Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

És akkor Mexikó

2011. március 25. - Soltész Béla

15 hónappal (!!!) azután, hogy leadtam az ösztöndíj-pályázatomat, megérkezett a döntés a mexikói külügyminisztériumból, hogy az ösztöndíj elnyerésére érdemesnek találtak, úgyhogy két héttel később, február 9-én megérkeztem Mexikóba. Egy napot töltöttem Mexikóvárosban, de turistáskodni nem sok időm maradt, mivel a külügyminisztériumban kellett mindenféle papírokat kitöltenem és aláírnom. Valószínűleg jóvá akarták tenni, hogy olyan sok papírt kértek be tőlem (körülbelül 150-200 oldalt, több részletben, amelyeken a cipőméretemen kívül szinte mindenről nyilatkoznom kellett, amit rólam egyáltalán tudni lehet), mert majdnem ugyanennyi papírt kaptam, a felét azért, hogy írjam alá, a másik felét pedig azért, hogy további mexikói hivatalos szerveknek mutassam be két héten belül. Mindegy, nem lenne szép dolog beleharapni a kézbe, amely enni ad, így csak annyit mondok, hogy még a sok hercehurca ellenére is nagyon magas órabér jönne ki, ha elosztanám a kapott ösztöndíjat a megszerzésére fordított munkaórák számával.

Szűkebb hazám a következő fél évben: Toluca, Estado de México, a Moctezuma és a Xochitl utca sarka 

André Breton szerint Mexikó a par excellence szürrealista ország, és ebben az eddig látottak alapján semmi okom kételkedni. Amikor megérkeztem Tolucába, ahol az engem fogadó egyetem van, az interneten lefoglalt hostel címén egy varroda fogadott, benne egy öreg varrónővel és egy férjével, akik leültettek engem egy festett körmű női kezet formázó székbe, és telefonáltak egy rövidet, jelentőségteljesen csak annyit mondva, hogy „megérkezett”. Tíz perc múlva egy másik öreg nyitott be a varrodába, Teresa néni, a hostel tulajdonosa. Kiderült, hogy a hostel elköltözött, sőt, nem is hostel igazából, hanem egy családi ház, amiben én voltam az egyetlen vendég. Teresa néni nagyon örült, hogy magyar vagyok, állítólag egyszer vendégül látott egy magyar néptánc-csoportot, akik a Quimera (délibáb) nevű kulturális fesztiválra érkeztek a városba. Később megmutatta a cédéjüket, amiből kiderült, hogy egy román furulyazenekar járt nála.

A tolucai katedrális

Teresa néninek csak egy kis mellékes pénz a külföldiek elszállásolása, amúgy gyógyfüveket termeszt a kertben, ami a megérkezésemkor teljesen fel volt túrva, mert csatornáztak, csak közben meghalt a kőműves, emiatt leállt az építkezés. A szomszédban egy lucha libre-maszkokat készítő mester műhelye van, be lehet kukucskálni a kisablakon. A házban, amikor megérkeztem, nem volt hűtő, melegvíz, fűtés és internet, volt viszont több gipsz angyalszobor, illetve Teresa néni fiának a Közel-Keleten tett utazását bemutató fotókiállítás paravánjai az egyik sarokba zsúfolva. Teresa néni folyamatosan beszélt és percenként megkérdezte, hogy nincs-e valamire szükségem (már a hűtőn, a fűtésen, a melegvízen és az interneten kívül, mert ezek nem voltak), és általánosságban egy ugyanolyan idegesítően cukorszirupos latin-amerikai asszony volt, mint a Chilében megismert Gloria néni és María Alicia, akikkel az ember, ha tíz percet beszélget, már csak arra vágyik, hogy bezárkózzon a szobájába, és ott valami szörnyűségeset műveljen. Például Grand Theft Autót játsszon úgy, hogy a lehető legtöbb gyalogost gázolja el, különös tekintettel a nyugdíjasokra. Az az egy szerencse, hogy Teresa néni nem ebben a házban lakik, hanem egy másikban, autóval tizenöt percre, emiatt csak ritkán teszi tiszteletét.  

