Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Lima, egy párhuzamos Peru

2011. március 14. - Soltész Béla

Mindaz, amit Peruból láttunk, mielőtt Limába érkeztünk volna, a múltról szólt. Régi falak, régi utak és régi szokások jelentették a látnivalókat, az meg csak afféle ráadásnak tűnt, hogy mindezek mellett van villany, autóbusz és internet is. Másképpen kifejezve, a klasszikus perui látnivalók a múltban vannak, csak éppen meg lehet őket közelíteni a jelenből is. Ezzel szemben Lima abszolút jelen idő, amiben itt-ott néha felbukkan a múlt, de inkább csak érdekességként. Három napot töltöttünk Limában, ami Cusco, Machu Picchu és a Titicaca-tó után olyan volt, mint egy hirtelen visszatérés a XXI. századba.

Tovább

Valahogy máma túl sok a láma

Az „Andok legkarakteresebb állata”-versenyben azt hiszem, nem kérdéses, hogy a láma nyerne. Igaz, hogy a kondorkeselyű fenségesebb, legalábbis távolról, és az inka mitológiában a felső, szellemi világ jelképe volt, közelről viszont csak egy nagy, kopasznyakú madár, ami ráadásul dögöt eszik, és semmilyen szempontból nem válik hasznára az embernek. A láma ezzel szemben az andoki emberek egyik legfontosabb háziállata, és ráadásul – személyes vélemény – a legszimpatikusabb is. Versenyben lenne még a másik három teveféle – lásd alább – valamint a tengerimalac és a vizcaha, ez a fura mókus-nyúl keverék.


Información interesante acerca de la llama

Tovább

Újév Cuscóban

Machu Picchuból a visszaút Cuscóba nem sikerült annyira kalandosra, mint az odaút: ócska, kényelmes gringóként felszálltunk a vonatra. A mentségünkre azt tudom felhozni, hogy szilveszter napja volt, és féltünk, hogy ha megint gyaloglunk egy fél napot, akkor esetleg elmegy az utolsó esti busz Santa Maríából, és egy aprócska perui faluban ér minket az éjfél. Mi pedig mindenképpen az inka birodalom egykori fővárosának főterén akartuk kezdeni az újévet, mert hallottuk, hogy nagyon nagy buli szokott ott lenni. Így is lett: amikor tizenkettő előtt öt perccel, rohanva, a kezünkben egy üveg piscóval megérkeztünk, a tömeg már gyújtotta a petárdákat, éjfélkor pedig elszabadult a pokol. Szitált az eső, szikrázott a tűzijáték, a körülbelül tízezer ember a téren egymás feje fölé lövöldözte a petárdákat, engem pedig annyira lenyűgözött a látvány, hogy csak fél óra múlva jutott eszembe elénekelni a Himnuszt. Azért elénekeltem, különös tekintettel a balsorsos részre, ami nagyon tetszett a körülöttem álló peruiaknak. Nem érezték át a szívet tépő honfibút, csak üvöltöttek ők is röhögve, hogy baaaaa.

 

(A videót nem én csináltam, a neten találtam, a Himnusz nincs rajta) 

Tovább

Az út maga a cél

A címben szereplő hatalmas életbölcsességet akár a Coelho-generátorról is szedhettem volna, bár akkor valami olyasmi jött volna ki, hogy „Az út végigjárása során a lélek mardosó ürességéből a cél árnyéka hűvös forrás vizét fakasztja”. Utazás közben az ember gyakran elgondolkodik, hogy miért is csinálja ezt az egészet, pláne, ha töksötétben gyalogol egy nehéz hátizsákkal a hátán a vonatsíneken, és percenként háromszor les hátra ijedten, hogy mikor jön már a vonat. Elméletileg azért, hogy eljusson arra a helyre, amiről már fotók ezreit látta, és amikor odaér, elkészítse az ezeregyedik fotót, ami csak annyiban más, hogy ott van mögötte a megtett út, mégha az pont nem is látszik a képen.

Machu Picchu Dél-Amerika első számú turistalátványossága, és egy Peruba tett utazás nem lehet teljes anélkül, hogy érintené az inkák elveszett városát. A világ új hét csodájának egyike azonban annyi útikönyv-borítóról, utazási iroda-prospektusból és Windows-háttérről köszönt már rám, hogy úgy éreztem: pontosan tudom, hogy néz ki, és csak azért kell eljutnom oda, mert Peruban vagyok, és nem tehetem meg, hogy nem nézem meg. Azt persze sejtettem, hogy millió részletet fogok felfedezni, amik nem látszanak a klasszikus beállításon (lásd a fenti képet), és hogy biztos lélegzetelállító lesz a látvány, és még az unokáimnak is mesélni fogom, ugyanakkor nem bírtam szabadulni attól a rossz érzéstől, hogy az unokáim meg majd azt fogják mondani, hogy aha, tudjuk, ne is mondd tovább, láttuk már ezerszer Machu Picchut képeken.
 
