Mindkét bölcsesség kétségbevonhatatlan, ráadásul abszolút el is tudom képzelni a nyugdíjas Teresa nénit, amint turistáskodik egy idegen város temetőjében, engem mégis jobban érdekelnek a piacok, mint a temetők. Eddigi piaclátogatásaimból pedig azt a következtetést vontam le, hogy ha mindenki azzá válik, amit megeszik, akkor a mexikóiakban elég sok az összetevő – a papayától a szöcskén át a kaktuszig ugyanis mindenféle bizarr dolog kerül beléjük. Az elmélet helytállónak tűnik, Mexikónál kevés kaotikusabb helyen jártam, és minden mexikói város legkaotikusabb pontja a piac.
A piac emellett minden mexikói város szíve, ahová az emberek nem csupán bevásárolni járnak, hanem ebédelni, társas életet élni és üzletelni is. A piacon mindent lehet kapni, amit meg lehet enni – márpedig Mexikóban mindent, ami ehető, meg is esznek. Sőt, egy igazi mexikói kifejezetten büszke rá, hogy a hazájában semmi nem megy veszendőbe, és igazából az a hülye, aki nem eszi meg a szöcskét és a kaktuszt.
A legvonzóbb pultok azok, ahol gyümölcsöket árulnak. A standard déligyümölcsökön kívül – papaya, mangó, ananász, banán – Mexikóban van egy csomó igazi egzotikum, amit még sehol nem láttam, maximum konzervben. A guajava például, ami a trópusi vegyes gyümölcsevek ízét adja a maracujával együtt, itt egészen olcsón kapható, eszem is kilószámra. Szintén nagy kedvencem a granadilla, amiből a magok közti kocsonyát kell kienni, valamint a szilvalekvár-ízű és –állagú zapote. Vannak kevésbé telitalálat gyümölcsök is, mint a puha, piros belsejű, de eléggé ízetlen mamey, és vannak furcsa zöldségek, mint a cukorrépához hasonlító, de annál jóval lédúsabb, retekszerű jícama, vagy az egészen kicsi, gömb alakú cukkinik. Mindezek mellett, ahogy már említettem, Mexikóban megeszik a kaktuszt is, legalábbis a nopal nevű fajtát (magyarul fügekaktusz). Salátába szokták tenni, leginkább a zöldbabhoz hasonlít az íze.
Szintén nagyon izgalmasak a szárított cuccokat áruló pultok. A hibiszkuszvirágból és a tamarindból ivólé készül, a mindenféle magokat snackként eszik (a kedvencem az amarant-magból, földimogyoróból és mézből készült müzliszelet, az alegría), de lehet kapni szárított halat és szárított rákot (garnélát és folyamit is), szintén elrágcsálás céljára. A legbizarrabb snack kategória győztesei holtversenyben a fentebb már beharangozott chapulines, vagyis az olajban sült szöcske (nem rossz az íze, egyszerre füstös és olajos, csak az kellemetlen, amikor az ember torkán akad egy lábacska) és a huitlacoche.
A huitlacoche gyakorlatilag a kukoricacsövet megtámadó gombafertőzés: amikor a kukorica úgy néz ki, mintha már egy hónapja rohadna a pincében, és minden épeszű ember gumikesztyűvel dobná a szemétbe, akkor a legjobb. Tacóba vagy quesadillába szokták tenni, az ízére nehezen találnék szavakat, nagyjából a gomba, az élesztő és a kovászos uborka háromszögében tudnám elhelyezni, de valójában sokkal jobb annál, mint ahogy ezek alapján tűnik. Én már egészen megszerettem, ha látom, mindig veszek. Sőt, még azt is el tudom képzelni, hogy hiányozni fog, ha majd hazamegyek innen.
Nem is Mexikó lenne, ha nem lehetne mindenféle formájú, színű és csípősségű chilit kapni a piacon. A különféle csípős szószokról egyszer majd írok egy külön bejegyzést – igazán rászolgáltak – a hozzájuk való chilipaprikákat viszont kiszárítva meg lehet kapni a piacon is. Van vagy húsz különböző fajta, egy mexikói háziasszony bizonyára pontosan kiismeri magukat köztük, én mindenesetre csak tisztes távolból figyeltem őket eddig, eszembe sem jutott, hogy belerakjam valamibe, amit főzök. Még a végén kicsit többet tennék bele, mint kéne, és kiégne a lábos alja.