A Virgen del Carmen-templom

Másnap kellett megjelennem az egyetemen, ami nagyon könnyen ment, ugyanis a (mindaddig személyesen nem ismert) konzulensem felhívott, hogy ha akarom, akkor kocsival be- (illetve ki) visz az egyetemre, és bemutat a koordinátoromnak. A konzulensem egy Mexikóba települt, negyvenes olasz gazdaságtörténész, a koordinátorom pedig egy negyvenes, mexikói szociológusnő, akikről csak később, és csak véletlenül derült ki, hogy házasok, mert előttem szívélyes-kollegiálisra vették a figurát. Rettentő kedvesek voltak, körbevezettek az egyetemen, ami a legfurcsább felsőoktatási intézmény, amit valaha láttam. A Colegio Mexiquense csak társadalomtudományi posztgraduális képzésekkel foglalkozik, a várostól 15 kilométerre található egy hatalmas, klasszicista épületegyüttesben, ami korábban hacienda (nemesi udvarház) volt, és egy elképesztő könyvtárral rendelkezik, ami méretét és színvonalát tekintve a CEU könyvtárához (na jó, mondjuk a szabadpolcos részéhez) hasonlítható, két különbséggel. Egyrészt markánsan latin-amerikai orientáltságú, olyan könyvekkel, amiket nemhogy Magyarországon, de Európában sem találnék meg soha, így a polcok között úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, amikor beszabadul a valaha látott legnagyobb édességboltba, és azt mondják neki, hogy fél éved van rá, hogy ezt mind megedd. Másrészt a Colegio Mexiquenséből hiányzik a CEU-könyvtár legfőbb szexepilje, a mindenféle furcsa országokból származó, vidáman flangáló külföldi diákok tömege – kifejezetten kevés a hallgató, és szinte mind mexikói (egy argentin lány és én vagyunk mindössze külföldi diákok), van viszont negyven kutató, akik az hacienda nyugalmában ülnek egész nap, és évente öt-hat tanulmánykötetet produkálnak. Mintha Soros György nem a Nádor utcába álmodott volna egy zsúfolt elitegyetemet, hanem egy exkluzív kutatóközpontot Cinkota külterületére, egy nemesi kúriába. További különbség, hogy a Colegio Mexiquense működését nem egy spek pénzügyi guru finanszírozza, hanem a mexikói állam.

A Colegio Mexiquense az egykori Santa Cruz de los Patos (Kacsák Szent Keresztje, WTF) hacienda épületében kapott helyet 

A negyven kutató (és az oda járó diákok többsége) bizonyára nem él rosszul, mert mindenki autóval jár, nekem viszont (és az argentin lánynak, akivel már első nap összefutottam a buszmegállóban) majdnem egy órát kell buszoznom, hogy kiérjek oda. Ez az egyetlen kellemetlenség a hellyel kapcsolatban, amúgy nagyon szépek a fák, tágasak a terek, és nagyszerű a kaja a menzán. A konzulensemmel és a koordinátorommal ebédeltem (ekkor még nem tudtam, hogy házasok, nagyon neutrálisan passzolták át egymásnak a narancslevet), és lelkendeztem nekik, hogy mennyire imádom a mexikói konyhát. – Minden külföldi ezt mondja, amikor megérkezik Mexikóba – mondta vészjóslóan az olasz gazdaságtörténész – aztán legkésőbb három hónap múlva gyomorfekélyt kapnak. Úgyhogy, ha egyvalamit tanácsolhatok, vigyázz a csípőssel. – Magyar vagyok, szoktam a csípőset – mondtam, de aztán visszakoztam, amikor megkóstoltam a zöld szószt a kistálkában. Az Erős Pista tejbegríz ahhoz képest, amire Mexikóban azt mondják: csípős.

