Az utazásom előtt valahogy úgy képzeltem, hogy Brazíliában mindig, mindenhonnan zene szól. Az első személyes benyomásaimat az országról a karneválon szereztem, amikor természetesen megállás nélkül bömbölt a szamba. Aztán, ahogy a buli véget ért, a zene helyét átvette a közlekedés zaja és a felhangosított tévékből kiabáló tévésorozat-szereplők rikácsolása. Utcazenészek persze voltak sokfelé, de a riói utca életét alapvetően nem a szamba és a bossa nova lüktetése, hanem a buszok bőgő motorja és csikorgó fékei festik alá.

Ezen azért csodálkoztam, mert más latin-amerikai országokban már megszoktam, hogy a buszon, a metrón, a boltban, a gyorsétteremben, az aluljáróban, a parkban és úgy általában mindenhol harsog a zene – reggaeton, cumbia, vagy bármi más –, Brazíliában viszont az emberek egy kicsit nagyobb tisztelettel bánnak mind a zenével, mind pedig egymással. Vagyis a zene mindig ott lüktet a háttérben, de csak módjával, nem tolakodóan. Pontosítok: a favelában valóban folyton üvöltött valami baile funk, és később Északkelet-Brazíliában is gyakran hallottam ablakokból az utcára áradni a kommersz brazil popzenét. De a távolsági buszokon sosincs zene, és a metrón utazók is ismerik a fülhallgatót.

Minden idők leghíresebb brazil dalát, a brazilság netovábbját, az „Ipanemai lányt” (Garota de Ipanema) is csak akkor hallottam először, amikor már vagy másfél hónapja az országban voltam. Ez a dal a legenda szerint úgy született, hogy Vinícius de Moraes költő és Tom Jobim zeneszerző egy sarki presszó teraszán sörözött a jómódú riói Ipanema városrészben, amikor megláttak egy gyönyörű bikinis lányt kecses léptekkel a strand felé gyalogolni, és ahelyett, hogy utána futottak volna valami mondvacsinált ürüggyel, inkább írtak róla egy dalt. Az „Ipanemai lány” világsiker lett, és a bossa nova (a zenei stílus, amelyben a dal íródott) meghozta a brazil zenék külföldi népszerűségét, ami azóta is töretlen. Az utca, ahol az eset történt, ma Vinícius de Moraes nevét viseli (Tom Jobimét pedig a riói repülőtér), míg maga a múzsa, az ipanemai lány, Helô Pinheiro csak később, a szerzők interjúi és nyilatkozatai alapján jött rá, hogy a dal róla szól. Ekkorra a szám már annyira híres volt, hogy Helô is igazi celeb lett, és fürdőruha-márkát alapított, aminek mi más nevet adhatott volna, mint azt, hogy Ipanemai Lány. 

Az örökké trendi Ipanema azonban más zenékre is riszálja a csípőjét. A brazil zenék történetét egy egész könyvben se lehetne méltóképpen összefoglalni, nemhogy egy (két) rövid bejegyzésben, de pár alapvető megfigyelést azért megpróbálok tenni arról, hogy honnan jött és hogyan alakult ki ez az elképesztően sokfelé burjánzó ökoszisztéma, a brazil zene a kezdetektől napjainkig.

Először is, mi az, hogy brazil? Mivel az őslakos indiánok a távoli őserdők rezervátumaiba szorultak vissza, vagy beolvadtak a mesztic városi lakosságba, minden brazilság végső soron máshonnan jött. A zene esetében a két fő forrás ugyanaz, mint a brazil népességé: Európa és Afrika. A portugálokkal megérkezett a barokk egyházi zene, az opera, az európai komolyzene és a XIX. század könnyűzenéi: a polkák, valcerek és a rezesbandák. Az afrikaiak eközben kint a rabszolgaszállásokon ülték körbe a végtelen, repetitív ritmusokat játszó dobosokat. És amikor a két zenei világ összeért, megszületett a brazil zene.

Mivel európaiak és afrikaiak kapcsolata mindig hierarchikus volt, a zenei világok „összeérése” is úgy történt, hogy a fekete zenészek eljátszották a fehérek zenéit, csak tettek bele egy kis „saját ízt”, vagy pedig a fehér zenészek „nyúltak le” a fekete zenei világba inspirációért. Bár már a komolyzene és a jazz brazil mesterei is alkottak „brazilos darabokat” (előbbiek közül Heitor Villa-Lobos, utóbbiak közül Egberto Gismonti érdemel külön említést), az igazi összetalálkozás akkor történt, amikor az afrikaias dobalapokra épülő szambát, a karnevál vad őrületét az európaias műveltségű riói zenészek elkezdték „megszelídíteni”. Ebben a történelmi pillanatban lejtett végig az utcán az ipanemai lány, és így lett az ütőhangszereitől megfosztott, lelassított afrikai lüktetésből szalonkonform bossa nova.  

Azóta a brazil zene legfontosabb rendezőelve az, hogy az egyes előadók hogyan viszonyulnak a szamba-bossa nova hagyományhoz. Voltak, akik a nagy elődök nyomdokaiban haladtak, mint Bebel Gilberto, Chico Buarque, vagy a fiatalon elhunyt, legendás Elis Regina...

Mások a saját szájuk íze szerint alakították a műfajt: Sérgio Mendes jazzes irányba vitte a bossa novát, míg a bahiai Olodum dobzenekar az afrikaias, ütőhangszeres vonalat erősítette.

A 2000-es évek elején feltűnő dj-nemzedék (köztük sok külföldivel) a Brazilectro-albumsorozaton hallható bossa-electro hangzásvilággal vált világhírűvé, a hazai színtéren pedig a pagode fejlődött ki, amit jobb híján szamba-popként definiálhatunk.

Mivel minden tézisnek megvan a maga antitézise is, hamarosan megjelentek azok az előadók, akik valami egészen mást akartak játszani. A „brazilos” szamba és bossa nova helyett a „külföldies” zenék, a beat és a rock is megtalálták az útjukat a brazil fülekhez. A 60-as években, a Beatles bűvöletében kezdte a pályafutását a brazil rock dinoszaurusza, a még mindig aktív Roberto Carlos (nem összetévesztendő a nála harminc évvel fiatalabb focistával). A hetvenes évekből a hippi Raul Seixas emelkedik ki, akinek egyes dalszövegeit Paulo Coelho írta.

A nyolcvanas évek a klasszikus stadionrockot hozták el Brazíliába, olyan zenekarokkal, mint a Barão Vermelho, a Legião Urbana vagy a Titãs...

...a 90-es években pedig berúgta az ajtót a metál, és hörögve-üvöltve megérkezett a színpadra a Sepultura, akiket, azt hiszem, nem szükséges bemutatni. De ha esetleg mégis:

(folyt. köv. a következő bejegyzésben!)

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...