 
A 28B jelű úton mentünk, aztán gyalogoltunk (sárga). Rózsaszínnel a vonat nyomvonala.
 
Cuscóból háromféleképpen lehet eljutni Machu Picchuba. A legdrágább, leghosszadalmasabb és leglátványosabb mód az Inca Trail, egy négy napos gyalogút, ami az út felénél lévő Ollantaytambótól (odáig el kell menni busszal) visz a romvároshoz, hihetetlen tájakon keresztül. A gyalogút az elmúlt évtizedekben nagyon népszerű lett, emiatt a perui állam hozott egy rendelkezést, hogy csak vezetővel, és csak egy nagyon magas turisztikai illeték (kb. 20.000 forint) befizetése után lehet végigjárni. Ennek oka hivatalosan a környezet megőrzése és a fenntarthatóság, erre azonban elég lett volna a turisták számának limitálása (ez is megtörtént különben, napi 200 ember indulhat útnak), ha viszont már amúgy is szabályozásba kezdett, a perui állam a saját zsebéről sem feledkezett meg, és a túraszervező kisvállalkozásoknak (2010-ben 177 db) is jót akart. Ez ellen semmilyen elvi kifogásom nincs, Peru egy szegény ország, fejjék is meg a gazdag gringókat, ahol tudják, de én sajnos nem vagyok az. A négynapos túra illetékkel, vezetővel, szállással és kajával 100-120 ezer forintnyi perui solba kerül, egy olyan országban, ahol az árszínvonal a magyarországi fele, így akármennyire is jó lett volna, sajnos szóba sem került, hogy végigjárjuk.
 
 
A második opció a vonat, Ollantaytambóból Aguascalientesbe, a Machu Picchu alatt fekvő faluba. Ez a leggyorsabb, látványos is, csak éppen szintén nem olcsó, a legolcsóbb jegy kb. 10.000 forint (csak oda), egy másfél órás útért. Van nagyon olcsó, nem-turista vonat is a helyieknek, de arra turisták nem szállhatnak fel. Busz nincs Aguascalientesbe, tehát a legtöbb turista kifizeti a 20.000 forintot a vonatra, aztán meg a kb. 8000 forintos belépőt Machu Picchuba. Ismétlem, nincs kifogásom a módszer ellen, csak éppen Peru más részein 10.000 forintból három napig vígan el lehet utazgatni , emiatt sajnáltam a pénzt. Persze kifizettem volna, mert azt gondoltam, hogy nincs más lehetőség arra, hogy megtegyük a Cusco – Machu Picchu távot. Szerencsére kiderült, hogy mégis van.
 
 
A harmadik opciót Paavo találta a 2010-es kiadású útikönyvében (az enyém régebbi volt, abban még nem volt benne). A szűkszavú leírás a következő volt: Cuscóból el kell menni busszal Santa Maríába (6 óra), onnan kisbusszal Santa Teresába (2 óra), onnan taxival a vízierőműig (Hidroeléctrica, 30 perc), onnan pedig Aguascalientesbe vonattal (30 perc) vagy gyalog (3 óra). A távot Paavo egyik ismerőse már korábban megtette, és leírta a tapasztalatait e-mailben, innen tudtuk, hogy vonat csak naponta három van és nagyon drága (3000 ft egy kb. 10 kilométeres útért), pont azért, mert már elkezdtek odaszokni a gringók, emiatt a gyaloglást javasolja, mert amúgy is nagyon szép a táj. Ennek ellenére az, hogy egy teljes napon át utazzunk, hogy féláron (kb. 5000 ft) tegyünk meg egy amúgy 3 órás utat, egyáltalán nem vonzott. Paavo viszont nagyon fellelkesült attól, hogy nem a szokványos módon utazhatunk, úgyhogy előhúzta a spontaneitás-kártyát: a Titicaca-tavon a csordával mentünk, itt az ideje, hogy valami alternatív dolgot csináljunk. A vonatra minden hülye fel tud szállni, ezt a macerás és kalandos utat viszont csak kevesen teszik meg, érvelt, és sokkal izgalmasabb lesz így megérkezni Machu Picchuba, mintha csak szimplán odavonatoznánk. Joãónak is tetszett az ötlet, én pedig nem akartam beszorulni a konzervatív konformista szerepébe, úgyhogy sóhajtottam egyet, és igent mondtam. Ez volt az egyik legjobb döntésem az egész út során.
 
 
Paavo csak egyvalamit hagyott ki a számításból, mégpedig azt, hogy ha valamit megír a Lonely Planet, az onnantól kezdve már nem titok. Ha pedig úgy írja meg, hogy ez egy alternatív és költségkímélő megoldás, akkor az összes sóher, magát spontán kalandornak érző gringó ott fog hemzsegni az úton. Így is lett, már a buszon is volt egy csomó argentin, francia és spanyol hippi, a gyaloglás során pedig annyian voltak előttünk és mögöttünk, mint a Hűvösvölgy-Nagyrét távon egy májusi vasárnapon. A táj viszont kétségtelenül lenyűgözőbb volt, mint a budai hegyek, és az is sokat emelt a dolog fényén, hogy fogalmunk sem volt, hol is vagyunk pontosan, és mennyi van még hátra.       
 
