Egy hétköznap délután Brazíliaváros főutcáján – már ha ezt az autópályákkal közrefogott szavannát főutcának lehet nevezni – három élőlény volt összesen: egy hajléktalan, egy galamb és én, a hátizsákos turista. Mindenki másnak megtervezte a helyét a két legendás városépítész, Lúcio Costa és Oscar Niemeyer. Sőt, igazából a galambnak is terveztek egy dúcot, betonból, mint a bürokratáknak és a kiszolgáló személyzetnek. Csak a hátizsákos turistával és a hajléktalannal nem számoltak. Az előbbi persze mindegy is, mert másnap úgyis továbbáll. Az utóbbi viszont ott marad az utcán, emlékeztetve az autókból kinézőket, hogy a technikai fejlődés nem hozott társadalmi igazságosságot – se itt, se máshol a világon. De csak itt, a brazil főváros vintage sci-fi épületei között látszik igazán, hogy erre fél évszázaddal ezelőtt mennyire nem számított senki.

Ambivalens érzésekkel illesztettem be Brazíliavárost (portugálul: Brasília) az útitervembe. Tudtam, hogy egész egyszerűen nem hagyhatom ki: egyfelől mégiscsak az ország fővárosa, másfelől nyilván nem véletlenül került fel az UNESCO világörökség-listájára. Azt viszont sejtettem, hogy kellemetlen lesz hátizsákos turistának lenni egy olyan városban, amely arról híres, hogy iszonyatos távolságok választják el az egyes köz- és lakóépületeket, és szinte lehetetlen autó nélkül közlekedni. Márpedig ha valamire nem vágytam, az az, hogy kilométereket gyalogoljak valami kopár, forró helyen az egyik gigászi betonépületet a másikkal összekötő út szélén, miközben sorra húznak el mellettem az autók.

Ennek ellenére pontosan ez történt. Szidtam is az ötvenes-hatvanas évek várostervezőit, de azt azért nagyon gyorsan meg kellett állapítanom, hogy valóban kár lett volna kihagyni Brazíliavárost. Egyrészt az elmúlt hatvan év brazil történelmét mégiscsak elsősorban itt írták. Másrészt építészetileg is volt annyira érdekes, hogy megérte mindazt a szenvedést, amivel a végiggyaloglása járt. Harmadrészt nagyon vicces estéket töltöttem egy nagydarab, széttetovált börtönpszichológus kanapéján.

A brazil politika hullámvasútszerű történetéről már volt szó Rio kapcsán, és ott hagytam abba a sztorit, hogy Vargas elnök 1954-ben lyukat lőtt a saját pizsamájába. Az elnöki öngyilkosság megrendítette az országot, de az a helyzet, hogy Vargas már politikailag halott volt, amikor meghúzta a ravaszt. A brazilok ráuntak az egyre kínosabbá váló, Mussolini-rajongóból populista népvezérré avanzsáló Vargasra, és a halála utáni választáson egy annyira különböző elnököt választottak meg, amennyire különbözőt csak lehetett. Juscelino Kubitschek magas volt, jóképű, elegáns és modern, és nem a régi vágású katonai elitet képviselte, hanem a feltörekvő közép-brazíliai polgárságot. Apja cseh bevándorló volt, ráadásul cigány származású, így a család elég mélyről indult. JK azonban (így hívták a brazilok a nehezen kiejthető nevű elnököt) azzal az ígérettel lépett be a brazil politikába, hogy új stílust, új szemléletet honosít meg, és ez szemlátomást nagyon bejött a braziloknak. Úgy is hívták: presidente bossa nova, mert ugyanaz a lazaság áradt belőle, mint az épp akkoriban születő zenei stílusból.  

JK azzal kampányolt, hogy „Öt év alatt ötvenet” lendít előre az országon, és ennek a tervnek a sarokköve egy új főváros felépítése volt, amely – ígérete szerint – felpörgeti az építőipart, a közlekedést, és megnyitja az ország hatalmas, alig kihasznált belső területeit a betelepülés előtt. Ez többé-kevésbé bejött neki, hiszen valóban Brazíliavárosnak köszönhető, hogy az ország gazdasági és politikai súlypontja a partvidéki, Rio-São Paulo sáv felől a belső vidékek felé tolódott, és a brazilok végre elkezdték kihasználni azt a hihetetlenül tágas országot, aminek addig csak a szélein tömörültek. Pénzügyileg azonban alaposan elszámolta magát: a hatalmas projekt hatalmas adósságba verte Brazíliát, amely gazdaságilag éppúgy nem bírt ki egy ekkora presztízsberuházást, mint ahogy napjainkban a vébé és az olimpia költségei is alapjaiban rengették meg a brazil költségvetést. Az adósságválság a brazil politika legrosszabb reflexeit indította be, és négy évvel az után, hogy 1960-ban a ciklusa végére érő elnök „felavatta” Brazíliavárost, a katonaság úgy ítélte meg, hogy itt az ideje, hogy „rendet tegyen”. Puccsal átvették a hatalmat, aminek következtében maga Kubitschek is száműzetésbe kényszerült, és már külföldről kellett végignéznie, ahogy a katonák befészkelik magukat az utópisztikus új fővárosba. A jövő városának épült Brazíliavárosban tizenkilenc éven át uralkodtak a lehető legmaradibb szemléletű katonai kormányok, és csak a már említett, tragikus sorsú Tancredo Neves 1985-ös megválasztása vezette vissza az országot a demokratikus fejlődés útjára.

