földrengések és vulkánkitörések közepette. Közép-Amerikát tehát vulkánok hosszú sora alkotja, amelyek közül a legaktívabb az Arenal-vulkán Costa Ricában: ez a tűzhányó legutoljára 1968-ban tört ki, 87 ember halálát előidézve, és azóta is rendszeresen füstöl, sőt, vékonyabb lávafolyamokat bocsát ki magából. A vulkán melletti La Fortuna falu fontos turistacélponttá vált 1968 óta, mivel senki, aki Costa Ricában járt, nem akarta kihagyni azt az élményt, hogy néhány méteres távolságból nézze és fotózza a vörösen hömpölygő, izzó lávát.

La Fortuna főutcája az Arenal-vulkánnal

A vulkános-lávás képeslapok, albumok, pólók annyira népszerűek mindenütt Costa Ricában, hogy naivan azt gondoltam, elég odamennem La Fortunába és felmászni a hegyoldalba, és biztosan találok legalább egy láva-patakocskát. Nos, ez nem így történt: a lávaömlés nyolc hónappal az odaérkezésem előtt, 2011. januárjában elállt, és azóta nem kezdődött újra (egy részletes vulkánfigyelő oldal található itt). Lávát tehát nem láttam, de nem bántam meg, hogy útba ejtettem La Fortunát: egyrészt elkirándultam egy vízeséshez az őserdőben, és megfürödtem benne, másrészt Monteverde és La Fortuna között kezdetét vette a nagy közép-amerikai hajós túrám, ami egészen a nicaraguai Rivasig tartott. Az útnak ezen a szakaszán ugyanis nagyobb távot tettem meg hajóval, mint busszal.

Az Arenal a tó felől

Közép-Amerika másik jellegzetessége a sok vulkán mellett a sok csapadék, aminek köszönhetően a földhíd országai telis-tele vannak tavakkal és bővizű folyókkal. Márpedig egy olyan helyen, ahol sok a vulkán, a földrengés, a tó meg a folyó, elég kézenfekvő, hogy a közlekedés ne nehezen megépíthető (és könnyen leamortizálódó) közutakon folyjon, hanem hajókon. Monteverdéből La Fortunába például öt-hat óra alatt lehetett volna eljutni busszal, az élelmes Costa Rica-iak viszont kitalálták, hogy a két település között húzódó tavon (pontosabban víztározón) át viszik a turistákat. A jeep-boat-jeep elnevezésű megoldás két és fél órát vesz igénybe: egy óra terepjáróval Monteverdétől a tóig, aztán egy óra hajóval a tavon, aztán fél óra terepjáróval La Fortunáig. Az ára 25 dollár, ami kábé négyszer annyi, mint a hosszú buszozásé, de egyrészt tényleg sok időt megspórol, másrészt egészen elképesztő látvány a hajó orrából szemlélni az egyre közeledő, egyre gigantikusabbá váló Arenal-vulkánt, ami hol felhőkbe burkolózik, hol teljes méretében láthatóvá válik.    

Az Arenal előbukkan a felhők közül

La Fortunában viszont szembesülnöm kellett azzal, amiről már korábban is írtam: hogy Costa Rica nem az olcsójánosoknak van kitalálva. Korábbi terveimet felülírva elhatároztam, hogy a lehető leggyorsabban a sokkal olcsóbb Nicaraguában folytatom az utazást. A legközelebbi határátkelő Los Chilesben volt, elbuszoztam hát oda – körülbelül négy óra alatt – és leültem a kikötőben, hogy megvárjam a hajót. Mert, természetesen, itt sem volt közút, hanem egy folyón lehajózva lehetett átlépni a határt.

Balra a Csendes-óceán, jobbra a Karib-tenger, középen sötétkékkel a Nicaragua-tó. Pirossal az út, amit megtettem: 1. Monteverde, 2. La Fortuna, 3. Los Chiles, 4. San Carlos, 5. Ometepe. Sárgával a Nicaragua-csatorna tervezett nyomvonala: 1. Zsiliprendszer Rivas és az óceán között (nem valósult meg), 2. Nicaragua-tó, 3. San Juan-folyó. Kép: Google Maps.

A fejlett Costa Rica és az elmaradott Nicaragua határa rendkívül érdekes hely. Costa Rica-iak szinte soha nem mennek Nicaraguába, nicaraguaiak ellenben annál gyakrabban járnak át Costa Ricába – vendégmunkásnak. A hajót ennek megfelelően egy nicaraguai vállalkozó üzemeltette, sokkal szakadtabb volt, mint az előző hajó, amin utaztam, és a menetrendhez képest három órás késéssel indult. Amíg vártam, szóba elegyedtem pár utassal – kiderült, hogy papírok nélkül mentek át Costa Ricába, egy ültetvényen dolgozni, aztán lefülelték és kitoloncolták őket a rendőrök. – És most mit fogtok csinálni? – kérdeztem a két sráctól. – Semmit, leszállunk a hajóról a túloldalon, aztán visszagyaloglunk az erdőn keresztül – mondták.

Határátlépés hajóval

Nicaraguába tehát hajón érkeztem, és San Carlos kikötőjében ellenőrizték az útlevelemet. A határőr nem volt a helyzet magaslatán: fogalma sem volt arról, hogy az Hungría nevű ország hol van, de azt váltig állította, hogy az onnan érkezőknek vízum kell Nicaraguába, annak hiányában pedig vissza fognak küldeni engem Costa Ricába. Bár biztos voltam benne, hogy az EU-tagállamok polgárainak nem kell vízum, ha Nicaraguába szeretnének belépni, egy pillanatra elkapott a pánik, hogy akkor vagy én is kommandózhatok át az erdőn, mint az útitársaim (csak a másik irányba), vagy Costa Ricában kell maradnom, és egy hét alatt felélem az egy hónapra szánt büdzsét. Gyanús volt, hogy a határőr azzal hárította el az EU-ra való hivatkozásomat, hogy Magyarország nem az EU tagja. Hét év alatt csak eljutott Nicaraguába is a hír, gondoltam, úgyhogy megkérdeztem, hogy megnézhetem-e a hivatalos papírt, amiből a határőr olyan ellentmondást nem tűrően közölte velem a tudnivalókat. Szerencsére megengedte, úgyhogy kiderült, hogy – három sorral elcsúszva – Hungría helyett az Iránra vonatkozó szabályozást olvasta fel. Amikor ezt közöltem vele, a határőr jót nevetett, és azt mondta: - Hát lehet, se Iránból, se Magyarországról nem járt még itt senki – és lepecsételte az útlevelemet.

Ház a határ nicaraguai oldalán. Ez már nem a jómódú Costa Rica.

A takaros, nyírt pázsitos La Fortuna után San Carlos megrázó élmény volt. Olyan szállást sikerült csak találnom, ahol hemzsegtek a csótányok, a vécét egy nagy hordóból kis vödörrel mert vízzel kellett leönteni, és a szobámnak (ami épp egy négyzetméterrel volt nagyobb, mint az ágy felülete) nem volt ablaka. San Carlos büdös volt, koszos, és alig volt közvilágítás. Az egyetlen netcaféban tízpercenként elment az áram, és gekkók mászkáltak a falakon. Viszont valóban minden negyedébe-ötödébe került, mint Costa Ricában. Azt viszont már akkor tudtam, amikor kiléptem a kikötői vámhivatalból, hogy ezen a helyen nem vagyok hajlandó egynél több éjszakát eltölteni.

San Carlos, Nicaragua

Nézelődtem a kikötőben, próbáltam összevetni a hajók indulását a Lonely Planetben talált adatokkal (elég hektikus volt köztük az egyezés). San Carlosból egyetlen földút visz az ország többi része felé, ezen nyolc-tíz óra alatt szenvedi végig magát a busz Managuáig, a fővárosig. Az itt induló San Juan-folyón le lehet hajózni a Karib-tengerig, de az országnak ez a része szinte teljesen lakatlan őserdő: féltem, hogy ha bemerészkedem ide, a hetente kétszer induló hajók miatt három-négy napra is egy olyan faluban ragadok, ami még San Carlosnál is nyomorultabb porfészek. Elmehettem volna a Solentiname-szigetekre megnézni a festőkolóniát (ez kifejezetten érdekelt volna, az elképesztően tehetséges naiv festőkről lesz nemsokára egy külön bejegyzés), de oda is csak hetente kétszer járt hajó, és épp aznap reggel ment el, amikor San Carlosba érkeztem. És végül volt egy hajó a Nicaragua-tó túlsó felén fekvő Ometepe-szigetre is, szintén hetente kétszer, ráadásul épp másnap reggel indult. Öt perc alatt végigzongoráztam a lehetőségeimet, fájó szívvel lemondtam a San Juan-folyóról és Solentinaméről, és döntöttem: irány Ometepe.