 
A Cusco és Santa María közti hat óra felét az tette ki, hogy a buszra felszálló mozgóárusokat hallgattuk. Peruban gyakori, hogy valaki felszáll a távolsági buszra az egyik faluban, ismerteti a termékét (ami a késkészlettől a cérnabefűzőig bármi lehet), elad párat, aztán a következő faluban leszáll, az azonban ritkaság, hogy valaki másfél órás expozét tart. Nekünk pont szerencsénk volt egy ilyenhez, a sportzakós férfi ősi inka receptek alapján készített homeopátiás cseppeket árult, és tényleg másfél órán keresztül nem hagyta abba. Aztán végre leszállt, alhattunk volna egy kicsit (reggel 7-kor indult a busz), de pont akkor kezdődött az izgalmas táj. Ollantaytambo után ugyanis a busz nem a völgyben haladt tovább, hanem átvágott a hegyeken. Pont ez az általunk megtett, trükkös út lényege: átmenni a hegyek túloldalára, aztán Santa Maríánál vissza, és a másik irányból érni Aguascalientesbe.
 
 
A völgyben, ahol Santa María fekszik, még nem trópusi a klíma, de már majdnem. Banánfák és leanderbokrok szegélyezik az utat, amit az esős évszakban (októbertől áprilisig) sok helyen alámos a víz. Amikor megérkeztünk Santa Maríába, a főtéren azzal fogadtak minket a szintén Machu Picchuba igyekvő (vagy onnan visszafelé jövő) gringók, hogy a Santa Teresába vezető utat több helyen betemették a földcsuszamlások, és csak egy másik, meredekebb és keskenyebb úton lehet eljutni oda, de azon nem járnak a rendes buszok, csak pár transporter és taxi. Mire ezt végigmondták a főtéren talált gringók, addigra oda is jött hozzánk egy taxisofőr, mondott egy árat, azt lealkudtuk a felére (azt hiszem, fejenként 1200 forint lett a vége), és már indultunk is.
 
 
Később többen kérdezték tőlem, hogy volt-e olyan pillanat Dél-Amerikában, amikor nagyon féltem, hogy valami bajom lesz. Igazából a fél év alatt nem volt ilyen, de a legközelebb talán a Santa María és Santa Teresa közti két órás autózás során jutottam ahhoz, hogy aggódjak az életemért. Az út végig úgy haladt, hogy jobbra hegy, balra mélység, és körülbelül 1000 métert mentünk fölfelé, amíg elértük a hegység gerincét. Földút volt, korlát sehol, sőt, nem voltak hidak sem a vízfolyások fölött, úgyhogy ahol átzubogott az úton egy megáradt patak, ott a sofőr gázt adott, és lendületből áthajtott rajta. Az elején nagyon kapaszkodtam az ajtó fölötti fogantyúba, de aztán arra gondoltam: ez az ember naponta legalább hatszor megteszi ezt a távot, nyilván pontosan tudja, mit csinál. Amikor végre megérkeztünk Santa Teresába, mindenesetre nagyon örültem, hogy kiszállhattam az autóból.
 
 
Az útikönyv szerint Santa Teresából van egy út az Hidroeléctricáig, a taxis viszont közölte, hogy az áradás elmosta a hidat, úgyhogy csak az út feléig tud továbbvinni minket. Így is lett, nagyjából négy kilométerrel az Hidroeléctrica előtt volt egy függőhíd gyalogosoknak, ott kirakott minket, mi pedig útnak indultunk. Az Urubamba folyó meg volt áradva, világosbarnán hömpölygött, és több helyen kicsapott az útra. Nagy hátizsákokkal voltunk, ráadásul sokszor megálltunk fényképezni, két óra alatt értünk el az Hidroeléctricához. Innen indult a vonat Aguascalientesbe, konstatáltuk, hogy valóban drága, és két órát kellett volna várni az indulásra, de nem is volt kérdéses, hogy nem várjuk meg. Teljesen rá voltunk már izgulva, hogy gyalog érünk el Aguascalientesbe, ráadásul rajtunk kívül még rengeteg gringó volt az úton, úgyhogy vettünk Inca Kolát, és folytattuk a gyaloglást.
 