Hússütés a Colegio Mexiquense kertjében

A következő napokban felderítettem Tolucát. A belváros nagyon szép, csupa koloniális (vagy mű-koloniális) épület van benne, továbbá egy vásárcsarnokból kialakított, színes üvegablakos pálmaház, a Cosmovitral, ami a város fő nevezetessége. Toluca nem különösebben híres hely, ami – ha azt vesszük, hogy mexikói városok általában mivel szoktak bekerülni a hírekbe – nem is feltétlenül baj. Nem szokott jönni a hurrikán, se az olajszennyezés, és nem is vágják le egymás fejét az egymással és a kormánnyal háborúzó drogkartellek gyerekkatonái. Toluca az egyik legjómódúbb és legbiztonságosabb mexikói város, az emberek jólöltözöttek és békések, ráadásul a rendőrség is vigyáz rájuk – nem is akárhogyan. Korábban, Chilében meglepődtem azon, hogy milyen látványos a rendőri jelenlét az utcákon: nos, Mexikóban a chileinél legalább háromszor látványosabb. Nem ritka, hogy az ember belefut egy tízfős, golyóálló mellényes rendőrfalkába az utcán, akik közül minden másodiknak egy egyméteres géppuska van a kezében. Tudom, hogy elvben rám, békés járókelőre vigyáznak, mégsem lettem igazán nyugodt a látványtól. El sem tudom képzelni, hogy mi történne, ha esetleg szakmailag úgy látnák indokoltnak, hogy azokat a géppuskákat használni kell.  

A Cosmovitral belülről

A biztonság és a kényelem iránti vágy végül oda vezetett, hogy nem költöztem el Teresa néni házából. Az összes lakás, amit megnéztem, sokkal ócskább volt, vagy rémes környéken volt, szemben a hostelnek indult házzal, amiben én voltam az egyetlen lakó és amiben nem volt hűtő, fűtés és internet (a bojlert addigra megjavította a halott kőművest felváltó újabb kőműves, Rosalio, otomí indián és amatőr gitárművész, akivel nagyon jóban lettem, miután egyszer segített nekem csavarhúzóval feltörni egy kókuszdiót). A ház ráadásul Toluca központjától 5 percre, egy domboldalban van, viszonylag jó környéken, és az erkélyemről rálátni az egész belvárosra. Mindezek miatt egy héttel a megérkezésem után úgy döntöttem, hogy maradok. Teresa néni nagyon örült, elszaladt tamalesért a boltba és megvacsoráztatott, közben pedig megígérte, hogy néhány napon belül lesz hűtő és internet (fűtésre nem lesz szükséged, mondta, már jön a jó idő), és persze lakótársak. A jó idő valóban megjött, február végén már olyan meleg volt, mint Magyarországon május elején, Teresa néni többi jóslata viszont nem vált valóra. Másfél hónapja vagyok a lakásban, de hűtő még mindig nincs. Gyümölcsön, sültkrumplin, tonhalkonzerven, lekváros és nutellás kenyereken élek, amik nem romlanak meg. Amikor szóba hozom a dolgot, Teresa néni elkezd sopánkodni, és közli, hogy mennyire sajnál. Az internetet megrendeltük, két hét múlva bekötötték, három napra rá elromlott, harmadik hete nem jön ki a szerelő – szerencse, hogy a szomszéd wifije nincs jelszóval védve, és elér a nappaliig. Lakótársak pedig azóta sincsenek, pedig Teresa néni állítólag hirdet „az újságban”. Én is adtam fel hirdetést az Easyroommate mexikói verzióján, a CompartoDepa-n, de alig jelentkeztek, és sokallták az árat (2000 peso, kb. 35.000 ft egy szoba, rezsivel együtt). Az egyetemről is jöttek ismerőseim megnézni a házat, de ők is drágállták. Itt tartunk tehát most, egyedül élek egy kb. 100 négyzetméteres házban, pazar panorámával, a szomszédból lopom a wifit és nincs hűtő a konyhában.

A ház, ahol lakom. Félkész, mondanám, ha feltételezném, hogy valaha teljesen kész lesz.