Elöl nopal-saláta, hátul fönt a piñaták
Nagyon jó, előre elkészített salátákat is lehet kapni a piacon, van bennük a nopaltól a jícamán át a tökvirágig minden. Vannak tacósok is a piacon, velük viszont felemás a viszonyom: ezek azok a helyek, ahol pontosan látni, hogy miből készül az étel, és ez elég is ahhoz, hogy azonnal továbbálljak. A piaci tacósokra is érvényes az, ami általában az utcai büfékre az egész világon – ahol sokan esznek, oda kell menni, mert ott nincs ideje az ételnek, hogy megromoljon. Külön szépsége a dolognak, hogy néha ki van rakva az egész tehénfej is a pultra, a legfinomabb tacohús ugyanis abból készül.
Vannak azért a piacon olyan dolgok is, amiket még a mexikóiak sem esznek meg. Talán azért, hogy az olaj- és belsőségszagot ellensúlyozzák, a tacósok közelében vannak általában virágosok is. A virágárusok éppúgy leszólítják a járókelőket, mint a zöldségesek, amit nem értek igazán: az még csak elképzelhető, hogy valaki kötélnek áll, és vesz egy kiló paradicsomot – a koszorúkat viszont nem tudom, kire tudják rátukmálni.
A piacon lehet kapni kisállatokat is, például papagájokat és törpenyulakat. A nagyobb piacokon megevésre szánt állatok is vannak, például tyúkok, akkora ketrecben, amiben még megfordulni sem tudnak. Külön élmény, amikor az ember lehajol, hogy elférjen valahogy a plafonról lelógó, eladásra szánt ruhák, törülközők és piñaták alatt, és hirtelen egy adag összezsúfolt csirkével találja magát szemben. Kell a jó idegrendszer és a jó gyomor a mexikói piacokra, és az sem árt, ha az embernek kőből van a szíve.
A piac azoknak is kínál megoldást, akik a transzcendens árucikkek iránt érdeklődnek. Minden mexikói piacon akad legalább egy mágia-árus, ahol amuletteket, szenteknek szánt virágadományokat és füstölőket lehet kapni, illetve mindenféle kenőcsöket és porokat rontás ellen. A nagyobb városokban külön boszorkánypiac is létezik, ahol – akárcsak Bolíviában – szárított állatembriókat is árulnak, a sláger mégis a csuklyás, kaszás, csontvázfejű Szent Halál-szobor.
A Santa Muerte (Szent Halál) a mexikói folklór egyik sajátos szereplője, és bár elég riasztóan néz ki, szerencsehozó ereje verhetetlen. Mexikóvárosban a Mercado de Sonora a legnagyobb boszorkánypiac: itt aztán tényleg mindent lehet kapni, ami a fehér vagy fekete mágiához szükséges. Békésen megfér egymás mellett a pultokon a sok angyal, karneváli maszk és szerencsehozó karkötő, de van japán integetős macska, pentagrammal díszített halálfejes Szűzanya, sőt, maga II. János Pál is fel-feltűnik a választékban.
A másik kihagyhatatlan tematikus piac Mexikóvárosban a Chopo, a hétvégi metálos-, punk- és goth-vásár. Itt elsősorban zenekaros és azték mintás pólókat árulnak, de vannak csuklószorítók, lakkcsizmák és szado-mazo kellékek is. A személyes kedvenceim a halálfejes babaruhák: igazi metálos csak akkor lesz az ember, ha már csecsemőkorában is Panterás előkére keni a pépet.
Ha meg már úgyis a Szent Halálnál és a death metálnál tartunk, akkor irány a temető. Teresa néni nem tévedett, a mexikói temetők is sokat elárulnak az országról. A halottak napját megelőző csontvázőrületet sajnos nem már fogom látni (a mexikóiak október végén csontvázakkal díszített oltárokat építenek és csokoládékoponyákkal ajándékozzák meg egymást), de az év többi részében is akadnak érdekes dolgok a sírok között.
A fenti fotót a tolucai temetőben készítettem – bárcsak tudnám, hogy ki rakta oda ezt a cuki, szívecskés lufit. És hogy vajon az élőkkel is olyan jól bánik-e, mint a halottaival.