 
Az Hidroeléctrica és Aguascalientes között nincs út, csak a vasúti sínek mellett (között) lehet gyalogolni. A táj elképesztő volt, egy mély szurdokban folyt az Urubamba, a környező hegyek körülbelül hétszáz méterrel voltak a fejünk fölött. A kisebb patakok fölött úgy tudtunk átkelni, hogy a talpfákon lépkedtünk, mert nem voltak hidak. Az egyik hegy jobb kéz felől úgy nézett ki, mint az a híres, ami Machu Picchu mögött van, csak hátulról. Néztük, hogy vajon az-e, de nem tudtuk megállapítani. Természetesen az volt, de még annak ellenére sem voltunk benne biztosak, hogy ezer képet láttunk már a másik oldaláról. Utólag tökéletesen megértem a spanyol konkvisztádorokat, akik tudták, hogy van valahol egy elveszett inka város, de soha nem találták meg. Alulról nem látszik belőle semmi, de semmi.
 
 
Ott van, fent
 
Nagyon jól szórakoztunk gyaloglás közben, olyan volt mint egy osztálykirándulás, csak épp alkohol meg gitár nem volt nálunk. A sínek mellett voltak kilométertáblák, úgy tudtuk, hogy összesen hét kilométert kell megtennünk, ebből már megvolt öt, amikor elkezdett sötétedni, településnek pedig még nyoma sem volt. Amikor teljesen sötét lett, odacsapódtunk egy nagyobb, amerikaiakból és dánokból álló csoporthoz, és velük gyalogoltunk tovább. Nekik is volt egy elemlámpájuk, nekünk is egy, amikor patak jött, egyvalaki előre ment, egyvalaki meg hátul maradt, és úgy világítottunk, hogy senki ne lépjen mellé, a talpfák közé. Mindenkin nagy hátizsák volt, könnyen elveszthette volna az egyensúlyát, aki félrelép, és vagy beleesett volna az (esetenként több méter mélyen levő) patakba, vagy beszorult volna a talpfák közé. Azt pedig tudtuk, hogy még lesz egy vonat aznap este.
 
 
Pont egy patakon készültünk átkelni, amikor megláttam a hátam mögött, nagyjából kétszáz méterre a vonat lámpáit. Hallani nem lehetett semmit, a folyó zúgása elnyomta a vonat hangját, úgyhogy a folyót túlkiabálva elkezdtem üvöltözni, hogy jön a vonat. Szerencsére volt hely a szikla és a sínek között, körülbelül két méter, ráadásul a vonat nagyon lassan jött, és amikor észrevette, hogy emberek vannak a reflektorfényben, elkezdett szirénázni. Megvártuk, amíg elhalad, aztán gyalogoltunk tovább. Ekkor már nagyon fáradtak voltunk, fogalmam sincs, mennyit mentünk még Aguascalientesig, de hogy nem két kilométert, az egészen biztos. Összesen tíz-tizenkét kilométer lehetett a táv, a végén már azzal szórakoztunk, hogy egymást paráztattuk, hogy jön a puma, és időnként hörögve belekaptunk egymás lábába. Aztán a csillagokat néztük, aztán énekeltünk, aztán már nem volt erőnk semmi másra, csak menni némán előre. Az utolsó energiafoszlányainkon vonszoltuk be magunkat Aguascalientesbe, három hostelben is kérdezősködtünk, mire találtunk helyet, aztán bedőltünk az ágyba.
 
 
Másnap korán keltünk, hogy az egész napot Machu Picchuban tölthessük. Fél óra alatt kanyargott fel a busz a szerpentinen, reggel hatkor már hatalmas sor volt a megállóban, és fent, a pénztáraknál is. Ráadásul benne voltunk egy felhőben, tíz méternél tovább nem lehetett látni. Találtunk egy idegenvezetőt, aki becsülettel ledarált mindent, amit Machu Picchuról tudni kell, megnéztük az épületromokat, a napoltárat, az öntözőrendszereket. Csak éppen a híres látképet a háttérben a heggyel, amit már ezerszer láttunk képeken, azt nem láttuk.
 
 
Délelőtt 11 táján aztán elkezdtek felszakadni a felhők, és egyszerre csak ott volt Machu Picchu, pontosan úgy, mint a képeken. Bámultuk, megbabonázva, legalább fél órán át. A két ikonikus csúcsot a háttérben, meg a romokat az előtérben, amiket pár órával korábban úgy jártunk be, hogy nem láttunk tovább néhány méternél. Fotózkodtunk, megcsináltuk a kötelező „Én, Machu Picchuban”-képeket. Aztán valamelyikünk észrevette a vonatsíneket lent, a völgyben.
 
 
Onnantól kezdve a völgyet néztük, legalább olyan megbabonázva, mint addig a romvárost. Machu Picchu hihetetlen helyen fekszik: ami nem látszik a fotókon, az a mély völgy, ami három oldalról körülveszi. És mi ott gyalogoltunk előző nap. Látszott az Hidroeléctrica, a vasútállomás, sőt, még azt a helyet is be tudtuk azonosítani, ahonnan bámultunk fölfelé, hogy vajon azon a hegyen van-e Machu Picchu. Ott voltunk, hétszáz méterrel magasabban, és minden annyira meseszerű volt. Egyrészt, hogy most tényleg látjuk azt, amit korábban már ezerszer láttunk képen, másrészt hogy azt az utat lent valóban megtettük. És akkor már tudtam, hogy nem azt fogom mesélni az unokáimnak, hogy jártam Machu Picchuban, hanem hogy hogyan jutottam el oda.
 
