Miután átléptük a perui-bolíviai határt, az első nagyobb város az úton Puno volt, ahonnan kisebb-nagyobb hajók indulnak a híres úszó szigetekre, illetve a távolibb, és kevésbé turistás Taquilére és Amantaníra. A határ és Puno között tudtuk meg egyszer és mindenkorra, hogy Peruban csak az nem jut el az általa kinézett úticélokig, aki nem akar.
A határon fél órát álltunk, a peruiak mind megrohamozták a kisboltot, hogy vegyenek egy üveggel Peru nemzeti italából, az aranysárga Inca Kolából. Beszédbe elegyedtünk az egyik peruival, megkóstoltuk az italát – az íze, mint a rágógumié, és azonnali addikciót okoz, utána három hétig egyfolytában azt ittuk – ő pedig a további terveinkről kérdezgetett minket. – Puno, szigetek, Cusco – mondtuk. A busz dudált, felszálltunk, aztán fél óra múlva odajött hozzánk a perui, a nevét sajnos már elfelejtettem, egy részletes háromnapos turisztikai ajánlattal, papírcetlin, tollal írva. Hotel Punóban, hajó az úszó szigetekre, Amantaníra és Taquilére, szállás és kaja Amantanín, hajó vissza Punóba, hotel Punóban, másnap busz Cuscóba. Mindez 10.000 forintnyi perui solért. Az övé volt a hotel, a haverjáé a hajó, a másik haverjáé a busz – ha valahol működik a social network, az a perui turisztikai kisvállalkozások csodálatos világa. A gringónak csak annyit kell tennie, hogy bólint és fizet.
Hárman voltunk, és bázisdemokratikus közösségként működtünk, csak teljes egyetértéssel hoztunk döntéseket. João szerette, ha viszik, örült neki, hogy nem kell rohangálnunk és kérdezősködnünk, hanem egycsapásra megoldanak mindent helyettünk. Nekem a fejemben volt az egész Lonely Planet, láttam, hogy jó időbeosztással és hihetetlenül olcsón megnézhetünk mindent, amit a környéken érdemes, szintén azonban rábólintottam. Paavo viszont a hippikorszakban érezte volna igazán jól magát, ő úgy szeretett utazni, hogy megérkezett valahová, elbeszélgetett a helyiekkel, aztán azok elvitték valami obskurus helyre, és ott ő órákon át flesselt valami olyanon, hogy milyen szépek a virágok, vagy milyen érdekesen rozsdásodik a kovácsoltvas kerítés. Ennek a mentalitásnak is megvan a létjogosultsága, Paraguayban tiszta véletlenségből kötött ki azon a ranchon, ahol Josef Mengele bújkált a Moszad elől, és rengeteg fényképet készített a fürdőszobában, mert nagyon tetszett neki a csempe. Paavo tehát ellenezte, hogy bármilyen szervezett kiránduláson vegyünk részt, a földhözragadt érveinknek aztán – idő, pénz, kényelem – mégis beadta a derekát. Később, a Machu Picchu felé vezető úton viszont ő győzött meg, hogy válasszuk a kényelmetlenséget és a kalandot, és – hálisten – akkor meg én álltam kötélnek, erről fog szólni a következő bejegyzés.
Amikor másnap kifutott a hajó a kikötőből, azt kívántam, bárcsak hallgattam volna Paavóra. A hajó tulajdonosa és egyben idegenvezetőnk, Alex (igazából Alejandro, ajmara indián, de ragaszkodott ahhoz, hogy Alexnak szólítsuk) a legócskább gyerekmatiné-trükkökkel kezdte az expozéját (Hogy vagytok? Jól? Nem hallom, hangosabban!), aztán elkezdte darálni a tényeket, hogy a Titicaca a világ legmagasabban fekvő hajózható tava, 3811 méteren fekszik, a neve félig kecsua, félig ajmara, és azt jelenti, hogy kőpuma. Korán reggel volt, nem voltam kíváncsi, hogy milyen széles, milyen mély és hány köbkilométer víz van benne, bedugtam a fülhallgatót a fülembe és kibámultam az ablakon. A Titicaca a tényektől és rekordoktól megfosztva is lélegzetelállító, olyan színe van, mint a zafírnak. Öt éves koromban ékszerész akartam lenni, betéve tudtam minden ásvány nevét és színét, és a zafír, nos, az pontosan olyan színű volt a Búvár Zsebkönyvben, mint a Titicaca-tó vize, ezt még ennyi év távlatából is biztosan ki mertem jelenteni.
