Nicaragua, amióta létezik, megosztott ország. Földrajzilag is: területének nyugati fele viszonylag sűrűn lakott felföld, keleti fele pedig szinte lakatlan dzsungel. És gazdaságilag is: évszázadokon át nagyon kevés ember birtokolta a nemzeti vagyon nagyon nagy részét. Ebből azonban még önmagában nem feltétlenül lett volna baj – rengeteg latin-amerikai ország létezik hasonló körülmények között, és ha optimálisnak nem is mondható a teljesítményük, azért mégis elevickélnek valahogy anélkül, hogy rendszeresen egymás torkának esnének és totálisan lenulláznák magukat. Nicaragua azonban ideológiailag is teljesen ketté van szakadva.

Granada felülnézetből. Háttérben a Nicaragua-tó

A keleti dzsungel sosem játszott fontos szerepet az ország történetében, a nyugati országrész azonban – Nicaragua szíve – évszázadok óta két város és két világnézet vetélkedését nyögi. A délnyugati központot Granadának hívják, az északnyugatit Leónnak. Ez már önmagában elég bizarr, tekintve, hogy Spanyolországban is létezik két város ilyen néven, mindkettőben jártam, és, hát, a nicaraguai kiadásaiknak vajmi kevés közük van az eredetiekhez. A napfényes, mediterrán spanyolországi Granada és a zordabb, gótikus spanyolországi León egyaránt lüktető, közepesen nagy városok, amelyek egyáltalán nem hasonlítanak a hasonló nevű álmos, fülledt, szubtrópusi nicaraguai városkákhoz.

Templom Granadában

A két nicaraguai város között ráadásul, amióta léteznek, folyamatos rivalizálás zajlik. A gyarmati időkben Granadában székeltek az állami és egyházi hatalmasságok, a város a Nicaragua-tavon keresztül virágzó kereskedelmet folytatott a karib-tengeri szigetekkel, míg az elmaradottabb Leónnak csak a gyarmati rendszer ellen pufogó földbirtokosok jutottak. Amikor Nicaragua függetlenné vált (először Spanyolországtól, aztán a Közép-Amerikai Államszövetségtől), a főváros León lett, mert a forradalmárok többsége onnan származott. A XIX. századot végigkísérte a granadai konzervatívok és a leóni liberálisok vetélkedése. Senki se gondoljon azonban tömegmozgalmakra: konzervatívnak vagy liberálisnak lenni akkoriban úri huncutságnak számított, a lakosság túlnyomó többségét alkotó nincstelen parasztoknak fogalmuk sem volt a két eszmerendszer mibenlétéről, csak uraik pártállása alapjan gyűlölték az ország másik felében lakókat.

Granada főtere

A két város állandó vetélkedése azzal csillapodott le valamelyest, hogy a fővárost a közöttük félúton elterülő Managuába helyezték. A komoly történelmi múlttal rendelkező Granadával és Leónnal ellentétben azonban Managua sosem vált igazi kulturális központtá: az ország sorsát továbbra is Leónban és Granadában határozták meg. Granada mellett született Anastasio Somoza, a véreskezű diktátor, aki évtizedeken át uralta Nicaraguát. És szintén Granada mellett született, de Leónban és a tőle északra fekvő területen lett népszerű Augusto César Sandino, a gerillavezér, aki hosszú polgárháborút folytatott Somoza ellen. Somoza csapatai végül 1934-ben meggyilkolták Sandinót, de egy generációval később a Sandino szellemiségét továbbvivő gerillák, a sandinisták megbuktatták Somoza fiát, aki szintén diktátorként tengette a napjait.

Luxusvilla egy Granada melletti magánszigeten

A sandinisták kormányt alakítottak 1979-ben, Somoza katonái viszont, a contrák, az Egyesült Államok segédletével Honduras felől betörtek az országba, egy évtizedre csatatérré változtatva egész Nicaraguát. A polgárháború végül nagy nehezen véget ért, a sandinista vezér Daniel Ortega 1990-ben választásokon mérettette meg magát és elbukott. Azóta nagyjából demokrácia van, de a két nagy párt továbbra is a két egykori polgárháborús ellenfél szellemiségét viszi tovább. Sőt, mit ad isten, Nicaragua jelenlegi elnöke ugyanaz a Daniel Ortega, aki annak idején a sandinista gerillákat vezette.

Délután a Nicaragua-tavon

Mit lát ebből egy turista? A két város közti különbségek, ha nem is sokkolóak, azért mindenképpen látványosak. Granada sikeresen kimaradt a polgárháború pusztításaiból, a lakói mindig is jómódúabbak voltak a leóniaknál, és a turizmus is sokkal több pénzt hoz a konyhára Granadában, mint az északi rivális Leónban. Granada ennek megfelelően szépen ki van festve és térkövezve, az utcák rendezettek, legalábbis Leónhoz képest. Senki ne gondoljon azért holmi osztrák kisvárosra: a piac környéke és a város szegényebbik fele Granadában is horribilis kupleráj, ahol minden szanaszét van rohadva. Nicaragua Közép-Amerika legszegényebb országa, így Granadát jómódúnak és rendezettnek nevezni leginkább viszonyítás kérdése.     

