Első hosszabb mexikói utazásomra az eddigiektől eltérően nem helyben találtam útitársakat, hanem otthonról érkezett az erősítés. Tavaly, amikor épp hogy megérkeztem Chilébe – augusztus elején – levél érkezett két egykori spanyoltanítványomtól, Andrástól és Dávidtól, hogy kedvük lenne Mexikóba menni, amikor majd már én is ott leszek, és hogy akarok-e velük utazgatni. Beszéltünk ugyan erről korábban, még Pesten, de augusztusban én még a chilei beilleszkedéssel voltam elfoglalva, függőben volt a mexikói ösztöndíjam, nem volt még repülőjegyem, és úgy általában, nagyjából annyira vettem komolyan a felvetést, mintha azt írták volna, hogy 2049-ben, fiatalos nyugdíjasként látogassunk majd el a Szaturnuszra. Nyilván rábólintottam, hogy miért is ne, aztán néztem egy nagyot, amikor pár nap múlva jött a válasz, hogy megvették a jegyet, 2011. áprilisában találkozunk Mexikóvárosban.

Semmi nem dobogtatja meg annyira a pedagógus-szívet, mint amikor a tantárgy iránti lelkesedésben a tanítványok túltesznek a tanáron. Amikor a spanyol gazdasági középfokú nyelvvizsgára készültünk, és kínomban már olyan megoldásokhoz folyamodtam, mint a rendhagyó igéket gyakoroltató „ragozós amőba” és „ragozós kockapóker”, meg voltam győződve róla, hogy ha a kezükben lesz a papír, mindketten egy életre elfelejtik, hogy valaha közük volt Cervantes és Vicente Fernández csodálatos nyelvéhez. Nem ez történt, meglett a nyelvvizsga, aztán rápörögtek arra, hogy Mexikóba akarnak menni. Megszervezték, megcsinálták, az öt hétből két és felet utaztunk hármasban, erről fog szólni ez a poszt meg a következő három, a maradékot meg el lehet olvasni itt, mert természetesen nincs monopóliumom a blogolásra. Fenn van már minden – vigyázat, spoiler alert.

Mexikóvárosból délkeletnek indultunk, Oaxacába. Oaxaca (ejtsd: váháká) Mexikó méltatlanul kevés publicitást kapott gyöngyszeme, mondanám, ha nem lenne tele gringókkal. Úgy tűnik, csak Magyarországra nem jutott el a híre, otthon továbbra is a tequila-drogmaffiák-piramisok-tengerpart négyszög jelenti Mexikót, én sem tudtam sokat Oaxacáról, onnantól kezdve viszont, hogy megérkeztem Tolucába, mindenki arra kapacitált, hogy feltétlenül menjek el oda. Hasonlóan Chiloé szigetéhez, amire igazán csak azután lettem kíváncsi, hogy minden chilei az egekig magasztalta, Oaxaca is menet közben került fel a listámra – hála Istennek, mondom így utólag.

Oaxaca Mexikó egyik leginkább indián-lakta része, ami főleg abban nyilvánul meg, hogy épp hogy csak szét nem durran a színektől és a kreativitástól. Legalábbis ami a házakat, a szőtteseket és a faragott állatokat illeti – a táj ugyanis, amikor ott jártunk, stabilan kávébarna volt. Mexikó nagy részén két évszak van, a száraz és az esős, utóbbi most, májusban kezdődik, és novemberig tart. Novembertől májusig viszont alig van csapadék, a növények kiszáradnak, a levelek lehullanak, mintha tél lenne – persze nincs tél, meleg van, csak a zöld tűnik el egy jó időre.

A Oaxaca név a szövetségi államot és annak fővárosát is jelöli. A város gyönyörű, csupa színes ház, koloniális templom, a piacon az előző posztban már bemutatott ízeltlábúakat lehet kapni, az éttermekben meg a molék és tacók végtelen sorát, ezekről is írok majd valamikor. A várostól pár kilométerre található Monte Albán, az őslakos zapoték indiánok egykori vallási központja, sok-sok piramissal, sztélével, meg mindenféle egyéb csodával.

A többi látnivaló is olyan a környéken, mintha valami mesekönyvből ollózták volna ki a zapotékok. Először is, Oaxaca mellett, Tuléban van a világ legnagyobb fája. Latin-Amerikában nem meglepő, ha valamit úgy hirdetnek, hogy a világon a legnagyobb, leghosszabb, legmagasabb vagy legszélesebb, mégha valójában nem is az. A tulei óriásciprus sem a legmagasabb fa a világon (az Kaliforniában van), csupán a legvastagabb törzsű. Mindenesetre tényleg hatalmas, különösen a mellette (alatta) álló templomhoz képest látszanak a méretei. Treehuggerek figyelmébe: a helyi mondás szerint nem te öleled meg a tulei óriásciprust, hanem ő ölel meg téged.

Aztán van egy megkövült vízesés is. Hierve el Agua hőforrása a zapotékok szent helye volt, a vízben annyi a kalcium-karbonát, hogy évezredek alatt cseppkőszerű oszlopokat formált a hegyoldalba, a tetején meg kialakult egy természetes úszómedence. Az egykori szentélyben ma a gringók áztatják magukat: a vízben ülve belátni az egész a völgyet, a kiszáradt fákat meg a hófehér cseppköveket.

Van továbbá egy másik zapoték romváros, Mitla. Nem akkora, mint Monte Albán, de sokkal jobban néz ki, plusz be lehet mászni a sírkamrákba, meg az egykori uralkodó titkos belső udvarába. A spanyolok, amikor a helyszínre érkeztek, hozták a szokásos formájukat, beleépítettek egy nagy, fantáziátlan templomot az egész közepébe, de Tenochtitlánnal vagy Cuscóval ellentétben nem rombolták le az eredeti falakat. Ettől még valószínűtlenebb az egész, olyan, mintha ugyanaz az építész tervezte volna az egészet, csak menet közben hirtelen megváltoztatta volna az egész koncepciót. Ráadásul a színösszeállítás is ugyanaz, tekintve, hogy ugyanabból a tejeskávé-színű kőből van, és ugyanazzal a kaktuszon élő rovarral festették be itt-ott tűzpirosra a falakat.

És mintha mindez nem lenne elég, Oaxaca tele van színes, kitalált állatokkal. A helyi kézművesek lehetetlen alakú, bizarr, rikító színekre festett állatfigurákat faragnak fából. Az alebrije nevű lényeket elég drágán árulják, de látszik, hogy van bennük munka: először is, meg kell kicsit őrülni, aztán vizionálni kell valami félig sündisznó-, félig zsiráfszerű lényt, végül pedig meg kell formázni és ki kell festeni. A kisebb alebrijék feje sok esetben egyetlen ponton felfüggesztve, ellensúlyozva csatlakozik a testükhöz, emiatt a legkisebb légmozgástól is elkezdik csóválni a fejüket. Oaxaca főterén több száz alebrije csóválja a fejét naplementekor, mintha helytelenítenék, hogy a gringókat beengedték meseországba.     

A legszebb az egészben, hogy az alebrije-készítés évezredes hagyománynak tűnik, pedig egyáltalán nem az. Pontosan dokumentált a keletkezése: 1936-ban egy szegény sorban élő oaxacai festőművész, Pedro Linares súlyosan megbetegedett, és a lázálmaiban színes szörnyek jelentek meg, akik az – amúgy semmit sem jelentő – alebrije szót ismételgették, egyre hangosabban. Ez elég nagy para lehetett, Pedro szerencsére túlélte, és amikor már elég erős volt ahhoz, hogy fát faragjon, nekiállt alebrijéket gyártani. A többi oaxacai kézműves hamar eltanulta a színes rémállatok készítését, és ma már százszámra csóválják a fejüket a forró oaxacai délutánban.

Oaxaca lenyűgöző hely, egy instant meseország, ahol a száraz évszak utolsó heteiben mintha minden arra várt volna, hogy leessen az első eső, és életre keljenek a meselények. Dávid többször elmondta, az utcákon sétálva, vagy épp a hostel tetőteraszán mezcalozva, hogy pont ilyennek képzelte Mexikót, ilyen színesnek, meglepőnek és szürreálisnak.

Gondolta volna a fene, amikor a kötőmód múltidő rendhagyó alakjaival kínlódtunk, hogy ez lesz majd belőle. Tanulság: aki még nem tud spanyolul, minél előbb kezdjen hozzá.