Fél óra múlva megérkeztünk az úszó szigetekre. Az úszó szigetek igazából tízszer tíz méteres tutajok totora-nádból, amit az inka idők számkivetettjei, az uro indiánok azért kezdtek el készíteni, hogy az inkák békén hagyják őket, ne kelljen adót fizetniük és egyáltalán, azt csinálhassanak, amit akarnak nagy magányukban a Titicaca-tó vizén. A prekolumbián hippiségnek ezt a sajátos formáját az inkák tiszteletben tartották, a spanyolok viszont annál kevésbé: a Puno melletti hegyekről lesték, honnan száll fel a füst, és ha sikerült lokalizálniuk az urókat, akkor odahajóztak és lemészárolták őket. Az urók erre azzal válaszoltak, hogy még jobban elrejtőztek a nádasban, és elkezdték megszeretni a nyers halat.
Több évszázad számkivetettség után a globális turizmus felfedezte az urókat, és történelmük során először nem azért kezdték el őket felkeresni a szárazföldiek, hogy bántsák őket, hanem hogy fotózkodjanak velük. Ez lett az urók veszte: néhány évtized alatt tiszteletreméltó törvényenkívüliekből szánalmas állatkertté silányultak, akik integetve köszöntik a turistákat, aztán rögtönzöttnek tűnő – de valójában jól megkoreografált – performansz keretében megmutatják nekik, hogy hogyan fonják a nádat, hogyan töltik fel vele a sziget besüppedő részeit, hogyan halásznak a férfiak, és hogyan szőnek színes takarókat az asszonyok, amely takarók azt ábrázolják, hogy hogyan halásznak a férfiak, és hogyan szőnek színes takarókat az asszonyok, és így tovább a végtelenségig. A gringók pedig megveszik a szőttest, fotóznak, adnak egy kis aprópénzt a gyerekeknek, aztán elégedetten távoznak, az urók meg integetnek nekik.
Ha lennének avantgárd művészek az uro asszonyok között, akkor azt öntenék szőttesbe, ami igazából történik velük: felkelnek, felveszik a népviseletet, bohóckodnak a gringóknak, leveszik a népviseletet, kimennek a szárazföldre, elverik a pénzt a punói boltokban, este pedig tévéznek vagy elmennek a gyülekezetbe. A turisták alamizsnájából élni egy olyan szegény országban, mint Peru, sokkal jobban kifizetődő, mint földet művelni vagy dolgozni a gyárban, így az urók jelenleg Dél-Peru egyik leggazdagabb közössége. Ennek az egyik csalhatatlan jele, hogy megjelent köztük az Adventista Egyház, és épített egy úszó templomot, márpedig az adventisták nem mennek olyan helyekre, ahol a hívek nem bélelik ki rendesen a perselyt. A szárazföldiek pedig, akik korábban azért utálták az urókat, mert olyan furcsák és elzárkózóak, most azért utálják őket, mert tele vannak pénzzel. Perui viszonylatban, persze.
Minden visszásságuk ellenére az úszó szigetek hihetetlenül jól néznek ki, emiatt mindhárman folyamatosan fotóztunk, mint az őrültek, ezen felül pedig hoztuk a szokott formánkat: Paavo leült az urók által étkezési célokra tartott tengerimalacok ketrece elé és hosszasan nézte őket, João szarkasztikus megjegyzésekkel szórakoztatott engem, én pedig antropológusosat játszottam, és próbáltam megfejteni a gondosan megkreografált show mögötti valódi társadalmi viszonyokat. Nem sikerült, az urók profi módon játszották az egzotikus bennszülöttet, egyikük sem esett ki a szerepből, nem csörrent meg a mobiltelefonjuk, és ha mondtak is oda nem illő dolgokat, azt ajmarául tették, úgyhogy nem értettünk belőle semmit. Abban viszont mindhárman egyetértettünk – túl sok ész nem kellett hozzá – hogy ez az egész dolog hamis, és fél óra alatt elegünk lett belőle. Az urók némi pénzért csónakázni is elvittek volna minket egy nádtutajon, de mi erre nem tartottunk igényt, inkább visszamentünk a hajóra a többi szkeptikus turistával, és onnan néztük, ahogy a kevésbé önreflexív gringók fotózkodnak az evező uro gyerekekkel.