Gazdaságilag és politikailag tehát eléggé félrecsúszott Kubitschek nagyszabású terve. És, ami azt illeti, urbanisztikailag is – legalábbis szerintem. Egy olyan korban épült fel a város, amikor őszintén hittek benne, hogy a jövő városában mindenki autóval fog járni, és mindenkinek lesz tisztességes, napi nyolc órás munkája. Hatvan év távlatából már tudjuk, hogy ez sem ökológiailag, sem gazdaságilag nem jött össze, és amíg a benzint és a kapitalizmust fel nem váltja valami más, addig nem is fog. Így adódott, hogy a Monumentális Tengely (Eixo Monumental) névre keresztelt, irtózatos méretű főutcán kutyagolva azt kellett látnom, hogy a grandiózus épületek tövében hajléktalanok fekszenek, a ritkásan elhúzó buszokon pedig tömegközlekedők százai nyomorognak. És a tudományos módszerekkel meghúzott nyomvonalú, aszfaltozott utak helyett az emberek a teljesen más irányokban kitaposott ösvényeken közlekednek. Pont úgy különben, mint ahogy egy magyar lakótelepen. 

Apropó, lakótelep. A brutális nagyságukban lenyűgöző épületeket leszámítva – mint a Parlament, a Katedrális és a minisztériumi épületek, amelyek Oscar Niemeyer zseniális, bár nem túl emberközeli alkotásai – voltaképpen egész Brazíliaváros egy hatalmas lakótelep. Egy kicsit más felfogásban épült, mint a magyar lakótelepek, mivel sokkal több volt a hely, de azért alapvetően ugyanaz a hideg racionalitás járja át a várost, mint az államszocialista idők magyar panelrengetegeit. Nincsenek utcanevek, helyettük betű- és számkódok alapján tájékozódhat az, aki felfogja a rendszert. A lakóházak tömbökbe (quadra) és „szupertömbökbe” (superquadra) rendeződnek, és az utóbbiaknak van saját szolgáltatóközpontjuk is, boltokkal és iskolával. A város közepén pedig vannak speciális tömbök, például banktömb, médiatömb és szállodatömb is. Az utóbbiakban tömörülnek a szálláshelyek, természetesen mind a politikusok és üzletemberek pénztárcájához méretezve, így Brazíliavárosban szinte lehetetlen olcsón megszállni. Az összes többi brazil városra jellemző, maximum hatvan reálért tűrhető szállást kínáló hostelek és panziók a fővárosból teljesen hiányoznak: a legolcsóbb lehetőség is ennek legalább a háromszorosa. Úgyhogy ilyen szempontból – és más szempontból is – nagy szerencse volt, hogy a Couchsurfingen ráakadtam Vicente-re, aki elfogadta a kérésemet, és vendégül látott három napra.

Vicente börtönpszichológusként dolgozott, és a brazíliavárosi elítéltekhez járt ki mentálhigiénés foglalkozásokat tartani. A brazil börtönök világa nem igazán szívderítő, de Vicente állítása szerint a fővárosban sokkal jobbak a viszonyok, mint például Rióban: kevesebb az igazán nyomorult szegény ember, kevesebb a bűncselekmény, és jobb állapotúak a börtönépületek, így nem történnek olyan tömegkatasztrófák, mint amilyenekkel brazil börtönök évről évre bekerülnek a hírekbe. Azért mégsem lehet egyszerű velük dolgozni, mert Vicente minden alkalommal úgy fejezte be a munkanapot, hogy (miután találkoztunk a belvárosban egy parkolónál és hazavitt autóval, busszal ugyanis elég nehezen jutottam volna el a lakásához) tekert egy spanglit, levetkőzött félmeztelenre, berakott valami meditatív zenét, és hanyatt ráfeküdt egy nagy gumilabdára, amin stresszoldó nyújtógyakorlatokat végzett. Én közben diszkréten ültem a kanapén és interneteztem. Aztán fél óra múlva, miután Vicente kiengedte magából a stresszt, főztünk vacsorát.