 
A jegypénztárban van egy pecsételő, amivel belepecsételik az ember útlevelébe, hogy járt Machu Picchuban. Ezen először meglepődtünk – az útlevél mégiscsak egy komoly dolog – aztán természetesen kértünk pecsétet. Machu Picchu olyan, mintha egy külön világ lenne, ami lentről, a mindennapokból nem látszik, és amikor visszaindultunk Aguascalientesbe gyalog, már az út negyedénél teljesen eltűnt a szemünk elől. Maradt az emlék, a sok fotó, meg a pecsét. Meg a büszkeség, hogy megcsináltuk, méghozzá nem is akárhogyan. 
 
 
Mi a tanulság? A Coelho-generátor szerint ez: „A csillámpóni áradó kincse folyómély sebeket téphet fel”.     
 

Élet a Titicaca-tavon

Miután átléptük a perui-bolíviai határt, az első nagyobb város az úton Puno volt, ahonnan kisebb-nagyobb hajók indulnak a híres úszó szigetekre, illetve a távolibb, és kevésbé turistás Taquilére és Amantaníra. A határ és Puno között tudtuk meg egyszer és mindenkorra, hogy Peruban csak az nem jut el az általa kinézett úticélokig, aki nem akar.

Tovább

Karácsony Bolíviában

(Biztonsági előszó: igen, tudom, már február van. Kicsit el vagyok csúszva, az elmúlt két és fél hónap elég intenzívre sikerült. December közepétől január közepéig voltam Bolíviában és Peruban – ha minden jól megy, március közepéig meg is írom, ami ott történt. Nagyjából hét bejegyzés kell hozzá – kevesebben nem megy.)

 
Az igazi Bolívia akkor kezdődött, amikor Joãóval Uyuniban kiszálltunk a dzsipből, amivel végigjártuk a lagúnákat és a sósivatagot, és beszálltunk a buszba, ami éjszaka, tíz óra alatt tette meg az utat La Pazba. Nyitásként, a helyünkön már ült két gringó – kiderült, hogy kétszer adták el a jegyet ugyanarra az ülésre. Végül lett helyünk, csak éppen külön – João egy vicces ausztrál turista mellé tudott leülni, én meg egy nagy darab, pokrócokba bugyolált indián asszony mellé, aki legalább húsz centire átlógott az én térfelemre. Elindult a busz, rázott, mint a zárlatos karácsonyfaégő (Bolíviában alig vannak aszfaltozott utak, az Uyuni-La Paz táv felén csak zúzott kő van), ráadásul egy óra múlva megállt a koromsötét pusztában, és felszállt még további hét-nyolc ember, kosarakkal és krumpliszsákokkal, akik – hely híján – lefeküdtek az ülések közti folyosón a földre. Ment a fűtés, a szellőzés viszont nem, ennél rosszabb éjszakai utazásom csak Marokkóban volt, Marrakech és Tanger között, ahol hasonlóan tömve volt a vonat, csak még a velem szemben ülő fiú meg is próbált téríteni az iszlámra, amit a nyolcfős kupéban ülő tizenhárom ember figyelmesen hallgatott. Nem akartam megtérni, úgyhogy nyelvi problémákra hivatkozva – mindketten borzasztó rosszul beszéltünk franciául – elodáztam a dolgot, mondván, hogy majd elolvasom magyarul a Koránt, és talán utána. Most már bánom egy kicsit, hogy kihátráltam, abszolút autentikus pillanat lett volna, és lehet, hogy hithű muszlimként egyszerűbb lenne az életem.
 
 

Tovább

Puna

Amikor Patagóniában két pulóver, esőkabát és széldzseki volt rajtam, és még úgy is fáztam, azzal nyugtattam magam, hogy majd két hét múlva, az Atacama-sivatagban vissza fogom sírni a hideget. Nem lett igazam, éjszaka a sivatagban is nagyon hideg volt, a bolíviai felföldön meg még annál is inkább. Tulajdonképpen életemben nem fáztam annyit, mint Dél-Amerikában: Santiagóban a fűtés hiánya, Patagóniában a metsző szél, az Atacama-sivatagban pedig a hirtelen kontrasztok miatt éreztem sokkal hidegebbnek az 5 fok körüli hőmérsékletet, amivel különben egy pesti utcán, normális télikabátban semmi gondom nem lett volna.

 
Patagóniából visszatérve két napot töltöttem Santiagóban, aztán elindultam északnak a portugál lakótársammal, Joãóval. João ideális útitárs volt egy olyan erőszakos utazásszervező számára, mint én: tudta, hogy kiolvastam az összes Lonely Planetet, úgyhogy soha egy percig nem ellenkezett – belátta, hogy jó helyekre fogom vinni. Néha irigyeltem is emiatt: a sósivatagot például sokkal szívesebben láttam volna meg úgy, hogy nem láttam már róla korábban fotók százait, sőt, a létezéséről sem volt fogalmam előtte. Mindegy, egyszer talán majd fogok tudni úgy is utazni, hogy valaki más visz, én meg hagyom, addig meg marad az, amihez már értek: kinézni helyeket az útikönyvből, aztán eljutni oda.
 
 
San Pedro de Atacamáról azt írja a Lonely Planet, hogy „the gringo hotspot of northern Chile”, és valóban több ott a külföldi, mint a chilei, ennek ellenére nem volt zavaróan sok a turista. A Santiagótól 2000 kilométerre északra (értsd: 22 órányi buszozásra) fekvő, indián faluból gringo hotspottá avanzsált San Pedro holdbéli sziklaalakzatok, sósivatagok és óriási vulkánok között fekszik, majdnem 3000 méterrel a tengerszint felett, emiatt az odalátogatóknak két-három nap akklimatizációt javasolnak, hogy a még magasabban, 4000-4500 méteren fekvő látnivalók meglátogatása során ne kapja el őket a puna. A puna – másnéven soroche, de úgy nincs meg a vicces áthallás – az oxigénhiány miatt fellépő hegyibetegség. Figyelem, a következő mondaton nagyon sokat dolgoztam: Ha az embert elkapja a puna, hirtelen elkezd szaporábban lélegezni, aztán úgy érzi, hogy alig kap levegőt, szédül, elgyengülnek a lábai és megfájdul a feje. A puna nem játék, ezt is nagyon vicces így leírva látni.
 
 
Megpróbáltuk elkerülni a punát, először az életben (elnézést, megpróbálok leszakadni erről a poénról), így nem az eredetileg betervezett, 4500 méter magasan lévő Tatio-gejzírhez mentünk első nap, hanem a Tara-síkságra, ahol flamingókkal teli sóstavak, szabadon legelő lámák és bizarr sziklaalakzatok vártak ránk. Mint utóbb kiderült, Tara totális baklövés volt: bár a túraszervező azt mondta, amikor befizettünk, hogy nincs magasan, igazából 4200 méteren feküdt, ráadásul később Bolíviában mindenből – flamingóból, sóstóból, lámából és sziklából is – ötször annyit láttunk. Mindezek mellett Tara drága is volt, 10.000 forintnyi pesót kértek a nyolc órás túráért, míg Bolíviában nem egészen a duplájáért három napon át vittek minket dzsippel ide-oda, és a szállás és a kaja is benne volt az árban.
 
 
Akkor kezdett gyanús lenni, hogy mégis magasra megyünk, amikor a túravezető mindenkinek adott egy marék kokalevelet, hogy csócsálja el. A kokalevél, bár rossz a híre, nem drog: úgy aránylik a belőle készült kokainhoz, mint a mák az ópiumhoz. Az Egyesült Államok nagy kokalevél-ellenes háborújáról lesz majd egy poszt, addig is megnyugtatásul annyit mondanék, hogy a kokalevél-rágástól épp annyira módosult a tudatállapotom, mint a mákostésztától. A kokalevél ellenben elűzi a fáradtságot és a punát, úgyhogy becsülettel rágtam, meg ittam a sok vizet, mert állítólag az is segít. Amikor felértünk a sziklákhoz, márt fájt egy kicsit a fejem, de igyekeztem nem venni róla tudomást.
 
 
A Tara-síkságon láttam először szabadon legelő lámákat, akik pont ugyanúgy kérődztek a száraz füvön, mint én a kokaleveleken. A sok megívott víz kikívánkozott, fa meg nem volt sehol, úgyhogy megvártam, amíg a többi turista odébb megy egy kicsit – a lámák viszont nem zavartatták magukat. Egy sós lagúna partján, 4200 magasan, kokalevelekkel a számban vizelni bele a nagy semmibe úgy, hogy egy egész lámacsorda nézte, nos, az egy olyan pillanat volt, amikor arra gondoltam, hogy fuck yeah, Dél-Amerikában vagyok.
 
 
A puna a visszaúton tört rám, és mire San Pedróba értünk, lázam volt, rázott a hideg, és iszonyatosan fájt a fejem. A túravezető azt mondta, hogy a legjobb lesz, ha lefekszem és kialszom magam, illetve, ha nem használt a kokalevél, akkor másnap szerezzek be egy még durvább cuccot, a chachacomát (ami valami kis növénynek a szára). Ezt másnap meg is tettük, Joãóval (akinek különben semmi baja nem lett a magasságtól) elmentünk a piacra, végigjártuk az egészet, míg végül tíz javasasszony közül egyetlenegynél megtaláltuk. Vettünk egy csomaggal, meg egy csomag kokalevelet is, a biztonság kedvéért, aztán a hostelben főztünk belőle teát. Amire a kokalevél önmagában nem volt képes, arra a chachacoma azonnal: elmúlt a fejfájásom, és nem is jött vissza. A Tatio-gejzírhez viszont nem volt merszem felmenni, nehogy kiugorjon mögüle az ott leselkedő puna, úgyhogy oda João egyedül ment, és annyira fázott, hogy legszívesebben beleugrott volna a gejzírbe, de azért becsületesen lefotózta az ötven méter magas forróvíz-oszlopokat, hogy a szívemet fájdítsa. Fájdult is.
 
