Brazíliában nagyon jókat lehet enni, és nem is túl drágán, hála egy nagyszerű találmánynak, amiben a mindent mindennel összekeverő brazil kultúra igazi lényege is megmutatkozik. Az úgynevezett "kilós éttermek" (restaurante por quilo) közepén áll egy svédasztal, rajta a legkülönfélébb eredetű és állagú kajákkal: portugál módra elkészített halakkal, olaszos tésztákkal, szusival, húsos ragukkal, nyers és grillezett zöldségekkel, trópusi gyümölcsökkel. De szemben azzal a kellemetlen zabálási kényszerrel, amivel egy svédasztalos hely Magyarországon társulni szokott (vagyis hogy az ember kifizet egy jó magas összeget, amiért annyit eszik, amennyit csak bír, mert a rohadt életbe, ki van fizetve), Brazíliában csak azután kell fizetni, amit a tányérunkra szedünk, és amit a kasszánál lemérnek egy mérleggel.

Tipikus kilósétterem-ebéd hallal, csirkemellel, mangóval, fürjtojással, zöldkáposztával, meg amit még épp találtam a svédasztalon

Az előző bejegyzésben ott hagytam abba, hogy a brazilos (szamba és bossa nova) és a külföldi (beat, rock) zenek szépen felsorakoztak egymással szemben, mint afféle tézis és antitézis. Az állandó keveredések és újítások bűvöletében élő Brazíliában pedig törvényszerű volt, hogy létrejöjjön a szintézis.

Az utazásom előtt valahogy úgy képzeltem, hogy Brazíliában mindig, mindenhonnan zene szól. Az első személyes benyomásaimat az országról a karneválon szereztem, amikor természetesen megállás nélkül bömbölt a szamba. Aztán, ahogy a buli véget ért, a zene helyét átvette a közlekedés zaja és a felhangosított tévékből kiabáló tévésorozat-szereplők rikácsolása. Utcazenészek persze voltak sokfelé, de a riói utca életét alapvetően nem a szamba és a bossa nova lüktetése, hanem a buszok bőgő motorja és csikorgó fékei festik alá.

Már egy ideje Rióban voltam, amikor úgy döntöttem, hogy nem várhatok tovább: meg kell néznem egy favelát. Egy kicsit ódzkodtam tőle, de aztán arra jutottam, hogy a Rio-élmény nem lehet teljes anélkül, hogy egy el ne látogatnék egy nyomornegyedbe (a favela szó voltaképpen ezt jelenti), hiszen akármerre jár az ember a városban, a hegyoldalakról mindig ráköszönnek a jellegzetes, egymásra zsúfolódó téglaházak. Úgyhogy elkezdtem keresni a neten, miként juthatnék el valamelyikbe anélkül, hogy azonnal ki- vagy elrabolna valaki.

A Rio történelmi érdekességeit, fontos és szimbolikus helyszíneit bemutató sorozat hetedik, utolsó darabja kétszeresen is kakukktojás a listában. Szemben az eddigiekkel (a Császári Palota, a Carioca tér, Lapa, a Portugál Olvasóterem, a Vargas sugárút és a Catete-palota) nem Rióban van, hanem hetven kilométerre a Centro-tól...

Az előző bejegyzésben bemutatott Getúlio Vargasra nem csak a róla elnevezett sugárút emlékeztet, hanem egy másik fontos riói hely is, a Catete-palota, ami mind a brazil történelem, mind pedig Vargas személyes élettörténetének szimbolikus helyszínévé vált. 

Getúlio Vargas az volt Brazíliának, ami Juan Domingo Perón Argentínának: hívei szerint a szegények védelmezője, aki felvirágoztatta az országot, ellenfelei szerint pedig populista diktátor, aki romba döntötte az országot. Csak míg Perón nimbuszát azóta alaposan kifényesítette a felesége, Evita (akinek emlékét musical meg a Madonna főszereplésével Budapesten forgatott film is őrzi), addig Vargas elnök nevére Brazílián kívül már nem sokan emlékeznek.

Vargas életútja képekben, a katonai uniformistól az öltönyön át a pizsamáig. Hogy miért van pisztoly a kezében, az a következő bejegyzésből kiderül.

A világ egyik legszebb könyvtára, a Portugál Királyi Olvasóterem (Real Gabinete Português de Leitura) a riói történelmi épületek közül talán a legkülönösebb. Az előző bejegyzésekben bemutatott helyek - a November 15. tér, a Carioca tér és Lapa vízvezetéke - egyikétől sincs tíz percnyi sétánál nagyobb távolságra, mégis ritkán jutnak el ide a turisták. Pedig volna miért felkeresni. 

Rio történelmi emlékeinek bemutatását a híres Lapa-viadukttal, más néven Carioca Vízvezetékkel folytatom. A növekvő Rio lakosainak egyre több ivóvízre volt szükségük, és 1750-re elkészült a római és portugál vízvezeték-építészet hagyományait követő Lapa-viadukt, amely a távolabb fekvő források vizét vezette az előző bejegyzésben bemutatott Carioca térre.

Az előző bejegyzésben bemutatott November 15. tér mellett Rio másik emblematikus tere a Carioca tér (Largo da Carioca) amely után Rio lakosait cariocának nevezték el, és mind a mai napig így hívják őket Brazíliában. A tér helyén egykor álló piacot a tupi indiánok a „karai oka” névvel illették, ami azt jelenti, hogy „a fehér ember házai”.