A hajó továbbindult, és a szkepszisünk tovább nőtt, amikor Alex újra megragadta a mikrofont, és közölte, hogy Amantanín az ott lakó kecsua indiánoknál leszünk elszállásolva, tipikus házakban, és velük együtt fogunk vacsorázni, tipikus kecsua ételeket. Mindezt nyomatékosítandó, kiosztott mindenkinek egy fénymásolt angol-spanyol-kecsua szószedetet, olyan kifejezésekkel, hogy szia, hogy hívnak, illetve hogy nagyon ízlik a vacsora. Ordenáré turistalátványosságot sejtettünk, ennek ellenére végigolvastuk – hangosan – a szószedetet, Alex vezényletével. Annyira emlékszem, hogy a szia úgy van kecsuául, hogy allillanchu.
Amikor viszont megérkeztünk Amantaníra, minden rosszmájúságunk elillant. Amantaní valóban autentikus. Az ott lakó, mintegy 4000 kecsua indián a turizmus megjelenésekor hozott egy döntést, hogy nem engedik, hogy bárki szállodát építsen a szigeten, hanem a turistáknak a családoknál kell megszállniuk, és csak annyi turista jöhet, amennyi szabad szoba van. A kikötőben hosszú copfos indián asszonyok fogadtak minket, Alex pedig kecsuául letárgyalta velük, hogy ki melyik gringókat viszi haza. Minket egy Marilena nevű asszony választott, aki kedvesen ránk mosolygott, és nekiiramodott, dombnak fölfelé, mi meg – a nagy tengerszint feletti magasság miatt a levegőt kapkodva – követtük. Marilena bevezetett minket a házba, megmutatta, hogy hol a szobánk és hol a vécé, és azt mondta, hogy fél óra múlva eszünk. A házban nem volt semmi mű-inka gagyi (ezzel élesen elütött a perui hostelek többségétől), a szobában az ágyakon kívül nem volt semmi, az ajtó másfél méter magas volt, a plafon pedig két méteren volt. Nem gringókra tervezték a szobát, az egyből lejött.
Elkészült az ebéd, lementünk a konyhába. A konyha olyan volt, mint egy cselédszállás az 1930-as évek magyar szociofotóin: döngölt padló, lóca, a sarokban pattogott a tűz, rajta kis lábosokban főtt a kaja – zöldségleves és valami kukoricapép, rizzsel. Hús nem volt, se desszert, csak egy bögre teát kaptunk egy muña nevű növényből, ami segíti az emésztést. Mégsem panaszkodtunk: látszott, hogy tényleg ugyanazt esszük, amit ők. Egy hasonlóan szegényes ebédért még a legócskább hotelben is kivertük volna a balhét, itt viszont hihetetlenül hálásnak éreztük magunkat, mert vendégségben voltunk. Igaz, fizettünk érte – nem közvetlenül nekik, így nem tudom, pontosan mennyit kaptak a szállásért és a kajáért, legjobb esetben is maximum 10 solt (700 forintot) – de mégis, valahogy megtisztelő volt egy szegény, de végtelenül barátságos indián család vendégének lenni. A kecsua szószedet sem volt olcsó turista-szemfényvesztés: a családtagok (anya, nagymama) csak alapszinten tudtak spanyolul. A tizenéves lány a szárazföldön járt iskolába, ő jól tudott spanyolul, csak szégyenlős volt, úgyhogy csendben ettünk. Délután Marilena átadott minket Alexnek, akivel felmásztunk a sziget közepén, egy hegytetőn levő inka templomig, aztán vacsorára visszamentünk a házba. Ekkorra hazaért a családfő, José, aki egész nap a földeken dolgozott, és ő is rendesen beszélt spanyolul, úgyhogy vele el tudtunk beszélgetni arról, hogy milyen az életük. José nagyon örült a turistáknak, mint mondta, jól jön ez a kis mellékes – hetente két-három éjszaka alszanak náluk gringók – és a vendégül látásuk nem zavarja meg a normális hétköznapokat, igazából az asszony mindent ugyanúgy csinál, mint egyébként, csak kicsit több ételt főz és több lepedőt mos ki. Cserébe viszont majdnem annyi pénzt keres ezzel, mint a földeken dolgozó férje.