 
Délután, vigasztalásul elmentünk a jóval alacsonyabban fekvő Valle de la Lunába (Hold-völgy). Az Atacama a világ legszárazabb sivataga, ráadásul a helyén egy időben egy hatalmas tó hullámzott, ami aztán kiszáradt, így itt vannak olyan hegyek, amik teljes egészében sóból vannak. Az évezredek alatt az évi 150 milliméter eső kanyonokat és barlangokat vájt a sóba, utóbbiakba be lehet mászni, és hallgatni, ahogy a hőmérséklet-ingadozás miatt repedezik a só. Az egésznek volt egy rettenetesen instabil hangulata, úgyhogy hiába mondta a túravezető, hogy ebben a barlangban már többezer évvel ezelőtt is laktak indiánok, azért nagyon örültem, amikor kijöttünk. Utána felmásztunk egy hegyre (ez már kőből volt, nem sóból), megnézni a naplementét. A lemenő nap percenként más-más színűre festette a sziklákat és a mögöttük elterülő sivatagot, ami még úgy is lenyűgöző volt, hogy a hegygerincen lépni nem lehetett a gringóktól. Úúú, mondtam én is, ezredmagammal – az ámulatot minden nyelv ugyanúgy fejezi ki.
 
 
Másnap elindultunk a háromnapos dzsipes túrára, a határ bolíviai oldalára. A határ a puszta közepén volt, és azonnal látszott, hogy elhagytuk Dél-Amerika leggazdagabb országát, és megérkeztünk a legszegényebbe. Elfogyott az aszfaltút, a határőr-bódé olyan volt, mintha épp össze készülne dőlni, nem volt vécé, mindenki egy kiszuperált, rozsdás busz mögött végezte a dolgát, és színes ruhás, indián asszonyok pakoltak hatalmas zsákokat a terepjárók tetőcsomagtartójára. A dzsipben hatan utaztunk: a bolíviai sofőr (aki végig jajgatós bolíviai népzenével szórakoztatott minket), João, én, valamint egy svájci és két brazil. Láttunk furcsa alakú sziklákat, lámákat, sós lagúnákat és flamingókat – sokkal többet, mint Tarában – illetve megfürödtünk egy hőforrás által táplált melegvizes medencében. A lagúnák olyanok voltak, mintha a Jóisten azt próbálgatta volna, hogy hányféle színű vizet tud teremteni. Csinálok mondjuk türkizkéket, gondolta, meg fehéret, meg halványkéket, meg zöldet, meg pirosat – és csokibarnát és okkersárgát is tudnék, tehette hozzá, csak ezeket a színeket már elhasználtam a parton.
 
 
Nem vicc, tényleg volt egy piros – vagy inkább sötétnarancs – lagúna is, aminek a benne élő algáktól van ilyen színe. Az előtérben okkersárga fűvel, a háttérben csokibarna hegyekkel, a vízen pedig rózsaszín flamingókkal olyan volt az egész, mint egy Dalí-festmény, épp csak valami incesztus hiányzott róla. Ha ekkor ittam volna először kokalevél- és chachacoma-teát, azt gondoltam volna, hogy amiatt látok ilyesmit. És azóta folyton azt innám, hátha megint hallucinálok majd valami hasonlót.
 
 
Két nap lagúnanézés után megérkeztünk a túra csúcspontjához, a Salar de Uyunihoz. A salar (sósivatag) helyén egykor egy óriási tó volt, ami, akárcsak az Atacama, kiszáradt, és egy 20.000 (!) négyzetkilométeres síkságot hagyott hátra, ami teljesen lapos, ls teljesen fehér. Sóból van az egész, direkt lefeküdtem a földre és megnyaltam, sós volt. Ezen kívül, mivel minden teljesen fehér, nagyon jól lehet játszani a perspektivikus fotóbeállításokkal. Ez volt a túra leggringóbb pillanata, amikor a fényképezőgép teljesen átvette az uralmat az emberek fölött. A klasszikus beállítások a következők: valaki elöl van, valaki meg tíz méterrel hátrébb, és az elöl levő úgy csinál, mintha: 1. a tenyerében tartaná a másikat, 2. rálépne, 3. megenné, 4. ujjaival összenyomná. Ugyanezt meg lehet csinálni a dzsipekkel is, illetve lehet ugrándozni csoportosan úgy, hogy a képen senkinek a lába ne érje a földet. A brazilok ezen felül egy óvatlan pillanatban előhúztak egy hatalmas brazil zászlót (direkt ezért hozták Brazíliából??), és azzal pózoltak. Mindenki teljesen átadta magát a gyermeki kísérletezésnek a fényképezőgéppel, ahelyett, hogy a tájat csodálta volna. Mentségünkre legyen mondva, tulajdonképpen nem volt táj, csak a nagy, végtelen fehér, azt meg nem lehetett sokáig nézni, mert belefájdult volna a szemünk.
 
 
A hab a tortán, vagy az aranylövés – kinek mi – egy sziget volt a végtelen fehérben, amin óriási kaktuszok nőttek. Ezek a kaktuszok egy centit nőnek egy év alatt, és voltak nyolc méteresek is, amelyek ezek szerint már akkor is ott voltak a helyükön, és már akkor is három méteresek voltak, amikor Kolumbusz felfedezte Amerikát. Nézni ezeket a kaktuszokat, a háttérben a nagy, üres fehérrel, na az meg egy olyan pillanat volt, amikor úgy éreztem: egy párhuzamos univerzumba kerültem, ahol minden máshogy van. Hallucinogén növények nélkül, pusztán egy dzsip és egy bolíviai sofőr segítségével. Ahogy a művelt angol mondaná: WTF.
 
 
Hogy fokozza a szürreáliát, a sofőr kiszedte a magnóból a jajgatós bolíviai népzenét, és berakta a Pink Floydtól a Dark Side of the Moont, aztán azt hallgattuk, amíg elértünk a sósivatagnak nevet adó városba, Uyuniba. Közben elmesélte, hogy a Pink Floyd a nyolcvanas években többször próbálkozott engedélyt kérni a chilei kormánytól, hogy – Pompeii után – a Valle de la Lunában is koncertezhessen, de minden alkalommal elutasították. Jöhettek volna ide is – nevetett a sofőr – lett volna az a pénz, amiért a bolíviai kormány kötélnek áll. Csak ide nem akartak jönni, a nagy magasság miatt.
 
 
Pedig milyen szép lett volna , ha a Pink Floydot elkapja a puna. Akkor ők is megtudták volna, amit a magyarok már jó ideje tudnak: hogy régi rokon a puna meg a luna.  
 

 A videó képei nagy felbontásban megtekinthetők itt.

Patagónia DIY

Patagóniában a faleveleknek a legkönnyebb, akiket felkap a szél, és százhússzal viszi őket ide-oda. Könnyű a flamingóknak is, akik mászkálnak egy kicsit valamelyik lagúnában, aztán ha kiették belőle a csigákat (vagy amit esznek a flamingók, nem tudom), felröppennek, és meg sem állnak a következő, pont ugyanolyan lagúnáig, száz kilométerrel odébb. Végül könnyű volt egy időben a guanacóknak, ezeknek a cuki, vadon élő lámaféléknek is, de amióta szögesdrótokkal kerítették körbe a földeket a juhok miatt, azóta a lehetőségeik nagyban lecsökkentek, hogy oda menjenek, ahová akarnak. Szerencsére a guanacók beérik a száraz fűvel is, az meg van mindenhol.

Ezt az utat jártam be december elején, a Punta Arenas-Calafate távról szól ez a bejegyzés, a többiről meg ez

Tovább

Úton

A többezer kilométeres szárazföldi utazásoknak különös vonzerejük van azóta, hogy létezik alternatívájuk. Öt nap alatt megtenni egy olyan utat, amire a repülő három és fél óra alatt képes, csak azokat hozza lázba, akiknek az út önmagáért is fontos valami miatt. Végigbuszozni Patagóniát egyértelműen sokkal jobb ötletnek tűnt, mint visszarepülni Santiagóba, pedig az utóbbi nemcsak sokkal gyorsabb, de jóval olcsóbb is lett volna.

Az utolsó benzinkút a Ruta 40-n, a következő majd 700 kilométer múlva lesz

Tovább

Itt a világ végén csinálnánk egy nagy fotót

Januárban a blog nagyrészt Patagóniáról fog szólni. Pár bejegyzéssel ezelőtt azt írtam, hogy a Húsvét-sziget a legkülönlegesebb hely, ahol valaha jártam, és akkor is benne lesz az első háromban, ha mindenhová eljutok, ahová szeretnék – nos, holtversenyben megérkezett mellé Patagónia. Majdnem olyan távoli és majdnem olyan titokzatos, mint a Húsvét-sziget, és bár nincsenek rejtélyes történelmi relikviái, a természeti környezetet itt nemhogy nem tudta tönkretenni az ember, hanem még mindig annak alárendelve él, mint a történelem előtti időkben. Az óriási távolságok és a kegyetlen klíma miatt Patagónia lakói nem akkor kelnek útra, amikor kedvük tartja, hanem amikor nincs hóvihar, szakadó eső, vagy akkora szél, ami lefújná őket az útról.

Punta Arenas plüsspingvinekkel, háttérben a Magellán-szoros 

Tovább
süti beállítások módosítása