A társasági életem szerencsére gyorsan kialakult. Bár jó lett volna egy olyan kommuna, mint a Rosas utcában, de úgy tűnik, hogy Tolucában nincs háromszobásnál nagyobb kiadó lakás. Az egyetemen hamar összebarátkoztam az elsős diákokkal (csak master és PhD van, a másodéves masteresek és a PhD-sek csak heti egy-két egyéni konzultációra járnak be, tehát gyakorlatilag csak az elsős masteresek, kb. 12 fő van jelen nap mint nap), volt hússütés az egyetem kertjében, meg pulque-ivás a kert mögött. Az igazi társaságot viszont a helyi CouchSurfing-csoportban találtam meg. Tolucában, bár annyira nem kicsi város (kb. félmilliós), viszonylag kuriózumszámba mennek a külföldiek, és azok a mexikóiak is, akik szívesen lógnak minden hétvégén külföldiekkel. Ennek megfelően a tolucai CS-közösség viszonylag kicsi és összetartó, a három alapember a gépészmérnök César és Miguel, illetve a közgazdász Ana, valamennyien helyiek, illetve vannak Mexikó más részeiből ideszármazottak, mint például a fotóriporter Alfonso, a targoncás Javier és az építész Anabell. A külföldiek nagy része cserediák – a városban van egy nagy egyetem is, az UAEM, aminek a Colegio Mexiquensével ellentétben többezer hallgatója van – például a brazil geográfus, Ana Paula, vagy a spanyol művészettörténész, Alba, de van, aki dolgozni jött, mint a kubai közgazdász, Desirée, vagy a francia parfümszakértő, Corinne, és olyan is, aki odahaza beleszeretett egy mexikói lányba, és utánajött, mint az olasz villamosmérnök, Andrea. A tolucai couchsurferek általában szerdán vagy csütörtökön kocsma/étterem vonalon aktívak, hétvégén pedig egy vagy két napos kirándulásokat szerveznek. Az előbbi tevékenységi körbe illeszkedett a marhapörkölt-főző házibuli a szülinapomon, amit a 100 négyzetméteres házamban tartottam, az utóbbi keretében pedig már voltam mariachi-fesztiválon, könyvfesztiválon, koncerten, lucha libre-meccsen, karneválon és napéjegyenlőségi azték rituálén, az utóbbi háromról fog szólni a következő három bejegyzés, ebben a sorrendben.

Couchsurferek és a vörösboros marhapörkölt

A mexikói életem tehát egy kicsit nehezebben állt be a normális kerékvágásba, mint a chilei, ráadásul a bürokráciával is alaposan meg kellett küzdenem (az ideiglenes személyi igazolványhoz például 12 (!) különböző dokumentumot kellett beszereznem, amit összességében kb. három munkanapnyi idő alatt sikerült véghez vinni), de másfél hónappal a megérkezésem után már viszonylag otthonosan mozgok Mexikóban. Sok mexikói sajátosságot egyelőre még csak passzívan ismerek: nagyjából meg tudom már különböztetni egymástól a húszféle kukoricalepény-alapú ételt, a rengeteg chilifajtát és a belőlük készült szószokat, és többé-kevésbé értem a mexikói szlenget, de blogbejegyzést még nem mernék írni ezekről a témákról. Kell még egy-két hónap, hogy úgy érezzem, átlátom a tortillák és molék csodálatos világát, illetve hogy a megfelelő kontextusban és hangsúllyal használjam a pinche, az órale, a güey, a chingar és a no mames kifejezéseket. Chile kisebb, egyszerűbb, európaiasabb világ volt, három hétbe telt akklimatizálódni. Mexikó ezzel szemben egy óriási, beláthatatlan szélességű, öntörvényű kupleráj, amiben csak úszkálok, mint axolotl a mocsárban, de még nem látom felülnézetből. Idővel, remélhetőleg eljön ez a pillanat is – addig írok a részletekről. Előbb-utóbb csak összeáll valami.         

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr452764085

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása