Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Rosas 2019

2010. augusztus 15. - Soltész Béla

Ez a lakcímem Santiagóban, Rosas utca 2019, hamarosan ideiglenes lakcímkártyám is lesz. A 2019 nem azt jelenti, hogy 1010 darab házzal arrébb kezdődik az utca, hanem hogy 2019 méterrel. A spanyol gyarmatokon, ahol a terepviszonyok lehetővé tették, a hódítók az egykori római légiós táborok mintájára teljesen szabályos, négyzethálós alaprajzú városokat alapítottak. Santiago belvárosa két kisebb hegyet leszámítva teljesen lapos, emiatt a főtértől induló utcák több kilométeren át folytatódnak, nyílegyenesen. A tájékozódást megkönnyíti, hogy az utcák vagy párhuzamosak az Andokkal, vagy merőlegesek rá, így csak fel kell nézni a sarkon, ha épp nincs szmog, és azonnal kiderül, merre van kelet. A házszámok is elvben a tájékozódást segítik, bár európai hozzáállással azért elég nehéz megszokni. Még mindig rendszeresen túlmegyek a keresett épületeken, mert sokkal gyorsabban növekszik vagy csökken a szám, mint ahogy azt érzésből feltételezném.

A környék, ahová költöztem, Santiago egyik buliközpontja, a Barrio Brasil. Hat vagy hét lakást néztem meg, a második volt ez, és nagyjából azonnal eldöntöttem, hogy itt akarok lakni. Két régi, egyemeletes házat nyitott össze egy chilei építész testvérpár, Miguel és Néstor, a földszinten van az ő lakásuk (meg egy kisbolt), az emeleten pedig egy nyikorgó hajópadlós, színes falú folyosólabirintusból nyílik összesen 14 szoba, 3 fürdőszoba, 2 konyha és 2 nappali. Ezt most már viszonylag magabiztosan le merem írni, de az első egy-két hétben komoly erőfeszítésembe telt felfogni, hogy mi hol van, hányan laknak a lakásban, és ki melyik szobában. Egyrészt tataroztak (ami miatt a lakás egyes részei nejlonnal és cementeszsákokkal voltak elbarikádozva), másrészt épp véget ért az őszi félév, a külföldi diákok hazamentek, és kezdtek szállingózni az újak. Korábban csupa francia lakott itt, amiről a tulajdonosok nem szívesen beszélnek – biztos hajnalig tartó csigazabálás, sanzonéneklés és biszexualitás ment minden nap – emiatt júliusban Miguel azt a döntést hozta, hogy minden külföldi nációból csak egyvalakit enged beköltözni, és ügyel a chileiek egészséges arányára is.

 

Az etnikai viszonyok tehát a következőképpen alakultak ki:

Név    

Ország           

Tudományterület   

Álvaro 

Chile

pedagógia

Aura

Chile   

kineziológia

Claire

Ausztrália

filozófia

Felipe

Chile   

turizmus

Florian

Németország   

asztrofizika

Joanna

Franciaország  

politológia

João    

Portugália

matematika

Marco 

Olaszország    

építészet

Paavo

Finnország      

spanyol nyelv és irodalom

- és én, ugye, vagyis összesen 10 bérlő, és mindegyiknek kettessel kezdődik az életkora (még az enyém is, haha). Továbbá itt lakik még Miguelék anyukája, María Alicia, aki olyan kicsit, mit Gloria néni a Pinochet-házban, szerencsére tízfelé oszlik a figyelme, így csak másfél óránként érdeklődik, hogy minden rendben van-e, nem fázom-e például (aztán amikor közlöm, hogy de igen, akkor biztosít róla, hogy a kis mobil fűtőtest pillanatok alatt meleget csinál majd). Az egyik konyhából nyíló kisszobában pedig Nora, a félelmetesen csúnya takarítónő lakik, aki nagyon kedves, de valószínűleg a fejében beszélő hangokra figyel elsősorban, mert néha minden ok nélkül felnevet, máskor meg dühösen ismétel szavakat, amiket csak a chileiek értenek, de nem akarják lefordítani. Amúgy sem érteni nagyon, mit mond, mert a felső fogsora szinte teljesen hiányzik. Nora további sajátossága, hogy amikor buli van a nappaliban, akkor néha megjelenik az ajtóban, és egy darabig csendben néz, aztán visszamegy a konyhába. És itt van még Max is, a házőrző kutya (fogalmam sincs, milyen fajta), aki akkora, mint egy borjú, és mindig a folyosó legszűkebb részén fekszik le keresztbe. Állítólag csak a rossz embereket bántja, ami nem nyugtat meg teljesen, amikor átlépek fölötte. Eddig a jó oldalon állók közé sorolt, mindenesetre.

A beköltözés hetében mindenki elveszetten bolyongott a folyosókon, szerencsétlenül kerülgettük egymást a konyhában, és próbáltunk rájönni, hogy hol vannak az edények (egy műanyag hordóban), a mosógép (az amúgy nem működő harmadik fürdőszobában) és a hűtő (a két házat összekötő folyosó egyik mélyedésében). Meg összekevertük a neveket, meg hogy ki honnan jött, szóval béna volt az egész. Aztán, ahogy az lenni szokott, valaki felvetette, hogy menjünk le a kisboltba alkoholért, aztán ki a laptopot a nappaliba, meg a hangfalat, és onnantól kezdve nem volt megállás, hajnalig ment a páppápámerikánó – ami hogy jobb-e, vagy sem, mint egy francia buli, ízlés kérdése, de a jeget egyszer és mindenkorra megtörte.

Beindultak a szokásos transznacionális praktikák, mint a főzzél valami tipikusat (jövő szerdán lesz gulyás), másolj nekem zenét, illetve hogy mondják a te nyelveden, hogy egészségedre – ege-sege-drá, hahahaha. Volt már szerencsém ilyenhez, ettől külföld a külföld, gondoltam. Aztán eszkalálódott a helyzet, volt huszonöt-harminc fős házibuli szerdán, Chorizos Salvajes (Vad Kolbászok)-koncertre menés szombaton, meg az olyan gyöngyszemek, mint amikor a német fizikus és a portugál matematikus azon vitatkozott éjjel egykor, cseppet sem szomjasan, hogy az Euler-féle szám (e) vagy a pi felfedezése volt-e fontosabb lépés a tudománytörténet számára (ki lehet találni, hogy ki melyik mellett érvelt). Most már nincs feszengés, csak széles mosolyok a folyosón. A következő projekt az „El culo del internet” buli lesz, amikor 8 ország webszemetét fogjuk felvonultatni egymásnak – természetesen itt is közzéteszem majd a legjobbakat.

Úgy néz ki, hogy heti két-három mozgalmas este várható a továbbiakban, a többi napon mindenki antiszociális és/vagy tanul. Lesz majd egy poszt az egyetem(ek)ről is – a chilei felsőoktatás kifejezetten színvonalas, a PhD-képzés meg végképp, úgyhogy nekem például mostantól novemberig heti kb. 5-600 oldal olvasnivalóm lesz (csak a felvett tárgyakhoz, plusz a disszertációhoz még külön, amit sikerül). Ezeken a napokon a társas kapcsolatok kimerülnek annyiban, hogy éjféltájban megtelik a konyha, amikor lefekvés előtt a lakók felrakják forrni a vizet a guateróba. A guatero egy életmentő találmány - tulajdonképpen egy polárszövet-borítású gumitömlő, amibe kb. másfél liter forró víz fér bele. Ez pont elég ahhoz, hogy pár perc alatt felmelegítse az ágyat, és melegen is tartsa elalvásig, így a kezdeti idegenkedés ellenére minden külföldi vett magának egyet, egy héten belül. A guatero nem plüssállat, nem átölelni kell, hanem csak be kell rakni az ágyba deréktájt, és hagyni, hogy meleget csináljon a takaró alatt. Persze bizarr érzés félálomban hozzáérni a guateróhoz, olyan, mintha egy lázas, alvó nyúl lenne az ágyban, de az a jónéhány extra celsius fok megfizethetetlen a hideg augusztusi éjszakában.

 

 

 

 

  

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr952222440

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása