Brazíliavárosból újra a partvidék felé vettem az irányt, és felszálltam a Salvadorba menő éjszakai buszra. Húsz óra lett volna a menetidő, de én „csak” tizennégy órát ültem rajta, Seabráig. Ez is épp elég volt: a szomszédos ülésen egy nagymama utazott egy túlmozgásos, egyfolytában sivalkodó kislánnyal és rengeteg cuccal. A szatyrok, a pokrócok és a kislány is átlógtak az én térfelemre, ráadásul a nagymama, hogy a kislányt jobb kedvre derítse, folyamatosan édességekkel tömte a gyereket, aki aztán az egészet kihányta az éjszaka közepén. Szerencsére nem rám, hanem egy zacskóba (a nagymama rutinos volt, a reflexei pedig gyorsak), de aztán azt a zacskót akkurátusan felkötözte az előttünk levő ülés fogantyújára, úgyhogy onnantól kezdve ott himbálózott, minden döccenőnél és kanyarnál a térdemnek ütődve.

Brazília óriási méretei miatt nem ritkák a húsz-harminc órás buszutak, és a brazilok – főleg a kispénzűek, akik nem engedhetik meg maguknak a repülést – hozzá vannak szokva, hogy így utazzanak. Ráadásul a kisgyerekek ingyen utazhatnak a hozzátartozóik ölében. Úgyhogy nem volt mit tenni, én is hozzászoktam, hogy időnként a buszon alszom, és egy kisgyerek rugdos oldalról. Telihányt zacskó szerencsére nem paskolta többször a térdemet.

Seabrában leszálltam, és egy iránytaxival folytattam az utat Lençóisba, a Chapada Diamantina, magyarul Gyémánt-kanyon turistaközpontjába. Brazília középső részén van néhány grandiózus kanyon, amelyek közül a Gyémánt-kanyon a leghíresebb. A környék, amely gazdag drágakő- és gyémántlelőhelyei miatt egykor a drágakőbányászok (garimpeiro) birodalma volt, mára az ökoturisták és természetjárók egyik legnépszerűbb brazíliai célpontjává vált. Nem utolsósorban azért, mert viszonylag könnyen megközelíthető helyen, a Brasília–Salvador országút mentén fekszik. A többi hegység, kanyon és szurdok felé Közép-Brazília jóval eldugottabb csücskein keresztül vezet az út. Sőt, bár a Közép-Brazília kifejezést az eddigiekben a Brazíliaváros és az óceánpart közötti területre használtam, a brazilok többsége számára ez még az ország keleti (dél- és északkeleti) régióihoz tartozik. És nekik van igazuk: Közép-Brazília valójában ott kezdődik, ahol én visszafordultam. Vagyis még beljebb, a kontinens közepe felé, Brazíliavároson túl.

Három oka volt, hogy nem folytattam az utamat nyugatnak, a hatalmas belső területek irányába. Egyrészt ezek még mindig nagyon ritkásan lakott vidékek, és egész napokat eltölthettem volna végeláthatatlan buszozásokkal, amíg végigjárom az érdekesebb helyeket. Másrészt ezek az érdekes helyek elsősorban természeti, nem pedig kulturális-társadalmi látványosságokat rejtenek, engem pedig jobban érdekeltek az emberek, mint az állatok és a növények. Harmadrészt a legtöbb természeti csoda nem közelíthető meg egykönnyen: komoly pénzeket kell fizetni egy túraszervezőnek, hogy többnapos, dzsipes túra keretében elvigye az utazót odáig. Nekem pedig nem volt keretem az ilyesmire. Úgyhogy sajnos kénytelen voltam kihagyni a Pantanalt, a Guimarães- és a Veadeiros-kanyont és a többi, feltehetően lélegzetelállító helyet.

A Gyémánt-kanyon tehát afféle reális kompromisszumnak tűnt, mivel ez a legkönnyebben és legolcsóbban elérhető az óriási Közép-Brazília természetvédelmi területei között. Lençóisba érkezve megpróbáltam kideríteni, hogy melyek azok a szervezett túrák, amelyekkel a legjobb ár-érték arányban juthatok el érdekes helyekre. A Gyémánt-kanyon vidéke ugyanis hatalmas területet fed le, ahol tömegközlekedés lényegében nincsen, így az ember vagy végtelen türelemmel stoppol, hogy esetleg valaki majd felveszi, vagy saját autót bérel, vagy pedig fizet egy túraszervező irodának. Az elsőhöz rengeteg idő, a másodikhoz rengeteg pénz kell, így maradtak a szervezett túrák.

Hosszas kérdezősködés és alkudozás után két darab egynapos túrát választottam, mindkettőért száz-száz reált fizetve. A hosszabb, három-öt napos túrák nagyjából nyolcszáz reál körül kezdődtek, és ez sajnos sehogy sem fért bele a büdzsémbe. Így kimaradt a kempingezős-gyalogtúrás romantika, és nem jutottam el olyan helyekre, mint a Paty-völgy, vagy a Buracão-vízesés, amelyek a képek alapján a környék leglátványosabb helyei. Eljutottam viszont a Lençóis környéki természeti csodák többségéhez, és a két nap során volt mindenből egy kicsi: fürdés folyókban és vízesésekben, leereszkedés barlangba, felkapaszkodás egy sziklára és mezítlábas gyaloglás egy patakmederben.

Az első nap hárman voltunk a csapatban, két brazil egyetemista és én, plusz a túravezető, aki terepjáróval vitt minket ide-oda. Leereszkedtünk a Poço do Diabo-vízeséshez, és megfürödtünk a feketetea-színű vízben. Aztán felmásztunk a Morro do Pai Inácio-sziklára, ahonnan állítólag egykoron egy gyémántbányász úgy csinált, mintha levetné magát, de csak azért, hogy megtévessze az üldözőit, valójában megkapaszkodott a sziklaperemen, és amíg a zsandárok a holttestét keresték, ő ellovagolt és megszöktette a helyi földesúr lányát. A róla elnevezett szikla az egyik legjobb kilátóhely a Gyémánt-kanyonra: észak és dél felé is hosszan sorakoznak az évmilliók alatt lecsiszolt, koporsó formájú sziklák, amíg csak a szem ellát.

A hegymászás után a Lapa Doce cseppkőbarlangba mentünk. A barlang – akárcsak a környék többi barlangja – egyáltalán nincs kiépítve, csak a bejáratáig vezet le egy lépcsősor. Belül se járda, se világítás, így egy szál zseblámpa állt rendelkezésünkre, hogy a hatalmas, több méteres cseppkőoszlopokat megtaláljuk. Végül egy kilométer séta után a barlang túloldalán bukkantunk ki a felszínre, aztán terepjáróval átmentünk egy másik, vízzel teli barlanghoz, a Gruta Azulhoz, amelybe minden délután körülbelül fél órára süt be a nap, megvilágítva a rozsdavörös sziklák között megbúvó, ragyogó akvamarinkék víztükröt. Végül a Pratinha-vízesés előtti világos-türkizkék tóban fürödve fejeztük be a napot.

Másnap egy nagyobb és nemzetközibb társasággal indultunk el kora reggel: a túrázók között volt egy magyar anyától született osztrák diplomata, két izraeli katonalány, akik nemrég szereltek le, három Németországba emigrált szlovén és egy Dubaiban élő indiai stewardess is. Ezzel a valószínűtlen csapattal másztam meg a lélegzetelállító Fumaça-vízeséshez vezető göröngyös, itt-ott vízzel elárasztott utat. Az oda-vissza tizenkét kilométer hosszú túra a gyönyörű Capão-völgyből indult, ahol éppen virágoztak a sötétlila virágú ipê-fák. A meredek emelkedő után hosszan gyalogoltunk a fennsíkon, mígnem megérkeztünk egy gyors folyású patakig, amin szikláról sziklára ugrálva keltünk át. Egyre erősödő morajlást hallottunk: mintegy száz méterrel arrébb a patak a mélybe zuhant.

Ez volt a Fumaça-vízesés: háromszáznegyven méter magas vízoszlopa valahol a szurdok legmélyén ért földet, gomolygó vízpárafelhőbe burkolózva. Körös-körül csupa moha és páfrány volt az összes szikla. A bátrabbak kiálltak a legszélső sziklákra (csak egy jelzésértékű kötél volt kifeszítve korlát helyett), és ott fényképeztették magukat. Én már a tátongó mélység szélétől két méterre is szédültem, a szelfijeim ennek megfelelően használhatatlanok lettek, egyiken sem túl őszinte a mosolyom. Úgyhogy inkább visszamásztam a biztonságos részre, és onnan csodáltam tovább az előttem húzódó kanyont és a mélybe zuhanó vizet.

Este szomorkásan mászkáltam Lençóisban. Az egykori gyémánt- és drágakőbányász falucska régi, színes házai közül sokban működött túraszervező iroda. Néztem a három-, öt- és hétnapos, aranyárban mért túrákat. Egyszer jó lenne majd visszajönni ide és megnézni azokat a helyeket is, amik kimaradtak, gondoltam, aztán megvettem a buszjegyemet Salvadorba. Kiültem a főutcán egy teraszra, kikértem a legolcsóbb vacsoramenüt meg egy üveg sört. Közép-Brazília kanyonjai, barlangjai és vízesései nem a hátizsákos turistáknak lettek kitalálva, vontam le a következtetést. De legalább egy kis ízelítőt láttam abból, amit ez a hihetetlen hely, a Gyémánt-kanyon kínál az ide látogatóknak.

Fel a fejjel, gondoltam aztán. Most jön csak az utazás java: irány Északkelet-Brazília, irány Salvador!

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...