Nem véletlen, hogy csak a karneváli őrület és a csodálatos természeti környezet után jutottam el odáig, hogy Rio történelmi emlékeiről írjak. Akárhogy is nézzük, Rióban a „rióság” a lényeg, a hangulat és a grandiózus természeti díszletek, nem a templomok vagy a múzeumok. Emiatt kicsit kevesebb figyelmet kapnak az építészeti szempontból jelentős alkotások, amelyek miatt pedig akkor is érdemes lenne Rióba látogatni, ha a város történetesen egy kopár síkság közepére épült volna. És nem is elsősorban az épületek és terek külalakja, hanem a hozzájuk kapcsolódó történetek miatt. Rio ugyanis csaknem két évszázadon át Brazília fővárosa volt, és szinte minden, ami az ország életében igazán számított, itt történt, a Centro néhány négyzetkilométerén.

Ez nem a Császári Palota, hanem a közeli Ilha Fiscal szigete, ahol egykor a császári udvar bálokat tartott. Háttérben a Niterói-ba vezető híd és egy landolni készülő repülő.

Rio de Janeiro a világ legszebb fekvésű városa. Ezzel az állítással nagyon nehéz lenne vitatkozni: az öblök, a homokos tengerpartok, a szürreális formájú gránitsziklák és a háttérben zöldellő trópusi növényzet együtt olyan mesebeli keretet adnak Riónak, amivel a világ egyetlen városa sem tud versenyezni.

Aznap érkeztem Rio de Janeiro-ba, amikor Rei Momo, a bolondok királya megkapta a város kulcsait, hogy öt napon át a totális őrület nevében uralkodjon a világ legszebb városa fölött. A kulcsátadást – ami a karnevál hagyományos nyitóceremóniája – egy sarki kiskocsmában néztem végig a tévén egy tál sültcsirke, sok sör és sok vidám brazil társaságában. A csirke és a sör egyre gyorsabban fogyott, a brazilok meg egyre többen lettek, és egyre vidámabban óbégattak. Egy ideig próbáltam megjegyezni, hogy kit hogy hívnak, és mivel foglalkozik – Diogo például költő, Gaby pedig bioetikával foglalkozó aktivista, bármit jelentsen is ez –, de aztán feladtam a harcot, körülbelül akkor, amikor elhagytuk a kiskocsmát, és felszálltunk a metróra, hogy belevessük magunkat a karnevál első éjszakájába Lapa szambával, sörrel, cachaçával és jelmezesekkel teli utcáin.

A Hátizsákkal Brazíliában című könyvem már a nyomdában van, és a Könyvhétre meg is jelenik, de addig is kirakok ide egy kis vizuális tartalmat. Nem is olyan kicsit amúgy: 601 darab képet. Először is egy térképet arról, hogy merre jártam 2015 februárja és júniusa között:

 A Hátizsákkal Brazíliában c. könyv térképmelléklete. Európa Könyvkiadó, 2016, minden jog fenntartva.

Illetve van egy 600 képből álló Flickr-galéria is azoknak a képeknek, amik kimaradtak a könyv fotómellékletéből. Az egyes fejezetek elején így szerepel majd egy link és egy QR-kód, amelyekkel online fotógalériákat lehet megnyitni.

Indiánnak lenni ma Latin-Amerikában azt jelenti: szegénynek lenni. Míg a múzeumok büszkén mutogatják a spanyol hódítás előtti időszakból származó arany- és drágakő műtárgyakat, a ma élő indiánok aligha birtokolnak bármit is, ami sokba kerülne. Az őseik földjét a hódító spanyolok vették a tulajdonukba, és az indiánok évszázadokon át kisemmizett, megtűrt cselédként éltek a falvaikban. Bár még mindig jobban jártak, mint az afrikai rabszolgák: az indiánok ugyanis személyükben szabadok voltak, szemben a rabszolgákkal, akiket ugyanúgy el lehetett adni és meg lehetett venni, mint egy haszonállatot.

Quitót, Ecuador fővárosát harmadik nekifutásra sikerült megnéznem. Első alkalommal a repülőtértől a buszpályaudvarig szeltem át a várost busszal, körülbelül másfél óra alatt. Másodjára Amazóniából jövet, a felföld felé igyekezve kereszteztem Quitót, ami szintén legalább másfél órába telt. Végül harmadjára, a Quilotoa-lagúna körüli gyalogtúra után érkeztem meg úgy, hogy ezúttal eltöltök itt két napot. Amiből végül három lett, de simán lehetett volna négy vagy öt is. Az utazásom egyik nagy meglepetése volt az ecuadori főváros: nem sokat vártam tőle, de végül az egyik legérdekesebb dél-amerikai nagyvárosnak bizonyult.

Az, hogy ma ecuadori népművészek százai élhetnek abból, hogy az őseik rituális és dísztárgyainak replikáit készítik eladásra, meglepő módon egy magyar iparművésznek és műgyűjtőnek köszönhető. A zsidó származású Fisch Olga 1938-ban disszidált Ecuadorba, miután rájött, hogy Európában semmi jó nem vár rá, és szeretett volna minél messzebb kerülni a készülődő borzalmaktól. Így került Dél-Amerikába, ahol azonnal beleszeretett a helyi indiánok népművészetébe, és saját szórakozására gyűjteni kezdte az alkotásaikat.

Fisch Olga egy tiguai festményen

Régóta vágytam rá, hogy az Andokban túrázhassak. Amikor Peruban jártam, szemeztem az Inka-ösvény (Inca Trail) nevű túraútvonallal, de sajnos túl drága volt, ráadásul hónapokkal előtte jelentkezni kellett volna egy vezetett túrára. Maradt a kalandos gyaloglás a Machu Picchu alatt zubogó Urubamba folyó völgyében, ami nagyszerű élmény volt, de csak egy fél napig tartott. Úgyhogy elhatároztam: Ecuadorban legalább három napot fogok gyalogolni a hegyek között.

Az ecuadori felföldet két irányból szegélyező vulkán-sorfal néha drasztikus módon hívja fel magára a figyelmet. Az egyik legaktívabb tűzhányó, a Tungurahua (amelynek neve kecsuául azt jelenti: égő torok) minden évszázadban produkál legalább egy nagy kitörést, de a köztes időben sem tétlenkedik. Több ezer méter magas hamufelhőket bocsát ki magából, vagy földrengésekkel, robbanásokkal, kőesésekkel ad magáról hírt. Tűzhányók szomszédságában élni általában nem egy életbiztosítás, de a Tungurahua tövében különösképpen nem az.