A közösségi turizmus, vagyis az, hogy a turisták nem hotelekben és éttermekben költik el a pénzüket, hanem a helyi családoknál, egyre népszerűbb Latin-Amerikában. Rengeteg előnye közül az egyik, hogy a turizmusból származó jövedelem nem néhány hotel- és étteremtulajdonos zsebében landol, akik aztán olyan keveset fizetnek a személyzetnek, amilyen keveset csak akarnak, hanem egyenesen – és viszonylag egyenlő eloszlásban – a helyi családokéban. A másik, hogy a családoknak nem kell gyökeresen megváltoztatniuk az életmódjukat és turistalátványossággá alakítaniuk magukat, hanem csak helyet kell szorítani az életükben pár szájtáti gringónak, akik különben a szokatlan élethelyzetben egyből tisztelettudó vendégként kezdenek el viselkedni, nem pedig cinikus turistaként (eszünkbe nem jutott például evés közben fényképezni). A harmadik, hogy a közösségi turizmus pénzkeresővé teszi a nőt, aki a tradicionális családmodellben nem kapott pénzt a munkájáért, így viszont nagyjából ugyanannyit tesz bele a családi kasszába, mint a férfi. Hogy ennek van-e hatása a nemi szerepekre és hatalmi viszonyokra, azt nem tudom, nyilván van, mindenesetre úgy tűnt, Marilena és José elég jól megvannak egymással, és nem bokszolnak azon, hogy akkor ki a kenyérkereső a családban.
Persze a közösségi turizmus nem a mindent megoldó gyógykenőcs, ami egy csapásra eltünteti a szegény, de turisztikailag vonzó országok gondjait. A szomszédos Taquile szigetén is jártunk, ahol hasonló a rendszer, mint Amantanín, de jóval több a turista, és ennek megfelelően sokkal kevésbé bensőséges a hangulat. Van egy közösségi tulajdonban levő étterem, de vannak magánéttermek is – mi pedig ez utóbbiak közül mentünk egybe, mert valószínűleg Alex haverja volt a tulajdonos. Van egy közösségi bolt, fix árakkal, ahol a sziget kézművesei a közösség által megszabott árakon árulják a szőtteseket és az egyéb szuveníreket, ez az ár viszont magas ahhoz képest, amiért mondjuk Punóban a piacon lehet hasonló tárgyakhoz jutni. Ami Amantanín természetesnek tűnt, az Taquilén recsegett-ropogott, pusztán azért, mert jóval több a turista, és jóval nagyobb a kísértés, hogy valaki megszegje a szabályokat. Az éttermek terén már felborult a közösségi tulajdon elve, a szállás terén még tartja magát, a szőttesek esetében pedig felemás a helyzet: a falu központjában a boltban fix áron árulják őket, a kikötőhöz vezető út mellett viszont lehet alkudni, ami értelemszerűen rosszul érinti azokat, akik a boltban árulnak. Ahhoz, hogy a közösségi turizmus működjön, egy kicsi és összetartó közösségre van szükség, és viszonylag kevés turistára. Ha bármelyik feltétel nem teljesül, a rendszernek vége.
Akárhogy is, amit Taquilén és Amantanín láttunk, az igazi volt, amit pedig az urók úszó szigetein, az nem. A különbség az attitűdben rejlett: az úszó szigeteken a turisták egy olyan élethelyzetbe kerülnek, ahol, mint a fizető nézők egy színházban, végignéznek egy előadást, márpedig a színházban csak a legbutább nézők hiszik, hogy a főhőst alakító színész valóban szerelmes a főhőst alakító színésznőbe. Taquilén és Amantanín viszont a turistákat behívják a kulisszák mögé, ahol láthatják: a főhősnő ráncosabb, a főhős alacsonyabb, mint ahogy a nézőtérről tűnik, de legalább igaziak. Ráadásul a kulisszák mögött minden néző megilletődik egy kicsit, és kivételes pillanatnak tartja, hogy ott lehet, mint ahogy mi is megilletődtünk egy kicsit a zöldséglevestől a döngölt padlós konyhában.
Naiv idealizmus talán, de hiszek abban, hogy a turisták alapvetően jó emberek, és nem áll szándékukban fejlődő országok jövedelmi egyenlőtlenségeit tovább növelni, érzékeny ökoszisztémáikat letarolni, évszázados kulturális hagyományaikat majomparádévá aljasítani. Csak a lehetőséget kell megadni nekik, hogy valahogy átugorjanak a tömegturizmus kerítésein, és végtelenül hálásak lesznek – mint mi hárman, amikor a sok bábszínház után végre rátaláltunk valami igazira, valami autentikusra. Még akkor is, ha cserébe kukoricapépet kell vacsorázni rizzsel.