Vicente számtalan tetoválása közül az egyik a lapai vízvezetéket, Rio bulinegyedének jelképét ábrázolta. Vicente ugyanis Rióban született és nőtt fel, és csak a jobb munkalehetőségek miatt költözött a fővárosba (akárcsak a brazíliavárosiak több mint fele: a bő hárommillió lakóból csaknem kétmillióan máshol születtek). – Nem hiányzik? – kérdeztem. – Csak ez itt – mutatott a lábszárára tetovált lapai vízvezetékre. – A bulik. Amúgy itt sokkal, de sokkal jobb élni, mint Rióban.

Ezt nehezen tudtam elhinni. Egyszerűen nem értettem, hogy miért érezheti magát valaki jobban ebben a lélektelen falanszterben, mint a világ legszebb városában. Ha már börtön és ha már pszichológia, arra gyanakodtam, hogy Vicente Brasília-szindrómát kapott. Amely kifejezés természetesen nem létezik: csak én találtam ki, a Stockholm-szindróma nyomán (ami a fogvatartott áldozatok különös ragaszkodását és lojalitását jelenti, amit a fogvatartóik iránt éreznek). Vicente bizonyára csak a körülmények szerencsétlen összjátéka nyomán került erre a nyomasztó lakótelepre, gondoltam, és hat év alatt meggyőzte magát, hogy tulajdonképpen jó neki itt, és már-már szereti is az őt fogva tartó várost.

A saját rossz érzéseim persze abból származtak, hogy nem úgy használtam a várost, mint ahogy az ki volt találva. Nem volt se autóm, se munkahelyem, se dolgozó emberekre jellemző életritmusom. Kószálni és bámészkodni akartam, arra pedig Brazíliaváros egyáltalán nem alkalmas (szemben például Rióval). Például ebédidőben nem találtam olcsó éttermet, így végül plázákban kötöttem ki, és hamburgermenüket ebédeltem, vacsorára pedig egy benzinkúton vettem hot dogokat, mert semmi más nem volt nyitva. Fogalmam sem volt, hogy melyik busz merre megy, így inkább addig gyalogoltam, amíg teljesen le nem jártam a lábam. És egyszer szánt szándékkal hagytam, hogy egy busz elvigyen a végállomásáig, mert kíváncsi voltam, hogy mi van ott, ahol Costa és Niemeyer utópiája véget ér. A busz végighaladt a Monumentális Tengelyen, utána kábé egy kilométeren át nem volt semmi, majd áthaladt a Kubitschekről elnevezett, hipermodern hídon, ami a mesterségesen létrehozott Paranoá-tavon ívelt át. A túloldalon egy villanegyed volt, utána megint egy-két kilométer szavanna, aztán pár új építésű, lélektelen lakópark, és a végén egy favela. Ami, különös módon, olyan volt, mintha visszatértem volna az „igazi” Brazíliába. Nem volt annyira gáz, mint a riói Rocinha, viszont voltak színek, utcanevek, kisboltok és kiséttermek, meg emberek az utcán. A rideg belvároshoz képest sokkal jobb volt a hangulat, de már alkonyodott, így jobbnak láttam felszállni a visszafelé menő buszra. Másfél óra alatt értem vissza a belvárosba.

– Hát igen – mondta Vicente, miután elmeséltem neki az aznapi kalandjaimat. Közben egy kisméretű gitáron játszott: a chorinho nevű brazil folklór-műfaj számait gyakorolta, mert fellépésre készült a zeneiskolában, ahova hétvégenként járt. – Itt is vannak favelák, csak jobbak, mint Rióban. Nem olyan veszélyesek. És igazad van, kocsi nélkül nehéz itt. Meg ha nincs bejárásod egy munkahelyi étkezdébe. Mert mindenki a munkahelyén eszik, és azok a menzák nagyon olcsók, meg jó kaját is adnak.

Erről van szó, gondoltam. Ha valakinek van autója és rendes munkája, akkor tényleg jó itt. Olyan kényelmes, középosztálybeli életet lehet itt élni, amire a többi brazil város alkalmatlan. Rio és São Paulo óriási közlekedési dugóihoz, rossz közbiztonságához, zsúfoltságához képest Brazíliaváros tényleg megkönnyebbülés lehet sokaknak. És bár nincs tenger, de...

– A levegő nagyon jó – fejezte be a gondolatomat Vicente. – Észrevetted, hogy milyen gyönyörű kék az ég a város felett?

Észrevettem. A fennsík tágas, örökké tiszta égboltja az egyetlen dolog Brazíliavárosban, ami ellen valóban senkinek nem lehet semmi kifogása.  

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...