León főtere oroszlánnal és ücsörgő férfiakkal

Ami viszont nem csupán nicaraguai, hanem univerzális fogalmak szerint is igazi luxuskörnyék, az a Granada mellett, a Nicaragua-tóban elterülő szigetvilág, az Isletas de Granada. A szigetek úgy keletkeztek, hogy húszezer évvel ezelőtt felrobbant az egyik vulkán a tóparton, és a darabjai szétszóródtak a vízben. A szigetek átlagosan húsz méter átmérőjűek, és minden másodikon emelkedik egy óriási, rikító színű nyaraló. Ez a nicaraguai elit üdülőhelye: Managua és Granada gazdagjai vesznek itt házat, és amikor épp nem a saját szigetük partjáról nézik a naplementét, akkor a tavon flangálnak a jachtjaikkal. Miután végigjártam Granada templomait, befizettem egy hajókirándulásra a szigetekhez. A hely elképesztő: szerencsére több a sziget, mint a nicaraguai milliomos, úgyhogy a szigetvilágban még mindig a természet az úr. A fákon szövőmadarak fészkelnek, papagájok hangoskodnak, az egyik szigeten pedig majmok élnek, akiknek lehet banánt dobálni a hajóból.

Kilátás a leóni katedrális tetejéről

León hangulata ezzel szemben egészen más. A templomok és a házak eléggé le vannak amortizálva (ilyen természeti körülmények között ez nem nehéz, egyik évben felhőszakadás és árvíz van, a másikban földrengés), és rengeteg falfestmény emlékeztet a polgárháború(k)ban elesettekre. Granadában nyoma sincs a sandinista múltnak, Leónban viszont minden második sarokról beköszön Sandino vézna, nagy sombrerós képmása. Sokkal kevesebb a turista, ám ennek megfelelően sokkal kevesebb a turisták lejmolásából élő nicaraguai is. Granadában folyamatosan le akartak húzni, Leónban sokkal kevesebben, az ország más részein pedig egyáltalán nem.

Templom Leónban

León ráadásul nagyon közel van a Csendes-óceánhoz, úgyhogy beiktattam egy strandolós napot is az egy óra buszútra fekvő Las Peñitasban. Az Isletas de Granada luxusvilláival szemben Las Peñitas düledező kispolgári nyaralókból és halászkunyhókból áll, a kikötő pedig tele van keselyűszerű, nagy madarakkal, akik arra várnak, hogy a halászok kibelezzék a zsákmányt. A tengerpart viszont lenyűgöző: a fekete, vulkáni homokból ugyancsak fekete, vulkáni sziklák emelkednek ki, amelyekre fel lehet mászni megnézni a naplementét. Életem legszebb naplementéit Nicaraguában láttam: nem tudom, mi lehet a levegőben, de valami elképesztő színorgia megy végbe minden áldott nap, mielőtt leszáll az este.

Sandinista falfestmény Leónban, előtérben egy hamburgerárus kocsija 

Talán nem meglepő, de Granada és León közül nekem az utóbbi jött be jobban. Szakadtabb, de sokkal eredetibb, és érződik rajta a közelmúlt ambivalens öröksége. Nem lőtték szét annyira, mint az északi határhoz közeli Estelít (amelyről a következő bejegyzésben fogok írni), de bőven vannak még romokban álló épületek a városközpontban. És a rengeteg sandinista falfestmény sem mindennapi látvány.

Las Peñitas hajnalban

Ahogy a képekből is bizonyára lejön, Nicaragua fantasztikus hely. Sajnálom kicsit a helyieket, amiért ilyen véres és értelmetlen történelemmel a hátuk mögött, ennyire koldusszegényen kell élniük. Ugyanakkor van az országban (elsősorban az északi részében) egy olyan lendület, egy olyan kulturális erő, ami például a szomszédos Costa Ricából vagy Hondurasból teljesen hiányzik. Nicaragua sok szempontból Kubára emlékeztetett: a házak színei, a leszakadtságukban is nagyvonalú és esztétikus középületek egészen különleges hangulatot adnak a nicaraguai városoknak.

Las Peñitas délután

A Kubával való párhuzam azért is érdekes, mert Nicaraguában is komoly kulturális és művészeti pezsgés zajlott a forradalom győzelmét követő időkben. Akárcsak a kubaiak, a nicaraguaiak is mertek változtatni a sorsukon. A végeredmény persze mindkét helyen elég sok kívánnivalót hagy maga után. Kubában megszilárdult a forradalmi rendszer, az ellenzék emigrált, aztán a kulturális pezsgés elvásott, végül a castróizmus hosszú, szenilis öregkorba süllyedt. Nicaraguában sosem győzött igazán a forradalom, a polgárháború miatt minden felemás és félresikerült lett – magát Daniel Ortegát is beleértve, aki sokkal inkább önmaga paródiájává vált, mint az elnyűhetetlen, keményvonalas Castro-testvérek. Nicaragua megosztott maradt, két szék között a pad alá esett a gazdasági fejlődés és a társadalmi igazságosság közti állandó viszályban.

Naplemente a Csendes-óceán fölött

Granada is Nicaragua szíve, és León is, és egyáltalán nem ugyanarra a ritmusra vernek. Ez egy ilyen furcsa, kétszívű ország.