Rakodnak a hajóba San Miguelitóban 

Ometepe szigetét mindenképpen meg akartam nézni, és örültem, hogy a kevésbé szokványos módon, az egész Nicaragua-tavat átszelve juthatok el oda. A tizennégy Balatonnyi méretű Nicaragua-tó, Közép-Amerika legnagyobb tava sok szempontból különleges: eredetileg a Karib-tengerhez tartozott, csak a földfelszín lassú emelkedése vágta el a tengertől, a vize pedig szép lassan édesvízre cserélődött. A tóban cápák élnek, amik – egyéb választás híján – hozzászoktak az édesvízi léthez. A tavat a San Carlosnál induló San Juan-folyó köti össze kelet felé a Karib-tengerrel, a nyugati partja pedig alig 25 kilométerre van a Csendes-óceántól. Mindezek miatt sokáig Nicaragua tűnt a Közép-Amerikát átszelő hajózási csatorna optimális helyének – végül aztán Panama lett a befutó. Ha másként történik, akkor ma a hatalmas tankerhajók a San Juan-folyón és a Nicaragua-tavon át jutnának el Rivasig, ahol egy 25 kilométeres zsiliprendszeren ereszkednének le a Csendes-óceánra. A csatorna valószínűleg alapjaiban változtatta volna meg Nicaragua történetét: nem Közép-Amerika legszegényebb országa lenne, hanem a leggazdagabbja, viszont az elmúlt száz évet az Egyesült Államok gyámsága alatt töltötte volna. Érdekesség, hogy a nicaraguai vezetés mind a mai napig nem tett le a csatorna megépítéséről: persze nincs rá egy vasuk sem, úgyhogy külföldi befektetőket próbálnak szerezni. Az utóbbi években két komolytalan szóbeszéd röppent fel, az egyik szerint Oroszország, a másik szerint az Egyesült Arab Emírségek finanszírozná az építkezést, de természetesen egyikből sem lett semmi.

Nicaragua-tavi idill 

Csatorna hiányában tehát Nicaragua szegény maradt, mint a templom egere, San Carlos sem vált porfészekből metropolisszá, és nem tíz percenként húznak el a tavon a hajók, hanem hetente kétszer. A hajótársaság különben nagyon vicces, turistaként automatikusan a felső fedélzetre adtak el nekem jegyet, pedig tökéletesen megfelelt volna az olcsóbb, alsó fedélzet is. Utóbbin a nicaraguaiak utaztak, 2 és fél dollárt fizetve a 9 órás útért, előbbin a turisták, akikről 5 dollárt gomboltak le (ebből is látszik a Costa Rica és Nicaragua közti iszonyatos árszínvonal-különbség). A felső fedélzeten volt néhány nicaraguai, akik rutinosan felaggatták a függőágyukat, és mély álomba merültek, meg (rajtam kívül) két turista, egy spanyol pár Burgosból, akikkel gyorsan szóba elegyedtem. Kiderült, hogy ők is Ometepére tartanak, ráadásul már foglaltak is szállást egy fincán (udvarház), egy kávéültetvényen, az egyik vulkán lejtőjén. Kérdezték, hogy nem akarok-e velük tartani. Nyilván akartam, úgyhogy az éjszaka már a kávéültetvényen, az udvarházban ért, ahol coatík (ormányos medvék) rohangáltak a tornácon. Már akkor sejtettem, hogy jó helyre kerültem, de csak másnap reggel láttam meg, hogy mennyire.

A távolban Ometepe 

Az Ometepe-sziget olyan, mint valami illusztráció egy mesekönyvhöz – erről fog szólni a következő bejegyzés.